Szégyenletesen régen nem írtam már új bejegyzést a blogomba.
Ennek az van a hátterében, hogy igen fáradt, nyúzott és nyomott voltam mostanában, se energiám, se kedvem nem volt hozzá.
De mivel ez most (a régi, titkostól eltérően) nem egy panaszkodós blog, így nem megyek bele további részletekbe.
Aztán volt még egy érdekes álmom, meg részem volt egy nagyon kellemes borozásban a minap – ezek viszont ismét olyan jellegű dolgok, amikről csak a titkos blogon mernék részleteket írni (egyre inkább gondolkodom is rajta egyébként, hogy fel kellene azt is támasztani).
Szóval ezekről nem írok.
A címben említett válaszútról viszont igen, viszont ehhez előbb egy kis háttérinformációval kell kezdenem.
Azt mostanra, gondolom, minden olvasóm tudja, hogy pszichiáter vagyok, talán az is kiderült, hogy kifejezetten addiktológiával (alkohol- és drogfüggők kezelésével) foglalkozom.
Az intézményi háttér pedig így néz ki: A svéd egészségügy (megyei) önkormányzati finanszírozással működik. A kórházak, rendelők stb. legnagyobb részének egyben ez az önkormányzat a fenntartója is, de vannak egyre szaporodó számban magánklinikák is, ezeket az önkormányzat éppúgy finanszírozza, és elvárja tőlük az adott teljesítményt, minőséget stb.
Itt Svédországban a jobb- és baloldal azt jelentik, amit jelenteniük kell, úgyhogy a baloldal (inkább) ellenzi a privatizálást, míg a (most éppen hatalomban lévő) jobboldal inkább szorgalmazza.
Na, szóval ezen a rendszeren belül a mi klinikánk önkormányzati tulajdonban van (én tehát a megye alkalmazottja vagyok). Klinikát mondok, de igazából ez egy sajátos intézmény, ami leginkább rendelők hálózatából áll: Úgy képzeljétek el, mintha mondjuk Budapest minden kerületében, meg Pest megye minden érdemleges településén lenne egy-egy pici rendelő, ahova az alkoholisták, drogosok segítségért fordulhatnak. Van aztán ezeken kívül egy kórházi akutunk, pár osztályunk, meg pár különleges rendelőnk (pl. csak buziknak vagy csak kisgyerekes anyukáknak vagy tablettafüggőknek stb.). Szóval nagy intézmény, földrajzilag szétszórva a 6519 négyzetkilométer területű megyében.
Én ennek a klinikának ez egyik helyi rendelőjében dolgozom, méghozzá amióta megnyitottuk azt kb. öt éve. Azóta – úgy érzem, és úgy tűnik a visszajelzésekből is – kifejezetten jól működő, sikeres, népszerű rendelő lettünk, sok olyan beteg is minket választ, aki területileg nem is hozzánk tartozna.
Eddig a háttér, remélem, nem volt túl unalmas.
A héten lett nyilvános a hír (én persze már egy kicsit hamarabb tudtam róla), hogy az a terv (formális döntés két hét múlva, de ez valószínűleg tényleg csak formalitás), hogy privatizálnak minket. Vagyis hát igazából a feladatot (az adott kerület addiktológiai ellátása) privatizálják, hiszen magát az épületet mi is csak béreljük, a személyzetet meg az új fenntartók vagy átveszik vagy nem.
Méghozzá úgy fog ez zajlani, és ez benne az izgalmas csavar, hogy az új tulajdonosnak az lesz a feladata, hogy vonja össze az általános pszichiátriai és addiktológiai ellátást, és egy kombinált rendelőt hozzon létre, ráadásul a jelenlegi földrajzi területünk kétszeresét lefedve.
Nos, mit gondolok, mit érzek?
Furcsa, mert egyfelől elvileg szomorúságot kellene éreznem – ennek a rendelőnek én voltam az orvosa az indulásától kezdve (néha egyedül, néha egy-egy rezidenssel megerősítve), kicsit az én érdemem is, hogy ott tartunk, ahol; úgyhogy ez egy kicsit az „én gyerekem” – most pedig ebben a formában gyakorlatilag meg fog szűnni.
De igazából már egy ideje gondolkodtam azon (akik olvasták a régi blogomat, azok tudnak is erről), hogy ideje lenne váltani. Ahogy az általam annyira kedvelt Battlestar Galactica végefelé is elhangzik a kulcsmondat: Let’s start anew.
Innentől (vagyis hát igazából legkésőbb 2013. január 1-től) mindenképp új időszak kezdődik: Vagy maradok fizikailag ott, ahol most vagyok, részben ugyanazokkal a betegekkel, de ekkor egy új munkahelyen, új rutinok szerint, szélesebb feladatkörrel.
Vagy pedig maradok a jelenlegi klinikán belül, átkérve magamat egy másik rendelőbe, vagy netán osztályra.
(Sőt, kaptam már olyan ötletet is – tapintatból nem árulom el, hogy kitől –, hogy hagyjam a fenébe egész Stockholmot, és költözzek Norvégiába. Szó se róla, ezt igencsak szívesen meglépném.)
Akárhogy is teszek, bármelyiket is választom, valakit, valakiket magára fogok hagyni, pár embert csalódottá fogok tenni.
De nem az én hibám, hogy ez a helyzet létrejött, úgyhogy nem érzek miatta lelkifurdalást.
Sőt, ha magamba nézek, leginkább örülök, hogy kicsit felkavarodik az állóvíz, és lépéskényszerbe fogok kerülni.
Szóval bocsánat, kedves stockholmi barátaim, rezidenseim, pártfogoltjaiam, betegeim, de nem ígérhetem, hogy veletek maradok az idők végezetéig – úgy érzem, most el kell kezdenem keresni a magam útját, és lehet, hogy egy bő év múlva el kell válnunk egymástól.
Tant pis.
