Most a covid-19 egyik igen különleges késői szövődményéről fogok írni.
Még május-júniusban estünk át ezen a betegségen, az egész család.
Talán engem viselt meg legjobban, nem csak testlieg, de lelkileg, intellektuálisan is eléggé lenyomott.
Amikor zajlott a betegség, akkor többek között azt sejtettem, hogy nem kap elég oxigént a testem, az agyam, de ezt akkor nem tudtuk kideríteni, mert a mentő nem volt hajlandó kijönni (az abban az időben alkalmazott, kicsit szigorú, bár az adott körülmények között végül is értehető „ha még tud beszélni, akkor nincs szüksége mentőre” elv alapján), otthon meg nem volt oxigénszaturáció-mérőnk. A betegség alatti intellektuális tompaságom szintjét mutatja, hogy eszembe sem jutott, hogy az interneten gond nélkül vehetenék egyet, amit pár napon belül házhoz is szállítanának.
Na, de most nem erről a sötét időszakról akarok beszélni, hanem egy ezt követő, sokkal vidámabb történetről.
Már mindannyian köjöttünk a betegségből, és újra találkozhatott a család.
Lea barátja nagy futó, és ekkor láttam meg rajta egy sportórát, ami többek között oxigénszaturációt is mér.
Azt gondoltam, milyen jól is jött volna egy ilyen a covid alatt, de akkor legalább most így, utólag beszerzek egyet.
Beszereztem.
Ahogy aztán felvettem, elkezdett mindenféle érdekes dolgokat mérni rajtam.
Aztán azt írta ki az óra, hogy a kalibráláshoz menjek ki legalább kétszer futni úgy, hogy közben rajtam van az óra.
Na, és akkor itt ezen a ponton el kell mondanom egy fontos információt magamról.
Egész életemben, mindaddig egy kifejezetten no-sport vonalat vittem. Nem csak, hogy nem érdekelt semmiféle sport sem elvben, sem gyarkorlatban, de aktívan igyekzetem is magamat távol tartani minden ilyesmitől. Amikor egyszer, sok-sok évvel korábban fogyókúrára adtam a fejem, szemrebbenés nélkül vállaltam a legextrémebb diétát, de testmozgásra nem voltam hajlandó.
Na, szóval most azt mondta az óra, hogy fussak kétszer.
Futottam.
Ennek alapján az óra azt állította, hogy az edzettségi állapotom szerint 5 évvel fiatalabb vagyok a koromnál, vagyis (egy árnyalattal) edzettebb vagyok az átlagnál.
A futásokról meg mindneféle érdekes grafikonokat rajzolt ki, útvonal a GPS szerint, pulzus, sebesség, magasságviszonyok grafikonjai, külön-külön meg egymáshoz viszonyítva is.
Aztán felejánlotta az órához tartozó program, hogy ha akarom, felállít nekem egy több hetes edzéstervet.
El voltam varázsolva.
Tulajdonképpen ugyanaz a vonzerő, mint a geocaching esetében.
A futás önmagában egy cseppet sem érdekelt volna.
De az, hogy lehetnek térképeim, grafikonjaim, napi, heti, hosszútávú céljaim, kipipálható feladatokkal, elemzésekkel, mindez a legmodernebb technikára alapozva – ez az én világom. Plusz még a hiúságomra is rájátszik az óra...
Úgyhogy belekezdtem az edzéstervbe.
Azt ígérte, hogy megtanulok lefutni 5 km-t (ez volt a legrövidebb választható táv).
Az órám azt állította, hogy az eddig látottak alapján 30 perc alatt képes lennék lefutni a távot.
Ezen a ponton azt is nehezen tudtam elkézelni, hogy egyáltalán képes leszek valaha 5 kilométert egyben lefutni, a 30 perc pedig teljesen irreálisnak tűnt, de mindegy, belevágtam.
Csináltam hűségesen az edzésprogramot, nem számított, hogy éppen Győrben vagyunk (a töltés remek terep a futásra), vagy Budapesten (tök véletlenül, de éppen belebotlottam a nagyszerű Városmajori futókörbe), vagy Dörgicsén (a parasztbácsi kicsit furán nézett a szőlők között futkározó városi emberre), vagy Stockholmban (mondjuk itt tűntem fel a legkevésbé – eddig is ennyi futó volt itt, csak éppen nekem nem tűnt föl; vagy mindenki a covid hatására kezdett el futni, ha már úgysem lehet semmi mást csinálni?).
Aztán jött az ősz, meg a tél.
Folytattam.
Lett szépen futósapkám, meg futókesztyűm, aztán idővel fejlámpám is (mert a svéd tél nem csak hideg, de főleg – és elsősorban – sötét).
Egyre jobban bírtam a futást, az eredményeim meg szépen lassan egyre jobbak és jobbak lettek. Ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy közben pár kilót is leadtam, így kevesebb ballasztot kellett cipelnem.
És ezért írom ezt a posztot éppen ma, mert ma reggel – szinte pontosan fél évnyi futkározás után – végül sikerül az öt kilométeres távot kevesebb mint 30 perc alatt megtenni (egész konkréten 28 perc 42 másodperc alatt).
Szóval így.
A következő lépés az lesz, hogy megtanulok horgolni vagy operát énekelni.