Amikor három évvel ezelőtt – először – jártunk Koreában, akkor írtam ezt a számozott sorozatot, ami akkor a 9. részig jutott el.
Úgyhogy a mostani utazásunkról szóló beszámolók ennek a korábbi sorozatnak lesznek a folytatásai.
Kicsit úgy érzem, hogy annak idején csaknem minden érdekeset leírtam már; de talán mégiscsak lesz egy-két dolog, amit még el tudok mesélni a mostani út kapcsán is.

Ez a poszt gyakorlatilag csak egy képről szól, ami akkor és ott rögtön egy (a helyzetet tökéletesen leíró) kínrímet ihlehett: 

A szöuli jósok.
Van belőlük jó sok.

Ahhoz persze Anna helyismerete és nyelvtudása kellett, hogy rájöjjünk, milyen tevékenységet takarnak a sátracskák, magamtól biztos valamilyen árusoknak hittem volna őket.
Amikor az egyikünk be akart fényképezni az egyik sátorba, heves tiltakozás volt a válasz.

Erre az a cinikus gondolat ugrott be nekem, hogy ”érthető, hiszen nem tudhatják, mire fogjuk használni a képet” – aztán elgondolkodtam azon, hogy tényleg, miért is rejtőzködnek így, és tartózkodnak a fényképezéstől (hasonlóan például a kirakatokban ülő lányokhoz).
Tulajdonképpen teljesen esetleges, hogy mi számít elismertnek vagy szégyenletesnek egy társadalomban.
Hiszen elvileg lehetnének a jósok köztiszteletben álló figurák is, akik látják a jövőt, segítséget és iránymutatást adnak az embereknek – de ugyanígy lehetséges az is, hogy a közvélemény (vagy akár ők maguk is), csalókat lásson bennük, megtűrt, veszélytelen csalókat, de mégiscsak olyanokat, akik mások hiszékenységéből próbálnak megélni.
Ugyanígy fordítva is – lehetne olyan is, mint a Firefly világában, ahol prostituáltak a társadalom egyik legmegbecsültebb rétege.

Vagy egy hozzám közelebb álló kérdés, hogy az orvosok erkölcsi és anyagi megbecsülése is igen különböző lehet a különféle társadalmakban...