Korábban már említettem ennek a norvég szerzőnek egy másik művét.
Ezt a könyvet ugyanattól kaptam, aki korábban a Narancsos lányt is ajánlotta.

A cselekmény szintjén nagyjából a következőkről szól a könyv (ahogy azt mindenféle könyvajánlóból is előre meg lehet tudni): Van egy ember, aki kifogyhatatlanul árasztja magából a történeteket, és abból él, hogy (titokban, bár nem illegálisan) különféle íróknak adja el az ötleteit, akik aztán a saját alkotásukként írhatják meg azokat.
Egyszer azonban úgy tűnik, hogy valakiknek terhessé vált az ő léte (vagy mert túl nagy összeg az, amit osztalékként át kellene adniuk, vagy mert egyéb érdekeket sért), és el akarják tenni az útból, talán meg is akarják ölni. Így aztán jobbnak látja, ha elmenekül, elrejtőzik.
A cselekmény során megismerünk pár történetet, amit a főszereplő talált ki és vagy eladott, vagy egyszerűen csak elmesélt különféle helyzetekben.

Szóval a cselekmény a felszínen nagyjából ennyi (illetve természetesen nem csak ennyi, mert magukat a kalandokat most nem mesélem el).

Érdekes a könyv vége.
Ami vélhetőleg a végső csavarnak volt szánva, azt jóelőre megsejtettem, annyira elő volt készítve (bár lehet, hogy pont ez volt az író szándéka, hogy sokkal hamarabb kapcsoljunk, mint az egyebekben pedig zseniális – vagy legalábbis önmagát annak tartó – főszereplő).
A könyvek viszont nyitott vége van, és élesen felmerül a kérdés, hogy most mi is fog történni.
Próbáltam a neten utánaolvasni, hogy mások mit gondolnak a könyvről, és elég hervasztó eredményt kaptam.
Úgy tűnik, hogy a legtöbben, akik írtak róla, nem igazán értik a könyvet, így aztán az utolsó utáni fordulaton sem törték a fejüket. (Van azért üdítő kivétel is, ahol legalábbis céloznak a dologra.)

Onnan gondolom ezt, mert szemlátomást megmaradnak a fentebb leírt felszíni cselekménynél, néhányan egyenesen azt írják, hogy a főszereplő által kitalált történetek nem viszik előre a cselekményt, csak töltelékként vannak ott, vagy legfeljebb csak a hangulatot befolyásolják egy kicsit.
A számomra azonban nyilvánvaló, hogy ezek a történetek mind a főszereplő személyének, tudatalattijának vagy az elrendelt sorsának a tükröződései – így aztán pont ezek adják a kulcsot többek között ahhoz a kérdéshez, hogy mi fog történni ennek a (mellesleg a főszereplő által elsőként és utolsóként személyesen megírt) regénynek a befejezése után.

Jól van, tudom, hogy ez a gondolatmenet nem túl érdekes annak, aki nem olvasta a könyvet.
Viszont egyrészt ajánlom, hogy olvassátok, másrészt pedig szívesen megvitatom a konkrét részleteket azzal, ami már elolvasta a könyvet.

A lélektani, karmikus vonal mellett tetszik a (főleg a könyv elejére jellemző) ironikus stílus, főleg ahogy a hatvanas-hetvenes évek norvég hétköznapjai írja le a könyv.

Kicsit zavart, hogy a fordítás nem a norvég eredetiből készült, hanem a német fordítást fordították tovább.
Ennek köszönhető pár apróbb hiba (már ami így feltűnt – aztán lehet még pár, ami rejtve maradt).
A stockholmi vidámpark a Gröna Lund névre hallgat, semmi ok sincs rá, hogy Grøna Lund formában írjuk, még akkor sem, ha egy norvég beszél róla (a hiba nyilván már a német fordítás során lépett fel). Svédország legdélibb tartománya svédül (és jobb alternatíva híján magyarul is) Skåne, ezt aztán végképp nem a német nevén (Schonen) kéne emlegetni.
Az nem tudom, fordítási hiba-e, amikor egy ötször ötös táblán tizenkét mező van, itt tippem sem nagyon van, hogy a 25-öt hogy lehet akár norvégul, akár németül félreérteni.

Ott viszont tisztességesen próbál ügyeskedni a nehéz feladattal a fordító (nekem legalábbis átjött az üzenet), hogy a könyv teljes megértéséhez az is tudni kell, hogy a magyarul „Ici-pici pók” címen ismert gyerekdal norvég változatában Kicsi Pók Péter mászik fel a kalapomra...

Ja, meg a cím. A német kiadást követve (Der Geschichtenverkanter) magyarul is A történetárus lett a könyv, de az eredeti (Sirkusdirektørens datter, vagyis A cirkuszigazgató lánya) szerintem jobb – már csak azért is, mert a rögtön a történeten belüli történetekre tereli a figyelmünket.

Szóval nekem alapvetően tetszett a könyv – bár így futólag fölmerült bennem az is, hogy lehet, hogy ez azért mégsem a legmélyebb szépirodalom, inkább afféle Paulo Coelho-színvonal...