Az esztergomi tartózkodás idején elkaptuk az igazi nagy meleget, a minden energiát elszívó kánikulát.
Mivel idehaza, Stockholmban viszont pocsék nyarunk volt előtte (júniusban nem sok olyan nap volt, hogy kabát nélkül indulhattam volna munkába), így mégsem panaszkodtunk emiatt – legyen csak inkább hőség, mint hideg, esős idő.
A meleg viszont kisebb gondot jelentett például a geocachingezés szempontjából – most ugyanis elkezdtem egy kicsit jobban belelendülni ebbe a sportba (majd még mesélek róla), viszont ilyen forróságban nem igazán öröm hosszabb a gyaloglás.
Így amikor az Esztergom fölött büszkén magasodó Vaskapuhoz akartam fölmenni (önmagában nem lenne egy vészes táv, kb. öt kilométer, igaz, hegynek fölfelé) – akkor úgy tettem, hogy az egyik olyan napon, amikor Jucus valahol messze járt (és így egyedül aludtam a szálláson), fölkeltem már reggel hat előtt, hogy nekivágjak a hegynek, amíg még nem annyira vészes a meleg.
Aztán ahogy megyek, sétálgatok kifelé a városból (saru, rövidnadrág) így kora reggel, egyszercsak az egyik zebránál, az úttest közepén rámköszön a szembejövő férfi:
– Jó reggelt, doktor úr! Megismertem ám!
... és megy tovább.
Nyilván egy volt betegem volt – nekem a magam részéről persze fogalmam sincs, hogy kicsoda. De mindenképp figyelemreméltó a dolog, ugyanis csak 1998-ig dolgoztam ebben a városban.
Bizonyára annak idején nagyon maradandó emlékeket szereztem az illetőnek – reméljük, pozitív értelemben.
Látkép a Vaskapu felől