Nem vagyok ugyan teljesen biztos a dologban, de tartok tőle, hogy blogom egyik leghűségesebb olvasója, vén betyár, immár nincs közöttünk.

vén betyár már az idők kezdete előtt olvasta a blogomat.
Ez előtt a nyilvános és illedelmes Polaris előtt volt egy rövid életű, titkos és szókimondó blogom – vén bétyár már ott is lelkes hozzászóló volt.
Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy jelenleg is blogolok.
Annak idején (2010-ben) pár poszt után már éppen fel akartam hagyni az írással; és akkor egy másik blogban olvastam vén betyár egyik hozzászólását, ahol arról számol be, hogy annyira megrázta egy poszt (és a leírásból egyértelmű volt, hogy az én egyik írásomra gondol), hogy egész éjjel nem tudott aludni.

A megrázás és az alvászavarás ugyan nem volt sem szándékolt a részemről, viszont ez a visszajelzés arra utalt, hogy ezek szerint hatásosan tudok  írni – és akkor talán érdemes is írnom, így a folytatás mellett döntöttem.
Egyúttal viszont szándékoltan a kicsit lágyabb, könnyedebb témák felé kanyarodtam.

vén betyár követett erre az új blogomra is.
Sokszor hozzászólt a maga betyáros stílusában, nemritkán irodalmi hivatkozásokkal, és szinte mindig lájkolta és megosztotta a posztjaimat a Facebookon is.
Az utóbbi egy-két hónapban nem bukkant fel, de eleinte nem gondoltam semmi rosszra.
A napokban viszont kicsit jobban utánanéztem a dolognak, és azt láttam, hogy január óta sehol sem írt semmit.
Március végén pedig pár ismerőse „Búcsú” és „Viszontlátásra” témájú hozzászólásokat írt fel vén betyár falára a Facebookon.

A magam részéről stílszerűen ezzel az énekkel szeretnék búcsúzni.
Szép álmokat kívánok neked, vén betyár!