Most szombaton néztük meg Jucussal ezt a filmet – mivel négy és fél órás alkotásról van szó, így egy kora délutáni előadásra mentünk, hogy még értelmes időben érjen véget.

Ez a verzió azonban csak egy megrövidített és cenzúrázott változat, a teljes film, ahogy Lars von Trier eredetileg tervezte a művét, olyan nyolc órás lett volna.
Én a magam részéről még elnéztem volna a filmet egy darabig. Így is érthető és értelmes volt, bár néhol úgy éreztem, mintha ugrott volna egy kicsit a történet.
A fontosabb mellékszereplők (jellemzően: a főszereplő csaj szexpartnerei) is mintha sorban az ábécé betűit követték volna, de L után rögtön P következett.
Így gyanítom, hogy M, N és O történeteiről lemaradtunk.
Valószínűleg a kihagyott részekben lehettek az igazán provokatív képek vagy gondolatok – a svéd forgalmazó nagyon sietett kijelenteni, hogy a teljes változatot soha nem fogják vetíteni Svédországban és DVD-n sem fogják forgalmazni.
Sebaj, nem jelent gondot Dániából megrendelni a DVD-t, ha majd kijön.

A film teljesen komoly, tulajdonképpen tragikus mű, de mégis van egy könnyed, humoros hangulata is.

Lars von Trier egy másik filmjéről, a Melancholiáról már írtam – nagyon tetszett az is. Ez a két film + az Antichrist alkotják együtt a „depresszió trilógiát”.

Amit nagyon értékeltem a Nymphomaniac-ban (a sok szex mellett, természetesen...) a hiteles pszichológiai és pszichoterápiás vonal.
A hisztériás (vagy újabb megnevezéssel hisztrionikus) személyiségzavar képét látjuk szépen megformálva.
A kerettörténet szerint Joe, a főszereplő (a neve megtévesztő, nőről van szó) meséli el a szex körül forgó életét egy idősebb (és aszexuális) férfinak, Seligmannak.
A férfi olyan, mint egy terapeuta: meghallgatja Joe-t, nem ítélkezik, igyekszik megérteni, és időnkét érdekes értelmezésekkel, Joe számára észrevehetetlen összefüggésekre való rámutatással segíti Joe-t, hogy ő maga is jobban megértse önmagát.
Ezek az összefüggések, párhuzamok aztán néha nagyon izgalmas matamatikai, kulturtörténeti, zeneelméleti és hasonló tájakra vezetnek.

A történetet Joe meséli, úgyhogy az ő emlékezetének (fantáziájának) torzításán keresztül láthatunk mindent.
Ennek jele lehet például, hogy Joe apja ugyanúgy néz ki a halálos ágyán, mint húsz évvel korábban – talán azt jelezve, hogy ez az egyfajta (idealizált) kép él Joe-ban az apjáról. Vagy ahogy az apa a róla szóló emlékekben mindig a kőrisfáról mesél – egy gyerekkori kulcsélmény? Vagy az volt egyetlen igazán pozitív élménye az apjáról?
Itt még felvetődik bennem az is, hogy ha az apjának tényleg delírium tremense volt akkor előtte komoly alkoholproblémája is kellett, hogy legyen – erről viszont nem esik egyetlen szó sem. Idealizálás?

Más: Utóbb jöttem rá, hogy amikor Joe azt mondja Jerôme-nak, hogy „Tömd be minden lyukamat”, akkor ez nem csak egy konkrét szexuális gyakorlatra utalhat, hanem (tudat alatt...) arra a vágyára is, hogy az életének, a magányosságának a lyukait töltse be a férfi.

A film második felében Joe a BDSM-mel is kísérletezik.
Érdekes, a számomra kifejezetten izgató jelenetek.
Egyszer szívesen kipróbálnám (csak ne én legyek az, akit ütnek...).

Szóval a film nagyon tetszett, egyáltalán nem tűnt hosszúnak.
Pszichológiailag hiteles, életszerű.
Kifejezetten ajánlom!!