Betegekről nem írok a blogomon, még névtelenül sem (pedig lenne mit...), a munkám egyéb vonatkozásairól viszont nyugodtan mesélhetek.

Valami rejtélyes oknál fogva afféle öngyilkosság-szakértőnek számítok a klinikánkon (nem tudom, mire föl, sose kutattam a témában, de még csak különösebben nem is érdekel a kérdés), egyre több ilyen ügy fut át a kezeimen.

Egy-egy öngyilkossági eset kapcsán vizsgálni kell, hogy mit csináltunk esetleg rosszul - a hangsúly elsősorban a dokumentáció elemzésén van.

A minap a Socialstyrelsen (nagyjából az ÁNTSz svéd megfelelöje) több kórrajzunkat is visszadobta „az öngyilkossági veszély megítélésének elégtelen dokumentálása” címén, olyanokat , amiket pedig én teljesen helyre kis írásoknak ítéltem. Oké, az ő dolguk nyilván a kötözködés.

Fölhívtam hát az illetékes hölgyet, hogy akkor ugyan mondja már el nekünk ő, hogy hogy dokumentáljunk a jövőben, hogy ők is elégedettek legyenek.

Elmondta, hogy az nem elég, ha azt írja az orvos, hogy „A páciensnek nincsenek öngyilkossági gondolatai”, mert ebből nem derül ki, hogy honnan származik az adat, hogy ez tény-e vagy csak az orvos következtetése.

Ő a „Megkérdeztem a pácienst, hogy vannak-e öngyilkossági gondolatai, és azt mondta, hogy nincsenek.” formulát javasolta.

Végül kompromisszumos megoldásként „A páciens tagadja az öngyilkossági gondolatokat” (svédül: „Patienten förnekar s-tankar”) fordulatban sikerült megállapodnunk (a tagadás ugyanis már implikálja a kérdést).

Előre látom, hogy 2011 első fele többek közt arról fog szólni, hogy a klinika közel 1000 dolgozóját megpróbálom rávenni a förnekar kulcsszó alkalmazására.

Úgyhogy, mint látjátok, értelmes dolgokkal töltöm az időmet itt a zimankós Svédországban. De ha nekik ez kell, és megfizetik, hát csinálom...