A mai nap során Svédországban a préselve készült palacsintát ünneplik.

Nem tudom, mi ennek az ételnek a meghonosodott magyar neve. Az „én időmben” gofri néven futott, de akkoriban ez még elég új jelenség volt Magyaroszágon; lehet, hogy azóta találtak rá valami jobb szót.

Szóval ma ezt az ételt kell enni. Az étel svéd neve våffel, a mai napé pedig våffeldagen (vagyis: „a gofri-nap”).

A háttértörténet pedig a következő:

Március 25. a katolikus naptárban Gyümölcsoltó Boldogaszony vagy más néven az Örömhírvétel (latinul Annuntiatio) ünnepe, vagyis arról az eseményről emlékezünk meg, ahogy Gábriel angyal közli Máriával, hogy fiút fog szülni, aki majd stb...

Na most, Svédországban annak idején inkább politikai-pénzügyi okokból vezették be a protestantizmus lutheránus változatát, semmint teológiai megfontolásokból, így aztán a katolikus ünnepekkel, hagyományokkal nem volt különösebb bajuk. Egy svéd protestáns templomot egy avatatlan szem meg sem tudna különböztetni egy katolikustól.
Eképp a katolikus ünnepek is utat találtak maguknak a svéd naptárba, például ez a mai ünnep is: hivatalosan és régiesen „Jungfru Marie bebådelsedag” (Szűz Mária örömhírvételének napja), vagy a kissé modernebb és közérthetőbb „Vårfrudagen” (Misszonyunk napja) néven.
Évek és évszázadok teltek, míg aztán az mostanra a svédek elég szekularizáltak lettek, és már nem sokat törődnek a vallással, annak se a katolikus, se a protestáns formájában.

A nyelv, a tájszólások, a félrehallások és a népetimológia pedig lassan megtették a magukét, és a vårfrudagen idővel våffeldagen lett.
A palacsinta mégiscsak létező szó, de mi értelme annak, hogy miasszonyunk?

Szóval először is maga a szó lett våffeldagen.

De ha már egyszer így hívják a napot, hogy palacsintanap, akkor kézenfekvő, hogy együnk is palacsintát!
Hát ettek – így töltöttek meg egy katolikus ünnepet konkrét, bár az eredeti koncepciótól kissé távol eső tartalommal.

Szóval így történt.

És ez mind így igaz...