Már rég nem írtam a blogomba.
Annyira régen, hogy kicsit tartok is tőle, nem maradt-e el végleg egy-két régi olvasóm a hosszú szünet alatt.
Pedig lett volna miről írnom, nagyon is lett volna.
Olyannyira el voltam foglalva az élettel, hogy nem maradt időm, energiám arra, hogy még írjak is róla.
Meg persze a képzés, a munka stb., mint további klasszikus időnyelők sem könnyítették meg a dolgomat.
Volt pár érdekes történetet, esemény, ami remek blogposzt-téma lett volna, de akkor, azon melegében nem írtam meg (némelyikbe még bele is kezdtem, de nem tudtam befejezni), utólag, felmelegítve, pedig már nem olyan élvezetes az élménybeszámoló.

Csak hogy tudjátok, többek közt a következő dolgokról írhattam volna:

– Arról, hogy itt járt Stockholmban Pál Feri. Magáról az előadásairól is írhattam volna, lelkesen, ámde mégis némi cinikus távolságtartással. Meg arról, hogy útközben, az előadásra menet hogy szedtünk fel teljesen véletlenszerűen három magyart egy kávézóban, akik aztán velünk jöttek „a Pálferire”, és hogy ezek a magyarok szentül meg voltak győződve arról, hogy én valami igen bennfentes ember lehetek.
– Arról, hogy egyszer az utcán találtam egy csomó ingyen elvihető könyvet kartondobozokban. Igen különös, vegyes összeállítás volt, a norvég novellagyűjteménytől a görög nyelvű vallási irodalomig. Elmesélettem volna, hogy melyik három (különböző okokból) igen érdekes könyvet hoztam el végül.
– Aztán külön írhattam volna ezek közül arról a könyvről, ami egy (általam addig ismeretlen) magyar szerző írása, akinek a művét tehát így, svéd fordításban ismerhettem meg először. A szerző Dalos György, a könyv címe 1985. Az Orwell-féle 1984 „folytatásáról” van szó, a Nagy Testvér halálát és az óceániai „rendszerváltást” meséli el; keserű, tragikomikus mű. Annak ellenére, hogy (nem később mint) 1983-ban íródott, nagyon pontosan leírja, hogy mi zajlott Magyarországon 1989-ben és azt követően.
– Lea befejezte a gimnáziumot, és ezt az itteni szokásoknak megfelelő ballagással ünnepeltük. Írhattam volna konkrétan Leáról, vagy pedig a svéd ballagási hagyományokról általában. Készült is egy csomó jó kép az ünneplésről.
– Írhattam volna arról is, hogy voltunk Hobbiszakáccsal geocachingelni Észak-Stockholm erdőiben.
– Írhattam volna arról az érdekes kurzusról (nevezzük az egyszerűség kedvéért, de kicsit pontatlanul, mindfullness-kurzusnak), ahol Jucussal voltam az egyik hétvégén.

Mindezekről nem írtam, viszont megosztok veletek egy tegnapi történetet, amíg még friss.

Amikor megyek reggel a kórházba egy hétvégi ügyeletre, útközben az egyik metrómegállónál szoktam egy szendvicset és egy tábla csokit venni, hogy bírjam a munkát. Ez mintegy a rituálé része, mindig ugyanott vásárolom meg ezeket.
Ahogy most tegnap fizettem a dolgaimért, a pénztárnál álló iráni kinézetű lánnyal a következő párbeszéd alakult ki:

Lány: Tudom, hogy nemet fogsz mondani, de azért megkérdezem: Kérsz hozzá zacskót?
Én: Ja, nem kérek, köszi.
Lány: Nagyon helyes, véded a környezetet.
Én: De mondd, te így emlékszel rám, és tudod, hogy nem szoktam zacskót kérni?
Lány: Igen.
Én: Ez szép teljesítmény, ugyanis átlag havonta egyszer szoktam nálad járni.
Lány: Igen? Nekem sokkal gyakoribbnak rémlik.

(Ezt követően belementem egy fejtegetésbe arról, hogy ilyenkor ügyelni megyek, hogy orvosként dolgozom, alkoholistákat és drogosokat kezelve, ő pedig nagyszerűnek találta, hogy vannak ilyen remek emberek, akik vállalják ezt a nehéz munkát.)

A dologhoz tegyük még hozzá, hogy mindez Stockholm egyik legforgalmasabb metróaluljárójában zajlott, szóval olyan, minta mondjuk Budapesten a Nyugati téren lévő újságosnál zajlott volna a sztori.

Ez a kis kedves jelenet egészen feldobott, és sokkal jobb hangulatban láttam el a Nyárközép ünnepére eső, amúgy nem különösebben könnyű ügyeletemet.

Azóta csak azon töprengek még, hogy vajon egy Rain Man-szintű memóriával megáldott trafikoslányról van szó, aki minden egyes ügyfelének vásárlási szokására emlékszik, vagy netán bennem van valami különleges...?