Eljött hát ez az Anna nélkül ünnepelt karácsony is... a Skype segítségével valamennyire együtt voltunk, de ez a képernyőn keresztüli beszélgetés ugyanakkor még élesebben tudatosította bennünk, hogy mégiscsak 7500 kilométer választ el minket egymástól.
A karácsonyi ünneplésbe egy megfelelő hangulatú film is beleférhet.
Korábban említettem Pollyannát; idén is sikerült egy hasonlóan szép (és igen érzelmes) filmet felfedeznem.
Karácsonyi ajándékként megkaptam ugyan DVD-n a „The 100” második szezonját (ez egy ifjúsági sci-fi sorozat, elég érdekes, de nem hiszem, hogy nagyon ismert lenne), valamint a „Game of Thrones” első szezonját (ez annál ismertebb – és igen, furcsamód én még nem láttam); ezek azonban elég véres sorozatok lévén nem igazán passzoltak a karácsonyi hangulathoz.
Így a javaslatom egy „August Rush” című film volt.
Pár nappal korábban már láttam egyszer a filmet, így amikor közösen néztük meg, az már a második alkalom volt a számomra – ami valamiképpen azzal járt, hogy a meghatottságtól végigsírtam a filmet.
Van ez így velem, hasonlóképpen jártam például az „A beautiful mind” újranézésekor is.
Szóval a (kicsit Twist Oliver történetén alapuló) film egy árvaházban nevelkedő tizenegy éves kisfiúról szól, aki valami misztikus módon „tele van” zenével, érzi a világban lévő hangok harmóniáját, és hisz benne, hogy majd a zene révén fogják megtalálni a szülei – de az árvaházban élve nem találkozik hangszerekkel, így nem tudja kifejezni azt, ami benne van. Aztán amikor kicsit később a kezébe akad valami, amin játszani lehet, akkor minden oktatás nélkül azonnal megérzi/megérti a működését. Sőt, nem csak megérti...
Jöjjön itt például az a jelenet, amikor a fiú először találkozik a gitárral:
Az egész film a zene körül forog, a főbb szereplők inkább így, semmint szavakkal kommunikálnak.
És igazából minden szereplő többé-kevésbé jóindulatú (na jó, van egy negatív szereplő, de ő is inkább csak önző, semmint igazán gonosz...), az egész történet szép és optimista.
Kifejezetten ajánlom, nekem nagyon tetszett ez a film.
