Meséltem korábban arról, hogy összeismerkedtünk egy Stockholmban élő magyar díszítőfestő lánnyal, aki Anna szobájának a falára festett egy szöuli látképet.
Ezzel egyidejűleg kértünk tőle még egy képet a lakásunkba, a lenti kisszobába – úgy is, mint vendégszoba, raktár vagy edzőterem (ez utóbbi, amióta Jucus elhatározta, hogy Frank Underwood nyomdokaiba lép, és beszerzett egy evezőpadot, amit aztán itt állított föl). A számomra azonban leginkább „ügyeletes szoba” – ugyanis ide szoktam visszavonulni, amikor telefonügyeletes vagyok, hogy ne zavarjam a többieket, ha éjjelente riasztanak.
Maga az elhatározás tehát még a nyáron megszületett.
A festmény témáját pedig a következőképpen beszéltük meg: elmeséltem a művésznek egy történetet a múltamból, leírtam egy ehhez kapcsolódó képet, és az ahhoz fűződő filozófilkus gondolatokat (amiket most nem fogok itt megosztani, hogy legyen egy kis rejtély és misztika a dologban). Megbeszéltünk, hogy nagyjából hova kerüljön és mekkora legye a kép. Az alkotó kérdésére elmondtam azt is, hogy mik a kedvenc színeim, egyeztettünk arról, hogy mennyire legyen absztrakt vagy realista a kép.
Innentől viszont a művésznő fantáziájára volt bízva minden, benne született meg pár hónap alatt a mű, az általam elmondottak alapján. Teljesen szabad kezet kapott, a vázlatokat sem néztem meg, nem mentem be a szobába, amíg az alkotás zajlott, csak a kész eredményt néztem meg.
Itt láthatjátok a művet:
Aztán az alkotó rám bízta, hogy adjak egy nevet a műnek.
Az első gondolatom az volt, hogy ne legyen címe.
A festő azt mondta, hogy akkor lehetne „Cím nélkül” vagy egy üres karakter a címe.
Ezt nem akartam, mert akkor már az is egy cím.
Inkább valami olyasmire gondoltam, mint az egyik kedvenc könyvemben a főszereplő neve.
A könyvben van egy fejezet, aminek az a címe, hogy „A nevem” (az alábbi idézet az én hevenyészett fordításomban következik):
Gondolom, kíváncsi vagy rá, ki vagyok én, de én azok egyike vagyok, akiknek nincs rendes nevük. A nevem rajtad múlik. Szólíts annak, ami éppen az eszedbe jut.
Ha eszedbe jutott valami, ami sok idővel ezelőtt történt: valaki kérdezett tőled valamit, és te nem tudtad a választ.
Ez az én nevem.
Talán zuhogott az eső.
Ez az én nevem.
Vagy valaki azt akarta, hogy csinálj valamit. Te megtetted. Aztán azt mondták neked, hogy amit csináltál, az rossz volt. – „Bocsánat a tévedésért” – és valami mást kellett tenned.
Ez az én nevem.
(És aztán így tovább, egy egész fejezeten keresztül.)
Szóval arra gondoltam, hogy akkor ennek a könyvnek a címe legyen a kép címe is, méghozzá az eredeti nyelven, angolul:
In Watermelon Sugar.
Ez nagyon tetszett a művésznőnek.
Én pedig utólag belegondoltam, hogy számos más szempontból is passzol ez a cím a képhez.
Többek között azért is, mert a könyv szürreális világában furcsán összemosódnak a külső és belső terek, a nappaliban például folyók és hidak vannak, a kanapé pedig egy fenyő tövében fekszik.
És egy érdekes példa arra, hogy az ok-okozati kapcsolat hiánya ellenére mégis valami misztikus módon mennyire van köze a képnek a könyvhöz.
Most, ennek a posztnak az írása kapcsán megnéztem, hogy mit ad ki a Google az „In Watermelon Sugar” témájú képkeresésre; és a könyvborítókat meg a szerző arcképét ábrázoló képek után az első érdemi találat így néz ki: