Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer hét törpe, akik a Ködös Hegyek tövében éltek, és a hegyek mélyén bányászták az aranyat és a drágaköveket.
Réges-régen történt mindez, ekkor még szinte csak a felszín közelében vájták a járatokat a szorgos törpék, ebben az időben még szó sem volt Moria csodálatos föld alatti birodalmáról.

A törpéknek eleinte még nevük sem volt.
Történt azonban ekkoriban, hogy egy különösen tehetséges alkímista rájött, hogy a fehér fényt egy kristály segítségével a szivárvány színeire tudja bontani.
Ez a hír egész Középföldén nagy érdeklődést váltott ki, a leglelkesebbek azonban ezek a bányász törpék voltak, akik rögvest magukra vonatkoztatták ezt a csodás jelenséget – ők is heten vannak, mint a szivárvány szinei, külön-külön önálló élettel, de mégis együtt alkotnak valami önmagukon túlmutatót, úgy, ahogy a színek is együtt kiadják a legtisztább fehér ragyogást.
Innentől kedzve aztán a szivárnvány szinei után nevezték el magukat: Lila, Kék, Piros, Sárga és így tovább, a házuk ajtajára pedig büszkén kifüggesztették a szivárvány szineit hirdető zászlót.

Nagy egyetértésben éltek, egymás minden igényét kielégítve.
Amilyen kicsik voltak ezek a törpék, olyan kicsik voltak az igényeik is, és ennek megfelelően csendes volt ezen igények kielégítése is, ahogy egy-egy estén összebújtak egymással párosával (noha ilyenkor valaki rendre kimaradt), vagy pedig ahogy egy átmulatott éjszaka végén pajzán körtáncukat járták.

Egy tavaszi hajnalon tévedt be hozzájuk Hófehérke, aki éppen arrafelé menekült.
A menekülésnek pedig az volt az oka, hogy a rendkívül szépségének köszönhetően nagyon gyors karriert futott be modellként és színésznőként – pár hónap leforgása alatt az emberek országának legünnepeltebb celebritása lett. Ez persze irritálta a vetélytársait, akik ezáltal háttérbe szorultak. Ezen vetélytársak egyike pedig (meg nem erősített hírek szerint) igen befolyásos tisztviselőknek és bíráknak volt a szeretője. Akár igaz ez a hír, akár nem, az mindenesetre tény, hogy a birodalomban hazaárulással vádolták meg, majd távollétében halálra ítélték szegény Hófehérkét, aki pár nap alatt gyalog eljutott a Ködös Hegyekig, ami bizony igencsak szép teljesítmény volt – ezek szerint tényleg érdemes volt annyi időt és energiát fektetnie a fitnesszedzésekbe.

A törpéket lenyűgözte a szépsége, és az ő fehérségében azt ismerték fel, hogy ez a gyönyörű nő egymagában megjelentíti azt, ami bennük – a szivárvány szineiben – külön-külön megvan.
Természeseten azonnal befogadták magukhoz, és innentől egészen megváltozott az életük – immár nem egymást próbálták boldoggá tenni, hanem mindannyian (külön-külön és együtt is) Hófehérkének akartak kedvében járni.

Ez pedig nem volt könnyű feladat, hiszen Hófehérke az emberek világának, és azon belül is egy ünnepelt szépségnek az igényeivel érkezett. Nekik maguknak meg ugyebár ugyancsak csekély eszközeik voltak arra, hogy kielégítsék ezeket a hatalmas igényeket.

A törpék azonban mindent megtettek, ami csak tőlük tellett.
Apró kezeikkel masszírozták Hófehérke testét, simogatták, csókolgatták különféle testtájait, tollakkal, selymekkel cirógatták.
Immár nem a bánya mélyére, hanem Hófehérke testének rejtett zugaiba ereszkedtek alá.

Közben Hófehérke vetélytársnője is felbukkant a környéken, megpróbálva megfojtani, megmérgezni vagy egyéb módokon elpusztítani Hófehérkét.

A törpék gyakrlottak voltak a különféle biztonsági óvintézkedések terén – hisz drágaköveket bányásztak, ezekkel kereskedtek, így rablók, tolvajok bizony fel-fel bukkantak a környékükön – de most különösen rafinált és alattomos támadásokat kellett kivédeniük.
Így aztán Hófehérke kielégítésének és megvédésenek a feladatai együtt már annyira lekötötték minden enrgiájukat, hogy a bányára már nem is maradt idejük – ennek következtében persze bevételük sem volt.
Úgyhogy az életük ugyan sokkal mozgalmasabb lett, de be kellett látniuk, hogy hosszú távon nem fenntartható ez a helyzet.

Ekkoriben vették hírét, hogy egy távoli birodalom trónörökös hercege a környéken jár.
Annak a birodalomnak a császára Rettenetes Izidor névre hallgatott, sikeres és kegyetlen hadvezér volt.
A fiát, a herceget viszont nem igazán érdekelte maga a harc, ő azt tartotta, hogy úgyis csak az a lényeg, hogy az emberek mit gondolnak, mit vélnek tudni róla. Az volt hát az ötlete, hogy elég lesz, ha elterjeszti magáról, hogy micsoda nagyszerű harcos – és ha a propaganda sikerrel jár, akkor nem kényszerül ténylegesen is részt venni a meglehetősen kényelmetlen, ráadásul viszonylag veszélyes háborúkban.
Fel akarta hát építeni magáról ezt a képet, és azzal a feladattal bízta meg a szolgáit, hogy a „Fenséges és Ellenállhatatlan Pallos” néven tegyék őt ismertté minden közeli országban. A kivitelezésbe azonban valahol egy kisebb hiba csúszott, így végül a herceg a  „Fenséges és Ellenállhatatlan Pallos” helyett „Fenséges és Ellenállhatatlan Fallosz” néven lett ismert. Így katonai körökben ugyan mérsékelt tisztelet övezte, viszont annál népszerűbb lett a különféle birodalmak női lakói körében – akik amúgy is eléggé ki voltak már éhezve a férfitársaságra, mert az örökös háborúk miatt a férjeik hónapkra, évekre eltűntek otthonról.
Ha már így adódott, Fenséges és Ellenállhatatlan Fallosz igyekezett is megfelelni a hírnevének, és lóháton vándorolt egyik városból a másikba, hogy ellenállhatatlanságát itt is, ott is bizonyítsa.

Ekkoriban pedig a Ködös Hegyektől nagyjából két napi járóföldnyire tartózkodott.
A törpék építettetek hát egy üvehintót Hófehérke számára, feldíszítették azokkal a drágakövekkel, amik a készletből még egyáltalán megmaradtak, befogták a szamaraikat a hintóba és elébbe siettek a hercegnek.

Bemutatták Fallosz hercegnek Hófehérkét, ismerették előtte a helyzetet, végül is a valóságnak megfelelően: itt van ez a gyönyörű modell, akit sajnos ebben az országban halálra ítéltek, viszont ha a herceg magával vinné őt Rettenetes Izidor birodalmába, akkor egyrészt Hófehérke számára is biztosítva lenne a menekültsátusz, másrészt a Fenséges Fallosz koncepcióhoz is jobban illene, ha a herceg nem random parasztlányok, polgárasszonyok és katonafeleségek elcsábítgatásával töltené az idejét, hanem inkább egy külföldi színésznőt venne feleségül – az ilyesmi mindig jól veszi ki magát egy királyi családban.
Tetszett a hercenek a gondolat is, meg Hófehérke is.
Hófehérke is több perspektívát látott a herceg pallosában, mint a törpék jóindulatú, energikus, de mégicsak igen korlátozott kis ténykedésében.
Így hát Hófehérke ellovagolt a herceggel, a törpék pedig visszatérhettek a bányába dolgozni, esténként pedig a egymás társaságában találhattak vigaszt a szivárványos zászlóval díszített pici házukban.

Itt a vége, fuss el véle.