Az ünnepek vegyesen teltek.
Nagypénteken (ami a szekularizált Svédországban munkaszüneti nap) betartottam a böjtöt, elmondtam több imaórát a Zsolozsmából, és még gyónni is eljutottam. Feltűnt, hogy most kevesebb és enyhébb bűn jutott csak eszembe, mint máskor – két magyarázat lehetséges: vagy a javulás útjára léptem, vagy öregszem.
Nagyszombaton behívós ügyeletes (bakjour) voltam. A délelőtti „kiírós” része jól telt, nem volt sok kényszergyógykezelt beteg az osztályon, viszonylag hamar végeztem is, így hazamehettem.
Szerencsére este, az ünnepi vacsora alatt sem hívtak, így a nap családi része jól telt.
Az éjjeli feltamadási liturgia alatt viszont kétszer is megszólalt a (kölcsön...) telefonom, a második hívás ráadásul azt jelentette, hogy be is kellett mennem az akutra. Úgyhogy az egyházi ünneplés csak töredékes volt a részemről.
Vasárnap felmerült, hogy menjünk el az itteni magyar reformátusok istentiszteletére. Korábban sosem voltunk ott, elsőre jó ötletnek tűnt egyszer egy magyar szertartásra is elmenni, annál is inkább, mert egy ismerős házaspár is énekel a kórusukban.*Mint kiderült, ez most a magyar és a francia reformátusok (ez utóbbi ügyében lásd még a „hugenotta” címszót) közös istentisztelete volt.
Örömteli volt tapasztalni, hogy a franciatudásom nem kopott meg teljesen, egészen jól értettem a francia tiszteletes tömör és érdekes prédikációját (gyakorlatilag azt elemezte, hogy a „Krisztus valóban feltámadt!” köszöntésben mit is jelent számunkra a „valóban” szó).
Ezt követően jött a magyar lelkész, aki igen hosszan beszélt, és az ígéretes kezdet után hamarosan rátért a (magyar, aktuál-, párt-) politikai témára, amiből nem kevesebbet tudhattunk meg, mint hogy a mai Jézus személyesen Orbán Viktor.
Mindezt tehát egy húsvéti istentiszteleten, Stockholmban. A franciaajkú hallgatóság pedig biztos törte a fejét, hogy vajon a Brüsszel szó hogy kerülhetett elő a prédikációban.
Eleinte az udvariasság és a türelem tartott vissza attól, hogy elhagyjam a templomot.
Később az, hogy ehhez fel kellett volna állítanom a mellettem ülő színesbőrű hölgyet.
Még később már ez sem: „Excusez-moi!” – és jöttünk elfelé.
Végül is hasznos volt, végre eszembe juttatta, hogy miért is kerültem én az elmúlt években a magyar nyelvű vallási rendezvényeket és hasonló összejöveteleket.
Délután aztán egy hosszú telefonbeszélgetés szüleimmel, egy séta a (végre) napsütéses, meleg időben, valamint családi filmnézés (In Treatment) adott a Húsvésvasárnapnak kellemes (bár nem éppen szakrális) lezárást.
______________
* Itt tévesen fogalmaztam, itt következik a helyreigazítás az egyik érintett szavaival:
„A kórus az nem egyházi és nem egyházé, hanem egy lelkes amatőr, önálló kórus: Stockholmi Magyar Kamarakórus (avagy Stomagykó :-). Szereplési felkéréseknek teszünk eleget, amelyeknek egyike volt ez is.”
