Mire ez az (időzített) hozzászólás megjelenik, én már – remélhetőleg – egy Oslóból Stockholmba tartó repülőgépen ülök.

A végére értem a norvég kalandomnak, ideje hát összegzést, értékelést tartanom erről a két hétről.

Nem volt bennem teljesen világos előre, hogy mit is várok pontosan ettől az időszaktól.

– Meditáció, magamba szállás, ima. Vegyes a kép. Volt alkalmam mindezekre, valamennyire csináltam is, bár nem teljesen következetesen. Viszont nem jutottam semmiféle megvilágosodásra, vagy különösebb szent elhatározásra (szemben a nyári ålesundi kalanddal, amikor sokmindent átértékeltem, eldöntöttem magamban; az más kérdés, hogy utóbb mennyit valósítottam meg ezekből).

– Pihenés, kikapcsolódás. Ez tulajdonképpen megvolt. Itt csak a betegekkel kellett foglalkoznom, ellentétben Stockholmmal, ahol egy csomó értekezlet, adminisztratív munka hárul rám, ráadásul az átmeneti rendelő-összevonás miatti káoszban elég feszült is a légkör; úgyhogy ennyiből sokkal nyugalmasabb volt az itteni munka (másrészt persze ennek is megvolt a maga sajátos stresszfaktora egyrészt a nyelv miatt, másrészt amiatt, hogy nem ismerem az itteni rutinokat, szokásokat). Esténként pedig már 9-kor lefekhettem, és gyakran tíz órát is aludtam. A furcsa az, hogy általában ennek ellenére sem ébredtem igazán kipihenten.

– Ismerkedés új emberekkel. Na, ezen a ponton tökéletes a kudarc. Ezt részben a körülmények számlájára írom, de a végén már én magam is feladtam a dolgot – a mise után például nyugodtan ott lehetett volna maradni beszélgetni, ahogy annak idején Östersundban is ilyen módon ismertem meg azt a lengyel orvos-házaspárt, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. De vasárnapra se energiám, se kedvem nem volt már ehhez.

– Hogy elmondhassam, hogy a Sarkkörön túl is járam és dolgoztam már. OK, ez kipipálva. Na, és akkor mi van?

– De a legfontosabb talán az (noha ezt nem is tereveztem), hogy átéltem azt, amiről Szemi beszélt úgy egy hónapja (és amit én akkor sajnos valami poénnal ütöttem el): Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, amink van. Ez a két hét kétségkívül segített abban, hogy átérezzem, milyen szépek a Jucus oldalán töltött szürke stockholmi hétköznapok.

Akárhogy is, megvolt ez az út, ennyi volt, túl vagyok rajta.

Amikor elindítottam ezt a blogot, azt volt vele a szándékom, hogy erről a kéthetes norvég kalandról beszámoljak. A kaland végetért, visszatérek az ismerősök körébe, az olvasóim zömével ismét tudok személyesen, telefonon, Facebook-on is érintkezni. A blog tehát elvileg betöltötte a hivatását.

Másrészt.

Néhányan jelezték, hogy élvezettel olvassák a blogomat, „jókat szórakoznak” rajta, sőt van, aki azt mondta, hogy „ki kellene adni”.

Szólnának tehát amellett is érvek, hogy folytassam.

Ez esetben persze naponkénti frissítésre aligha érnék rá, és a hétköznapokban kevesebb új benyomás is ér, de heti egy-két posztot talán tudnék írni erről-arról.

Úgyhogy most egy kicsit nárcisztikus módon szavazásra bocsátom a kérdést:

Ha akad legalább hat ember, aki itt kommentben azt javasolja, hogy folytassam a blogot, akkor a jövőben is fogok írogatni.

Ha nem, akkor köszönöm szépen az eddigi figyelmeteket, a harstadi magányomban sokat jelentett a számomra, hogy követtétek a kalandjaimat.

Ha det bra!