Mint megtudtam, Korea történelme számos párhuzamot mutat Magyarországéval.
Ezek egyike például az a tény, hogy a 80-as évek végéig Dél-Koreában is kemény diktatúra volt, talán keményebb is, mint nálunk (olyan hívószavakkal, mint katonai vezetés, tömegbe lövetés sok-sok halálos áldozattal, börtönben halálra kínzott ellenzékiek, valamint az elnök meggyilkolása a saját titkosszolgálati főnöke által), úgyhogy ők is csak úgy húsz éve építgetik a demokráciát, több-kevesebb sikerrel.
Náluk viszont nem szocialista diktatúra volt, azaz a hatalom még névleg sem az emberek egyenlőségét célozta meg, hanem keményen kapitalista – a nagyvállalatok (az úgynevezett chaebol-ok) érdekeit támogatták a munkásokéval szemben.

Talán ennek is az eredménye a szembeötlő kontraszt: az ország gazdag, a nagyvállalatok virágzanak, az egyes emberek viszont (javarészt) szegények.
Ott a rengeteg hatalmas, szép, korszerű felhőkarcoló – gyakran a nagyvállalatok logójával.
A felhőkarcolók mögött – de tényleg szó szerint mögöttük, akár ugyanabban a háztömbben – pedig ütött-kopott, foltozott kis épületek.
Mi is egy ilyen utcácskában laktunk: a szálloda ablakából varróüzemekre láttunk (ahol éjjel-nappal ment a munka), ahogy mentünk a főút irányában, kis nyitott ajtajú műhelyek, vagy egyéb (ismeretlen rendeltetésű, csak koreaiul feliratozott) üzlethelyiségek, meg apró családi éttermek.
Az utcácska közvetlenül a metrómegálló mellett torkollott bele egy tízsávos autóútba, amit toronyházak szegélyeztek, szemben pedig a Shinsegae, Szöul egyik legmenőbb áruháza állt.

Ennek megfelelőek voltak az emberi kapcsolatok is: A főúton a személytelen nyüzsgés.
A kis utcánkban viszont ott kártyáztak egymással az asszonyok, a kínai bolt mellett mindig ugyanúgy ült egy férfi a kutyájával. Egy törékeny, töpörödött öreg néni meg többször is ránk köszönt, sőt, amikor egyszer valami oknál fogva Anna nélkül jöttünk lefelé az úton, meg is kérdezte tőlünk, hogy hol a másik lány.
Az ugyan egy kicsit rejtélyes pont a történetben így utólag, hogy miként is értettük meg a kérdést, ugyanis a néni kizárólag koreaiul beszélt.

Többször jártunk olyan környéken, amit a magam részéről simán nyomornegyedként azonosítottam volna – de a lányaim biztosítottak arról, hogy Ázsiában ez teljesen normál standard, az emberek gyakran élnek ilyen szűken, ilyen egyszerű körülmények között.

Úgyhogy a végén már félelem nélkül léptem be ezekbe az érdekesebben kinéző városrészekbe is.
De ugyanakkor ismét jusson eszünkbe, hogy egy tízmilliós metropoliszról beszélünk, a világ egyik vezető ipari hatalmának a fővárosáról.

Incheon, jó magas házakkal. A hatalmas parkban mégis szinte egyedül voltunk.

Hoehyeon metrómegálló. A barna háznál kell befordulni a mi utcánkhoz.

Ezt a mi kis (egyébként tényleg hangulatos) utcánkban fotóztam.

Őrbódé (szintén az utcánkban). Nem irigylem azt, aki itt dolgozik (márpedig az épület ténylegesen használatban van).

Kis ház – nagy ház

Pihenés a parkban. Közvetlenül Szöul egyik főtere mellett, nem messze az amerikai nagykövetségtől és előkelő hotelektől. A háttérben többek közt a királyi palota részletei látszanak.

Esteledik