Edith Templeton: Gordon – egy pszichiáter szexuális rabságában
Enchantée blogján hallottam erről a könyvről, illetve aztán később meg is kaptam azt tőle, amikor látta az érdeklődésemet.
Elolvastam – nem ment gyorsan, mert annyira azért nem tetszett.
Pedig a téma többszörösen is érdekes (lehetne): Van benne pszichiátria, szex és BDSM (a témában kevésbé járatosak számára, bár pontatlanul: szado-mazochizmus). Igaz, ez az utóbbi engem személy szerint nem különösebben hoz lázba, de mivel barbieds a blogom hűséges olvasója, így ennek kapcsán én is bele-bele olvasgatok az ő írásaiba.
A könyv alaphelyzete az, hogy egy meglehetősen talpraesett, világlátott, emancipált nő találkozik egy férfival, a címben említett Gordon nevű pszichiáterrel, aki igencsak máshogy bánik vele, mint azt más férfiaktól megszokhatta:
Durva, domináns, az élet minden területén parancsokat osztogat, és erőszakosan betör a nő tudattalanjába, hogy szembesítse őt a különféle elhallgatott emlékekkel, fájdalmakkal.
Ígeretes anyag. A véleményem azonban az, hogy csak részben sikerül a könyvnek felnőni a témában rejlő lehetőségekhez.
Az első lélektani vonalat nem vonom kétségbe (azaz hogy egy nőnek szüksége lehet egy efféle domináns férfira) – állítólag önéletrajzi vonatkozásai is vannak a könyvek, úgyhogy az írónő valószínűleg tudja, mit beszél. Ezzel együtt nekem nem vált a dolog igazán meggyőzővé, átélhetővé. Viszont intellektuális síkon igen tanulságos, ezt most meg is jegyzem magamnak, hogy a nőknél nem mindig a kedvesség, gyöngédség jön be.
Az erotikus vonal az gyakorlatilag egy nulla a könyvben. Bőségesen olvashatunk ugyan szexuális aktusokról, de ezek csak gyors, mechanikus, személytelen és durva menetek, inkább a nő megalázásáról szólnak, semmint valamiféle erotikáról. Az, hogy az elbeszélő ezeket mégis fantasztikus élményeknek minősítí, csak az ő önalávető (szakkifejezéssel élve: „szub”) hozzáállása alapján érthető meg (vagy inkább hihető el), mert egyáltálan nem olyasmiről van szó, amit amúgy „jó szexnek” tartanánk.
A pszichiátriai, pszichoanalítikus vonal nagyon naivisztikus – nagyjából olyan, ahogy egy avatatlan kívülálló elképzeli a freudi lélektant. Ami mégis mentheti ezt a vonalat, az az, hogy elvileg ugye maga a nő meséli el a történetet egyes szám első személyben – így aztán ahogy ő csodálattal felnéz a pszichiáter szeretőjére, az magyarázhatja azt, hogy szinte egy gondolatolvasó varázslóként jelenjen meg a férfi az ő leírásában.
A könyv vége pedig tökéletesen kitalalálható volt.
Szóval nem tartom különösebben jó könyvnek. A pszichológia rész közhelyes, még ha néhol tanulságos is.
Viszont ennek a könyvnek köszönhetően bukkantam rá egy érdekes Goethe versre, amit korábban idéztem is, ez mindenképpen nagy pozitívum.
A szub szemlélet leírása érdekes, de szerintem akkor már érdemesebb barbieds blogját elolvasni, mint ezt a könyvet, az sokkal meggyőzőbb.
Mindennek ellenére kölcsön akarom adni az egyik ismerősömnek a könyvet, kiváncsi leszek, hogy ő mit fog hozzá szólni (már ha egyáltalán hajlandó lesz elolvasni).
