A pszichológusommal többek között az élet értelméről szoktunk értekezni, és ő azon a véleményen van, hogy a válasz valahol a más emberekkel való tartalmas kapcsolatok táján keresendő.

Ez a hétvége most ennek a gondolatnak a jegyében telt.

Csütörtökön volt Lea 18 éves születésnapja. Elgondolkodtató dolog, hogy immár egy felnőtt lányom van (papíron legalábbis) – gondoltam is, hogy írhatnék egy posztot „Mission accomplished” címmel – de nem, végül is a szülői felelősség nem tűnik el csak attól, hogy a gyerek betöltött egy adott életkort. Ugyanakkor nem akarok olyan szülő sem lenni, aki még a negyvenéves gyerekének is megmondja, hogy mikor mit csináljon...

Szóval a születésnapra szerveztünk egy kis meglepetés-partit. Útközben sikerült elhitetni Leával, hogy a metrómegálló előtt várakozó rendőrautó is valamiképp a program része – így nagy volt a megkönnyebbülése, amikor kiderült, hogy mégsem kell beszállnia.
A kedvenc helyemre, az Akkurat-ba mentünk pár ismerőssel együtt, hogy Lea először fogyaszthasson (legálisan) alkoholt, pár „igazi felnőtt” társaságában. Híres whiskey-kocsmáról van szó, zavarbaejtően nagy kínálattal. Én sem vagyok nagy szakertő a témában, így Lea többé-kevésbé véletlenszerűen kiválasztott magának egy japán whiskeyt. A derekas árakat látván azt gondoltam, hogy két centi elég lesz. 

Sörből már könnyebben tudtam javasolni olyat, amiről tudtam, hogy meg fogja nyerni a tetszését.

Utána még idehaza is folytatódott az ünneplés, tortával, ajándékokkal.
Még Leához kapcsolódik egy vicces jelenet. Pár napja érkezett egy levél a nevére a katolikus egyháztól. Még mielőtt kinyitotta volna, mondtam, hogy bizonyára gratulálnak a 18. születésnaphoz, és közlik, hogy innentől a keresetének egy százaléka automatikusan az egyháznak megy. De kiderült, hogy tévedtem – semmiféle gratuláció nem volt a levélben.

Szombaton egy baráti blog házigazdájával, Skandikamerával találkoztam – most először, mert bár a blogjaink révén jó ideje tudunk egymásról és mindketten Stockholmban lakunk, személyesen még nem volt alkalmunk összefutni.
Volt egy nagyszabású flashmob, ahol rengeteg (a tervek szerint 2-3 ezer, a valóságban aztán végül inkább csak pár száz) fiatal táncolt a Gangnam style-ra.

Először ide mentünk el, megnéztük ezt az érdekes programot. Skandi fényképezett (ezt a posztot most az ő képei díszítik), én meg tartottam a lányaim meg még 2-3 barátnőjük táskáját és kabátját a program alatt.
Az eseményen egyébként a koreai média is jelen volt, itt látható például az egyik vezető k-pop oldal beszámolója.
Utána sétáltunk és geocachingeltünk egyet Skandival Stockholm egyik szigetén, közben kellemesen elbeszélgetve.

Vasárnap délután egy itteni kedves kollégámmal és barátommal (Palinak hívják, róla még nem nagyon írtam itt a blogon) ültünk be sörözni – mellesleg pont abba a kocsmába, amit annak idején még Skandi javasolt egy kommentben. Ez is nagyon jól sikerült, jót beszélgettünk.

Szintén az utóbbi napok kapcsolatépítő jellegéhez tartozik, hogy egy másik blog kapcsán elkezdtem beszélgetni egy kolleginával, és most hosszú és igen-igen érdekes leveleket váltunk egymással...

Ennek nagyon örülök, egyrészt, mert igen rokonszenvesnek tűnik, másrészt mert tulajdonképpen valahol ez lenne ennek az egész blogolásnak az értelme – kapcsolatba lépni más emberekkel.

Úgyhogy most nagy lépéseket tettem a végső kérdések megválaszolása felé.