HAMLET
Hová vezetsz? Szólj! Nem megyek tovább.
SZELLEM
Figyelj.
HAMLET
Fogok.
SZELLEM
Az én órám közel,
Hogy visszatérjek gyötrő kénköves
Lángok közé.
HAMLET
Ó, jaj, szegény szellem!
SZELLEM
Ne szánj; figyelmezz arra komolyan,
Amit beszélek.
HAMLET
Szólj, meghallani
Köteles vagyok.
SZELLEM
Az, megboszulni is,
Ha meghallottad.
HAMLET
Mit?
SZELLEM
Én atyádnak szelleme vagyok;
Kárhozva, éjjel bolyngom egy korig,
Ó, figyelj, figyelj!
Ha szeretted édes atyádat valaha...
HAMLET
Ó, Isten!
Hát újra itt az érzelmi zsarolás?
Míg éltél, hát rendben van, de még halottként is ehhez a cselhez fordulsz?
SZELLEM
Erről most nem nyitok újabb vitát. Szóval a lényeg:
Boszúld meg rút, erőszakos halálát.
HAMLET
Erőszakos?
SZELLEM
Rút és erőszakos - nincs rá egyéb szó,
De szörnyü rút, s természet elleni.
HAMLET:
Mesélj hát, ha megérteni képesnek találsz.
SZELLEM:
Képesnek talállak.
Butább is volnál, mint a buja gyom,
Mely Léthe partján lustán gyökerez,
Ha erre meg nem indulnál.
HAMLET
Ò, ezek a jól ismert bíztató atyai szavak!
Míly ismerősen csengenek.
Valóban, semmi kétség többé, hogy ez valóban te vagy.
SZELLEM
Gúnyos szádat befogod, fiam, és meghallgatod, mint mondanó vagyok.
Figyelj hát.
Kertemben alvám - így adják elő -,
S megmart a kígyó; ily koholt mesével
Dugák be csúfra Dánország fülét
Vesztem felől; de tudd meg, lelkes ifju,
Amely kigyó atyád halálra marta,
Most koronáját viseli.
HAMLET
Nagybátyám! Ó, az én próféta lelkem!
SZELLEM
Az, a parázna, vérnősző barom;
Ki bűvös ésszel, csáb ajándokokkal
megnyeré gyalázatos
Kéjére színleg feddhetlen királyném
Kedvét.
HAMLET
Valóban, vérnősző barom!
Sosem volt nekem rokonszenves az öreg.
SZELLEM
Most már tehát rajtad áll, hogy rajtam bosszút állj,
A bűnöst leleplezd, merényét ismertté tedd Dánország szerte
Az ő gaz eletét pedig kioltsd,
Még ha mindenki másnak meg is kell halnia vele,
Téged magad is beleértve.
HAMLET
Aztán már miért tennék így?
Kedvesebb nekem a magam élete, semmint eszement bosszúvágy.
Inkább megyek vadászni barátaimmal – Horatio az imént vett egy új lovat,
És inkább élvezem Ophelia édes ölelését, semmit vad, gyilkos merények része legyek,
És magam is áldozatul haljak mások hatalmi játékiban,
Melyekben nekem magamnak szemernyi hasznom nincs.
SZELLEM
Nem szánod hát atyádat?
Nem akarsz az igazág eszköze lenni, hanem hagynád a gyilkost szabadon élvezkedni,
Az országot elorozni és anyádat magáévá tenni?
HAMLET
Említetted a kénköves lángokat, melyekben most részed van.
Vajh gondolkoztál-e azon, hogy mivel érdemelted meg e lángokat?
Vajon annyira jó királya voltál-e Dániának, mint senki más nem tudna lenni,
Vagy nemes és pórnép arra gondol: Ugyan, ő vagy a testvérbátyja, mit sem számit,
Éppoly gazember mind a kettő.
Vagy éppígy Gertrúd, jó anyám.
Ha a te ágyadat oly könnyen – sőt, mint hallom éjjelente, kéjes örömmel – az öcsédére kívánja cserélni,
Mit mond ez a te hitvesi elkötelezettségedről és képességeidről?
És egyébiránt: Kinek köszönhető, hogy testvéred itt élt a várban,
Szabad bejárással mindenhová és mindenkihez?
Nem láttad benne a veszélyt, az embert, aki trónodra törhet?
Mit mond ez a te előrelátásodról, és vezetői képességeidről?
Ha most már mindezt megtörténni engedted,
És mindezt az Ég is jóváhagyta,
De anyám és az udvar mindenképp,
Akkor hát mi dolgom nekem mindezzel,
Saját életemet mit tegyem tönkre, azért,
Hogy bosszút álljak atyámért, aki – őszintén szólva – nem igazán volt támogató,
Inkább ítélkező, önző, és hirtelen haragú?
SZELLEM
Hálátlan fattyú kölyök!
Így merészelsz szólni atyádhoz?
Lenne csak hatalmamban, a túlvilági kénköveket rád zúdítanám.
HAMLET
Így hát igazoltad szavaimat.
Menj hát, a hajnal közel, neked is távoznod kell lassan,
És én is meglátogatnám még Opheliát a reggel beállta előtt,
Nehogy Polonius meglásson a kertben osonni.
Úgyhogy távozzon ki-ki a saját útjára:
Én a titkos találkára, te a lángok közé.
Kinek mi a sorsa, jussa.
Isten veled! Eszedbe jussak.