Noha abba akartam hagyni a blogomat, de olyannyira meghatódtam a kedves visszajelzéseitektől, hogy végül mégiscsak a folytatás mellett döntöttem.
Annál is inkább, mert ha minden jól megy, az év során még sor kerülhet egy-két érdekes utazásra, meg aztán a Művészet a lakásban sorozatot is még éppenhogy csak elkezdtem.

Viszont sem időm, sem ihletem nem nagyon volt mostanában, így arra gondoltam, megvárom, hogy magától adódjon valami írásra érdemes téma.

Bár ez a mai is elég soványka sztori, de legalább átütötte azt a szintet, hogy nekiüljek megfogalmazni.

Éjjel telefonügyeletes voltam, ilyenkor itthon alszom, aztán ha kell felhívnak valamilyen kérdéssel a benti kollégáim, vagy akár be is hívhatnak az akutra, hogy ott intézkedjek.
Éjfél körül be kellett mennem, nem volt benne semmi különösebb, eltekintve attól, hogy hazaúton a taxissal volt egy kisebb gond. Örök dilemma ugyanis, hogy hazafelé menetkor a S:t Göran (vagyis Szent György) kórház főbejáratához rendeljem-e a taxit, ahova ugyan bizonyosan odatalál, de ahhoz nekem is sétálnom kell, majd a szabadban várakoznom – vagy pedig a saját osztályunkhoz, ahol ugyan épületen belülről figyelhetek kifelé, de az egzotikus cím miatt nincs rá garancia, hogy a söfőr tényleg oda is ér a megfelelő épülethez.
Most a hideg miatt az utóbbit választottam, persze nem is talált oda.
Ez előfordul máskor is, de most még el is kezdett nekem okoskodni, hogy nem is tudott volna közelebb jönni, mert nem lehet arra menni... Éjjel fél kettőkor még én is egy kicsit feszültebb tudok lenni, ha alvás helyett a hidegben kell álldogálnom.
De végül hazaértem, lefeküdtem, el is aludtam, bár a mérgelődéstől kicsit nehezen.
Éjjel aztán még további telefonhívás is ébresztett, de bemennem már nem kellett.

Reggel, felébredvén világosan emlékeztem, hogy két ilyen telefonhívásom volt az éjjel, az egyik Pétertől, a másik Ádámtól. Mind a ketten a klinikánkon dolgozó magyar orvosok, ráadásul mind a ketten itt is laknak a közelben, konkrétan Ádám ugyanabban a háztömbben, mint mi.

Aztán ahogy megnéztem a jegyzeteimet meg a telefonom híváslitáját, rá kellett jönnöm, hogy nem, valójában csak egy hívásom volt.
Még jobban belegondolva, nem is igen fordulhatott volna elő, hogy egyszerre mind a ketten ügyeljenek, mert általában csak egy vizsgázott orvos van benn az akuton, a másik pedig (gyakorlatilag, a magyar fogalmak szerint) orvostanhallgató.
Szóval ezek szerint, míg ügyeletesként aludtam, közben azt álmodtam, hogy felhívtak, és dolgoztam.
Ez nagyjából olyan, mint amikor egy éve elmentem az űrhajóra, és ott azt játszottam, hogy orvos vagyok...

A képről: Próbáltam a neten valami témához passzoló illusztrációt találni. Azok a fotók, amiket a S:t Göranról találtam, nem voltak meggyőzőek.
Az „ügyeletes álom” kifejezésre keresve többek között ez a csaj jött elő. A témához való kapcsolódása ugyan korántsem nyilvánvaló, de mivel elég bájos, így azt gondoltam, maradhat.