Az elmúlt héten nem dolgoztam.
Ez úgy történt, hogy elkapott egy afféle pszichés állapot, aminek megfelelőjét gyerekeknél (tévesen) iskolaundoritisznek is szokták nevezni.
Azért mondom, hogy téves ez a szóalkotás, mert az -itisz végződésű forma arra utal, mintha egy „iskolaundor” nevű szerv gyulladásos megbetegedéséről lenne szó. Ha már, akkor az „iskolaundorózis” lenne a helyes alak, de még jobb lenne a „szkolionofóbia”, bár ez már feltételez valamelyes klasszikus műveltséget.
Akárhogy is, múlt hétfőn úgy tapasztaltam, hogy magas a vérnyomásom, fáj a fejem, deprimált vagyok, és egyszerűen nem bírok tovább dolgozni, és nagy merészen úgy döntöttem, hogy akutan kiveszek egy hét szabadságot (az ügyeletekért járó szabadnapokat jó ideje spórolgatom, úgyhogy bőven volt rá keret).
Ezt az időt, ezt a szabad hetet idehaza igyekeztem minél hasznosabban eltölteni.
Először is egyáltalán nem foglalkoztam a munkával.
Aztán minden nap tettem egy sétát a környéken vagy valahol távolabb (mint azt a korábbi posztomban is megemlítettem).
Érdekes eset volt, amikor az egyik séta során egy rokonszenves idősebb úr szóba elegyedett velem az erdőben.
Viszonylag hamar arra terelte a szót, hogy az ördög személyes létező-e vagy sem.
Nem tudom, miért volt ez olyan fontos kérdés a számára, de nemigen lehetett eltéríteni a témától.
Hogy izgalmasabbá tegyem a beszélgetést, természetesen rögvest azt a pozíciót foglaltam el, hogy a gonosz mindnyájunkban jelen van, mint a saját pszichénk része, és bizonyos élethelyzetekben vagy bizonyos döntéseknek megfelelően előtör.
Az volt a vicces, hogy a bácsi által idézett bibliai hivatkozásokat én is ismertem, érdemben tudtam rájuk reagálni, sőt újabb szentírási helyekkel tudtam válaszolni – nem ehhez volt szokva (itt Svédországban már nem nagyon dívik ez a kereszténység-dolog), meg is kérdezte, hogy pap vagyok-e. Ez jól esett. Arra a kérdésére viszont már nem válaszoltam, hogy akkor honnan ismerem ilyen jól a Bibliát – hadd hordozzon ez a találkozás egy kis fejtörést az ő számára is.
Ismét nekiálltam aktívabban geocachingelni, meg is találtam pár ládát.
Elhívtam pár különösen kedves ismerősömet sétálni és/vagy beszélgetni.
Bejelentkeztem (saját) pszichoterápiába. Ennek már valószínűleg évekkel ezelőtt itt lett volna az ideje, de most végre rá is szántam magamat. Az első alkalmon túl vagyok.
Volt egy kellemes grillezés egy csomó itteni magyarral.
A sok szabadtéri mászkálásnak köszönhetően egy kicsit meg is fáztam (sajnos, nem vagyok igazán hozzászokva az ilyesmihez), viszont még ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy már valamivel jobban vagyok.
Ma visszamentem a rendelőbe (bár úgy érzem, még egy további hetet simán el tudnék tölteni ugyanígy otthon).
Remélem, most már minden rendben lesz...
