Egyszer, nagyon-nagyon régen, olyan régen, hogy az már szinte nem is én voltam, de egy időben bizony pár évig egy kolostorban laktam. Főleg Magyarországon, Esztergom közelében, de fél évig a közösség franciaországi házaiban is éltem, ott tanultam meg franciául.

Kedves, kedélyes kolostor volt ez (mármint a magyarországi), csupa fiatal lakott ott, fiúk és lányok, szerzetesek és családosok vegyesen.
De attól még teljesen komoly kolostor volt ám, elzárva a világtól, napjainkat az imának szentelve éltünk ott.

De most inkább egy-két viccesebb emlékemet gondoltam megosztani veletek, csak így, mozaikszerűen.

A kolostor szomszédságában egy fogház volt (az egykori zarándokházat államosították, és építették át erre a nemes célra – itt még a kommunizmus éveiben járunk). Valami enyhébb ügyben elítéltek ülhettek ott, csak egy egyszerű kerítés vette körül az épületet. Úgyhogy egyszer, amikor a mi részünkről egy lány kínlódott a kert kaszálásával, akkor odáát egy őr megsajnált minket, és átcsoportosított hozzánk egy rabot, hogy kaszálja le ő az udvarunkat.
Egy másik nap reggelén (talán a börtön szomszédságától nem teljesen függetlenül) egy ismeretlen, idegen férfit találtunk az egyik szobában, amint ott alszik a padlón. A kolostor szobái amúgy mindenféle szentekről voltak elnevezve (mert az ugye mennyire jól hangzik, hogy mondjuk „Menj a Szent Józsefbe!”), de ezt a szobát innentől kezdve csakis „a betörő szobája” néven emlegettük.

A kolostorban hétvégénként mindig sok vendég fordult meg, nagyobb ünnepeken, lelkigyakorlatokon és hasonlókon meg különösen.
Így volt ez az egyik szilveszteren is. Felbukkant vendégként egy érdekes francia srác is. Nagyon érdekes, laza, szent csavargó volt. Azt mesélte, hogy nyolc lelkivezetője van.
Ez a srác szilveszter éjjelén kedves kis szentképeket osztott ki nekünk, amikre saját fordítású magyar szöveget írt. Akkoriban még Google Translate nem létezett, de a hagyományos szótárakkal is lehet érdekes eredményeket leírni. A képecskéken ugyanis ez szerepelt: „1991: Szobalany esztendo” – ez így kellemesen fel is dobta a szilveszteri buli hangulatát.

Egyik télen (lehet, hogy ugyanazon a télen) hóember/hószobor építő versenyt rendeztünk. Az én pályaműveim a hósüni (hógombócba szúrt ágacskák), valamint egy meglehetősen kisméretű hóvár (a tornyon zászló gyanánt egy fakanállal) voltak. Arra már nem emlékszem, hogy ezekkel milyen helyezést értem el.
Nagy sikerünk volt viszont a táncversenyen, amikor egy apácával egy igen érdekes pas de deux-t adtunk elő. A tánc zárómomentuma az volt, amikor a menet közben a kezünkbe kapott kalapács és sarló felhasználásával amolyan Moszfilm-felállásba rendeződtünk.

Erről jut eszembe az a történet, amikor egyszer az egész közösség zarándoklatra indult Rómába. Az út az autóval hosszú volt, és egy kicsit unalmas. A rózsafüzérezésbe beleunva egy idő után vallási énekeket kezdtünk énekelni. Ezekből kifogyva magyar népdalokkal folytattuk. Majd amikor ezekből is kifogytunk (az út nagyon hosszú volt), akkor onnantól munkásmozgalmi énekekkel szórakoztattuk magunkat.

Ugyanezen a zarándokúton történt, hogy a hazaúton, Veronában egy baráti közösségnél szálltunk meg. Amikor másnap reggel elbúcsúztunk tőlük, a kapuban megkérdezték tőlünk, hogy van-e elegendő pénzünk a tankolásra az úton.
A figyelmességüktől meghatódva bevallottuk nekik, hogy bizony nincs.
Mire a kedves olasz testvérek azt mondták:
– Akkor imádkozunk értetek, hogy hazajussatok.

Ó, micsoda vidám és kalandos évek voltak ezek!