Polaris

Az utóbbi (bő) egy hétben történt pár érdekes dolog, jók is, rosszak is.

1. Krimi
Volt nálunk egy kisebb betörés.
Azt is kell hozzá tudni, hogy társasházban lakunk.
Egyik éjjel Jucus valami nagy zajra ébredt (pontosan 03 óra 10 perckor), kinézett az ablakon, látott egy bűnözőnek öltözött fickót a kertben álldogálni, aki azután (mivel valószínűleg észrevette, hogy nézik) elment.
Reggel látjuk ám, hogy a (közös) mosókonyha ablaka be van törve, sőt, kicsit később látta is Jucus az éjjeli fickót odabenn mászkálni.
Kihívta a rendőröket, akik kijöttek, már a ház előtt volt a rendőrautó (épp el is tudták volna kapni a fickót), de megfordult és elment – mint utóbb kiderült, fegyveres rabláshoz riasztották őket.
A délután folyamán ismét visszatért a figura, akkor már én találkoztam vele – jellegzetes drogos kinézetű srác volt, leginkább heroinra tippelnék.
Elővettem a mobilomat, hogy lefényképezzem (jól fog az még jönni a rendőrségnek) – ezt persze nem díjazta a srác, megpróbálta elvenni a telefonomat, úgyhogy egy kisebb dualkodás is kialakult, de aztán végül távozott a fickó.
Na, ezek után már összecsődült a lakásszövetség vezetősége, kijöttek a rendőrök, valamint (kábé a negyedik telefonálás után) végre az üveges is, hogy megcsinálja azt az ablakot.
A szemetesben megtaláltuk a fickó injekciós tűjét is (ezzel a sejtésem beigazolódni látszott).
Másnap bevittem a készített képet a rendőrségre (akik persze képtelenek voltak megoldani egy ilyen bonyolult feladatot, mint egy fájlnak a mobilról a számítógépre való másolása, úgyhogy végül ezt is nekem kellett megtennem a számukra).
Tulajdonképpen csak ennyi – nem hiszem, hogy nagyobb erőfeszítést fognak tenni a drogos srác előkerítésére, a háznak a biztosító kifizeti a törött ablakot, úgy tűnik, más kár nem esett, a fickó meg szerintem nem fog többet visszatérni (legalábbis remélem...).

2. Juli
Egy internetes fórumon olvastam egy lányról, aki (posztdoktori) biológus kutatói ösztöndíjat kapott Stockholmban, a Karolinskán, és sürgősen lakásra lenne szüksége, hogy ténylegesen ki is jöhessen.
Először csak arról írtam neki, hogy mennyire reménytelen szállást kapni ebben a városban, de aztán egy hirtelen ötlettől vezéreltetve felajánlottam neki, hogy tulajdonképpen átmenetileg lakhat nálunk.
A magam számára is váratlan volt az ötlet, érdekes módon a család többi tagja is rögtön pozitívan állt a dologhoz, úgyhogy egy hete már Juli is itt lakik velünk.
Belegondoltam abba, hogy valószínűleg egy szakácsot vagy egy villanyszerelőt nem fogadtunk volna be, de vélhetőleg más „egzotikus” értelmiségit – mondjuk egy balettáncost vagy részecskefizikust – sem.
Biológusként azonban végül is kolléga, majdnem orvos (ha némileg tágan értelmezzük a fogalmat), másrészt meg kifejezetten imponál, hogy 28 évesen már megvan a PhD-je, és gőzerővel kutat tovább. Azt is mondhatom, hogy olyan valaki, amilyen talán én lehettem volna, vagy amilyen szerettem volna lenni.
Ráadásul pont olyasmi a kutatási területe, mint amire az idei év kémiai Nobel-díját adták.
Az azért még egy elgondolkodtató szempont, hogy vajon ugyanilyen lelkes lettem volna-e a szállásadással, ha egy azonos korú, azonos kutatási témájú fiúnak lett volna szüksége egy ágyra...
Nehéz kérdés, nincs megnyugtató válasz.

3. Laca
Egész friss hír, hogy a sógorom stroke-ot kapott, vagyis pontosabban „csak” egy TIA-t. Viszonylag gyorsan elmúlt, reméljük nem is lesz semmit továbi következménye vagy folytatása.
Ezzel együtt ijesztő a dolog.
Elsősorban persze őt magát sajnálom, de az is eszembe jut, hogy annyi idős, mint én, ráadásul (velem ellentétben) kifejezetten egészséges, sportos életmódot folytat, szóval elgondolkodtató, hogy elvileg egyszer akár velem is meg tudna történni valami hasonló...

4. Masszázs
Hogy végezetül valami kellemesről írjak: A hétvégén elmentünk Jucussal egy páros masszázsra, a végén jacuzzival – nagyon hangulatos, Thaiföldet idéző, ispiráló környezetben zajlott az egész. Nagyon jó volt.
Túl sok további részletet nem is akarnék megosztani a programmal kapcsolatban, de a stockholmi olvasóim számára melegen ajánlom ezt a helyet, ahol voltunk:
Sparadiset

Belegondoltam, hogy az utóbbi pár évben legalább háromszor szinte szóról szóra megismétlődött ugyanaz a rejtélyes, elgondolkodtató forgatókönyv:
Levelezésbe kezdek egy (jellemzően fiatal, bájos és egyedülálló...) lánnyal. A levelek egyre hosszabbak lesznek és egyre mélyebb témákat érintenek, egy idő után pedig (a logikusnak és talán kívánatosnak is tekinthető erotikus témák helyett) irodalomról kezdünk el csevegni. Ezt követően nem sokkal pedig teljesen váratlanul végleg megszakad a levelezés. Leginkább azért, mert én hagyom abba.

Egy hónapja sincs a legutóbbi ilyen történetnek.
Blogoknak köszönhetően ismerkedtem meg egy kedves lánnyal; eleinte nagyon ígéretesnek tűnt a levelezés, lelkesen, magas hőfokon váltottunk üzeneteket.
A csaj az első e-mailek egyikében említette Jostein Gaarder: A narancsos lány című könyvét. Rögtön meg is rendeltem postán, de mire megérkezett, a lány (nem a narancsos, hanem a blogos) már nem volt sehol.

Úgyhogy most mi is inkább a könyvre koncentráljunk.

Ez a norvég szerző a Sofie világa című műve révén lett világhírű – őszintén szólva a magam részéről nem is ismertem egyéb alkotásait, pedig van egy pár, ráadásul némelyiket szintén lefordították jópár nyelvre.

Amikor tehát fölvetődött ez a könyv, körülnéztem, hogy tudnám beszerezni. Magyar fordításban létezik, de egy kicsit nyűgös dolog (meg pluszköltséget is jelent) „otthonról” rendelni könyvet.
Svédre érdekes módon nem fordították le, van ugyan egy azonos című svéd könyv, ami a nők életének sanyarúságait ecseteli a száz évvel ezelőtti társadalomban (akkoriban állítólag a „narancsos lány” a prostituáltak eufemisztikus megnevezése volt errefelé), de ezt most inkább kihagytam.
Viszont belegondoltam, hogy talán az lesz a legjobb, ha eredetiben, norvégul olvasom el a könyvet.
Sokmindent olvastam már norvégul (kórrajzokat dögivel, de újságokat és törvényszövegeket is), könyvet viszont még nem sikerül kiolvasni. Kettőbe ugyan belekezdtem, de csak mérsékelt sikerrel jártam (majd esetleg azokról is mesélek, ha egyszer mégiscsak sikerül átrágni magamat rajtuk).
Szóval a norvég eredetit (Appelsinpiken) meg lehetett rendelni az egyik svéd online könyváruháznál, úgyhogy pár napon belül (ámde a flörtölés szemszögéből tekintve mégis túl későn) a kezemben is volt a könyv.
Normális, könnyen olvasható, modern norvégsággal van írva, úgyhogy nem jelentett komoly gondot elolvasni. Szótár persze azért kellett hozzá.

Érdekes, szép, romantikus és filozófikus műről van szó.
Élet értelme, az univerzum rejtélyei, ilyesmi.
Az alaphelyzet úgy néz ki, hogy adott egy 15 éves srác, akinek az apja 11 éve meghalt, most pedig előkerül egy levél, amit annak idején az apja írt neki, pont azzal a szándékkal, hogy nagyjából ilyen életkorban (a gyerekkor és a felnőttkor határán) jusson el a fiúhoz.
A levél (nagyobb részt, de nem kizárólag) egy rejtélyes, romantikus történetet mesél el az apa „korábbi” életéből: Hogyan fut össze – látszólag véletlenül – újra meg újra Oslo különböző pontjain (meg később másutt...) egy titokzatos lánnyal, amely találkozásokban a narancs valamiképp mindig egy közös elem. Fura dolgok hangzanak el, furcsa asszociációk merülnek fel, a lány viselkedése is érthetetlen.
A történetet az apa is rejtélyként, rejtvényként tárja a fia elé.
A magam részéről fogalmam sem volt, hogy lehet racionális magyarázatot találni a történtekre, hajlottam az olyan megoldásra, hogy a lány valami földönkívüli vagy időutazó (bár az előbbi lehetőséget az apa is fölveti, majd el is veti a levelében). A szerző ismeretében még akár azt is el tudtam volna képzelni, hogy a végén kiderül, hogy csak a Narancslány létezik a valóságban, és ő találta ki a fiút is meg az apát is.

Aztán persze amikor később kiderült, hogy hogy áll össze a történet, akkor a fejemet fogtam, hogy hát persze, nyilvánvaló, miért is nem gondoltam erre...

A történetről többet most nem is mesélek.

Tehát romatikus könyv: Kulcsmomentum a szerelem és a halál.
A nagy kérdés, hogy részt akarunk-e venni az élet kalandjában, ha közben kérlelhetetlenül ott leselkedik a halál, ami ráadásul a legalkalmatlanabb pillatban is érkezhet.
És ha mégiscsak igent mondunk erre a kalandra, a kegyetlen szabályaival együtt, akkor miben is áll maga a kaland – mi az, ami igazán fontos az életben?

Szép könyv, kifejezetten elolvasásra ajánlom.
A közvetlen családomnak a norvég változatot tervezem odaadni (kíváncsi leszek, hogy boldogulnak), de minden más olvasómnak is ajánlom – hiszen, mint említettem, létezik magyarul is.

A geocachingnek köszönhetően érdekes helyekre elvetődök, olyan dolgokról szerzek tudomást, olyan tájakat, épületeket látok, amiket egyébként valószínűleg soha nem ismertem volna meg. Esetleg egyszer majd ezekről is írok.

Nyitott szemmel járva azonban útközben még további izgalmas dolgokat is meg lehet figyelni, mintegy bónuszként.

Ilyen módon akadtam rá erre a feliratra Liljeholmenen (nem is messze a munkahelyemtől), egy híd alá ragasztva.

Az angol szöveg ezt jelenti:
Ne nyúlj hozzám, magyal vagyok...

Végül is jogos, a magyal levele szúrós, jobb nem fogdosni, a termése pedig (enyhén) mérgező. 

Lehet persze az is, hogy a szöveg írójának apróbb gondjai vannak az angol helyesírással, és a holly igazából holy akart lenni, azaz nem magyal, hanem szent vagyok.
Sajnos nem jelent túl sok segítséget a sarokban találtahó amhara nyelvű szövegtöredék sem, ami olyasmit jelent, hogy „megosztott Etiópia” vagy „Etiópia része”.

Mi lehet ez így együtt?
Etióp Trianon-siralom: Ne nyúlj a szent országomhoz, vissza Eritreát (nem is ország, nincs is saját történelme, mindig is ősi etióp föld volt stb.)?
Kelet-afrikai drogosok híd alatti törzshelyét jelző felirat, ami az arra járót figyelmezteti, hogy ez a hely az ő saját kis országuk, ahová idegen jobb, ha nem teszi be a lábát?

Van valami ötletetek?

Keresztes Szent János:

A Kármel hegyére vezető út (A lélek sötét éjszakája)

          Fénytelen éjszakában,
szerelem vágyától lángokban égve,
én boldog, messze jártam!
Nem vette senki észre,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
          biztosan a homályban,
a titkos lépcsőn át utamra térve,
én boldog, messze jártam!
Arcom elfödve, félve,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
           sötét és boldog éjjel,
titokban jártam, senki meg se látott,
nem láttam senkit én sem,
más fény nem is világolt,
egyetlen a szívemben égő láng volt.
           Mutatta fényesebben
a délidőben csúcson járó napnál,
utamat hol keressem,
hol vár, kit ismerek már,
hol rejtekünk, ahol most senki sem jár.
           Ó, éj, utamra vittél,
ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel,
ó, éj, egyesitettél
Vőlegényt kedvesével,
s lányt egyformává téve Vőlegénnyel!
           Neki őriztem eddig,
virágzó keblem neki odaadtam,
álomba szenderült itt,
én egyre simogattam,
cédruslomb hűsítette lankadatlan.
          Csipkés oromra surrant
a szél, és sebzett gyönge kézzel engem,
játszott hajával ujjam,
csak őreá figyeltem,
aléltan már a sebre nem ügyeltem.
          Feledtem azt, ki voltam,
fejem Szerelmesem vállára csuklott,
megszűnt, mi volt, mi voltam,
liliomágyra hullott,
elmúlt a gond, és minden vele múlott.

A pszichológusommal többek között az élet értelméről szoktunk értekezni, és ő azon a véleményen van, hogy a válasz valahol a más emberekkel való tartalmas kapcsolatok táján keresendő.

Ez a hétvége most ennek a gondolatnak a jegyében telt.

Csütörtökön volt Lea 18 éves születésnapja. Elgondolkodtató dolog, hogy immár egy felnőtt lányom van (papíron legalábbis) – gondoltam is, hogy írhatnék egy posztot „Mission accomplished” címmel – de nem, végül is a szülői felelősség nem tűnik el csak attól, hogy a gyerek betöltött egy adott életkort. Ugyanakkor nem akarok olyan szülő sem lenni, aki még a negyvenéves gyerekének is megmondja, hogy mikor mit csináljon...

Szóval a születésnapra szerveztünk egy kis meglepetés-partit. Útközben sikerült elhitetni Leával, hogy a metrómegálló előtt várakozó rendőrautó is valamiképp a program része – így nagy volt a megkönnyebbülése, amikor kiderült, hogy mégsem kell beszállnia.
A kedvenc helyemre, az Akkurat-ba mentünk pár ismerőssel együtt, hogy Lea először fogyaszthasson (legálisan) alkoholt, pár „igazi felnőtt” társaságában. Híres whiskey-kocsmáról van szó, zavarbaejtően nagy kínálattal. Én sem vagyok nagy szakertő a témában, így Lea többé-kevésbé véletlenszerűen kiválasztott magának egy japán whiskeyt. A derekas árakat látván azt gondoltam, hogy két centi elég lesz. 

Sörből már könnyebben tudtam javasolni olyat, amiről tudtam, hogy meg fogja nyerni a tetszését.

Utána még idehaza is folytatódott az ünneplés, tortával, ajándékokkal.
Még Leához kapcsolódik egy vicces jelenet. Pár napja érkezett egy levél a nevére a katolikus egyháztól. Még mielőtt kinyitotta volna, mondtam, hogy bizonyára gratulálnak a 18. születésnaphoz, és közlik, hogy innentől a keresetének egy százaléka automatikusan az egyháznak megy. De kiderült, hogy tévedtem – semmiféle gratuláció nem volt a levélben.

Szombaton egy baráti blog házigazdájával, Skandikamerával találkoztam – most először, mert bár a blogjaink révén jó ideje tudunk egymásról és mindketten Stockholmban lakunk, személyesen még nem volt alkalmunk összefutni.
Volt egy nagyszabású flashmob, ahol rengeteg (a tervek szerint 2-3 ezer, a valóságban aztán végül inkább csak pár száz) fiatal táncolt a Gangnam style-ra.

Először ide mentünk el, megnéztük ezt az érdekes programot. Skandi fényképezett (ezt a posztot most az ő képei díszítik), én meg tartottam a lányaim meg még 2-3 barátnőjük táskáját és kabátját a program alatt.
Az eseményen egyébként a koreai média is jelen volt, itt látható például az egyik vezető k-pop oldal beszámolója.
Utána sétáltunk és geocachingeltünk egyet Skandival Stockholm egyik szigetén, közben kellemesen elbeszélgetve.

Vasárnap délután egy itteni kedves kollégámmal és barátommal (Palinak hívják, róla még nem nagyon írtam itt a blogon) ültünk be sörözni – mellesleg pont abba a kocsmába, amit annak idején még Skandi javasolt egy kommentben. Ez is nagyon jól sikerült, jót beszélgettünk.

Szintén az utóbbi napok kapcsolatépítő jellegéhez tartozik, hogy egy másik blog kapcsán elkezdtem beszélgetni egy kolleginával, és most hosszú és igen-igen érdekes leveleket váltunk egymással...

Ennek nagyon örülök, egyrészt, mert igen rokonszenvesnek tűnik, másrészt mert tulajdonképpen valahol ez lenne ennek az egész blogolásnak az értelme – kapcsolatba lépni más emberekkel.

Úgyhogy most nagy lépéseket tettem a végső kérdések megválaszolása felé.

Egész jó hétvégém volt (terveim szerint hamarosan írok is majd róla), ezért is meglepő, milyen nyomasztó dolgokat álmodtam össze ma éjjel.

Írtam már korábban a lányaim k-pop (vagyis a koreai popzene) iránti rajongásáról.
Ez azóta sem csillapult, sőt, napról napra fokozódik a helyzet.
Már egészen természetes, ha a lányok hazaérkezve 안녕하세요!*-val köszönnek, vagy ha esténként a szobájukból folyamatos koreai beszéd hallatszik (sűrűn megtűzdelve a jellegzetes mondatvégi felkapott -áá vagy -ee hangokkal – ezt persze úgysem tudjátok elképzelni, ezt hallani kell), ilyenkor ugyanis valamelyik kedvenc koreai tévésorozatukat követik, ahogy éppen megjelenik a neten egy-egy új rész.

Lassan véget ér ez a kaland is, gyakorlatilag már csak a taxira várok.

A norvég és a svéd nyelv nagyon közel áll egymáshoz, annyira, hogy némi túlzással kölcsönösen érthetőnek is nevezhetjük őket. Kellett persze egy kicsit előre tanulnom meg gyakorolnom, mielőtt ide jöttem, de mégis olyan, mintha a svédnek egy különleges dialektusát beszélnék itt.

Ilyenkor kell aztán különösen vigyázni a „hamis barátokra” – az olyan szavakra, amelyek nagyon hasonlítanak két nyelvben, valószínűleg közös őstől is erednek, de a jelentésük mégis kicsit (vagy nagyon) más; ezekkel nagyon könnyen félrecsúszhat az ember.
Így járt a Harry Potter fordítója is, amikor a locket szót (medál helyett) lakatnak fordította – ami igencsak értelemzavaró hiba volt, ugyanis egy későbbi részben a kérdéses medalion igen jelentős szerepet játszik a történetben.

Ventartimen er alltid lang.
(A várakozás órája mindig hosszú.) 

Ez a kisváros, Mosjøen (kiejtve körülbelül: músőn) nagyon kicsi.
Kilencezer ember lakja, gond nélkül végig lehet rajta sétálni (például geocachingelve, vagy csak úgy simán nézelődve) egy-egy munka utáni délutánon.
A város kicsinységének és bájos hangulatának tudom be az emberek feltűnő kedvességét is.

Eddig minden jól, sőt, várakozáson felül alakult.
A két átszállásos repülőút egy kicsit fárasztó volt, de nem vészes.

Két éve Észak-Norvégiába (Harstadba) mentem dolgozni pár hétre, eredetileg az ottani élményeim megosztására indítottam ezt a blogot. A címben is ezért szerepel a Noreg szó, ami Norvégia neve újnorvégul (nynorsk).
Aztán végül folytattam a blogot a svéd, thaiföldi, magyarországi élményeimmel is, de a kiindulópont a norvég munkavállalás volt.

Na, ez aztán egy érdekes poszt lesz, kicsit bizonytalankodtam is, hogy meg merjem-e osztani egyáltalán.

A múlt héten egy nagyon kedves fiatal házaspár járt nálunk vendégségben.
Külön pozitívum, hogy a párosból a lány járatos a geocaching világában, így aztán tudta értékelni például az Erdei temetőben (Skogskyrkogården) elrejtett ládát, a fiú pedig nagy sci-fi rajongó, ő tehát a Stockholm óvárosában található, meglehetősen nagy science-fiction könyvesboltot tudta díjazni.

Egy kedves „otthoni” barátom (akit azonban most sajnos nem volt alkalmam felkeresni, amikor Budapesten jártam), aki foglalkozását tekintve grafikus és designer, ezen felül pedig a blogom rendszeres olvasója is, a minap ezzel a névjegy-tervezettel lepett meg, csak úgy, spontán:

Valahogy mindig megdöbbent, mekkora különbségek vannak egyetlen országon belül, ha akár csak pár száz kilométert utazik az ember.
Ezért is emlegettem a szüleimnek idén, többé-kevésbé poénból, hogy elmehetnénk Ózdra kirándulni.
De igazából nincs szükség ilyen messzire északkeletre utazni – a folyamatosan lepusztuló Esztergom is éppen elég nagy kontrasztot mutat a fejlődő, élő Győrrel szemben.

Egy érdekes kis színes hír Svédországból.
Pár hónappal ezelőtt hamis egykoronások bukkantak fel itt-ott az országban.
Jó minőségű hamisítványokról van szó, a szín, méret, súly, recézettség stimmel, szinte csupán annyi az eltérés, hogy a XVI. Károly Gusztáv, Svédország királya helyett a Vår horkarl till kung (azaz „A mi kurvapecér királyunk”) felirat szerepel rajta. Az alábbi képen a bal oldali a hamis, a jobb oldali az eredeti egykoronás.

Az esztergomi tartózkodás idején elkaptuk az igazi nagy meleget, a minden energiát elszívó kánikulát.
Mivel idehaza, Stockholmban viszont pocsék nyarunk volt előtte (júniusban nem sok olyan nap volt, hogy kabát nélkül indulhattam volna munkába), így mégsem panaszkodtunk emiatt – legyen csak inkább hőség, mint hideg, esős idő.

Mint talán ki is találhattátok, az utóbbi hetekben nem igazán voltam gépközelben, ezért csak egy-két időzített poszt jelent meg, egyebekben viszont nem tudtam aktívan gondozni a blogomat.

Anna-nap alkalmából megosztom veletek a kisebbik lányom klippjét, ahol koreai popzenére táncol a házunk udvarán.
Lehet, hogy elfogult (és mostanra k-pop rezisztens) vagyok, de szerintem egyenesen zseniális ez a felvétel.

Gratulálok Anna – a névnaphoz és a tánchoz egyaránt!

Akkor most vissza a vallási vonalhoz.

Beletelt egy kis időbe a beköltözés után, hogy egy hivatalos lakásszentelést tartsunk.
Akkoriban még nem létezett a magyar Mauritius imacsoport (a mostani tagok nagy része akkor még Magyarországon élt), így egy svéd nyelvű katolikus karizmatikus közösségbe jártunk. Innen ismertük Feussner atyát, egy nagyon rokonszenves, idős, német jezsuita papot, akit elhívtunk, hogy áldja meg a lakásunkat.*

Eddig nagyon túltengett ez a vallási vonal, így most pihenésképp az ajtónk egy könnyedebb díszítőelemét mutatom be.

Ez a tréfás kis „Vigyázat, hörcsög!" tábla a Designtorget nevű boltból származik, ahol ilyen vicces dolgokat lehet venni (néha értelmeseket, de gyakrabban teljesen fölösleges izéket).
És természetesen azért van ott a felirat, mert valóban van egy kis házőrző höri odabenn.
Ő már tulajdonképpen a harmadik a sorban. Az első (Marcipán) meglepően hosszú életet élt. Rákos lett, de megműttettünk (ugye ez az a híres helyzet, amikor jóval többe kerül egy ilyen műtét, mint egy új hörcsög, de hát felelősségvállalás, szolidaritás, efféle is van a világon – miközben más meg esetleg sajnálatos módon hasonló kis kedves hörikkel eteti a kígyóját...), és utána még jó darabig élt is.
A második (Szusi) sajnos igen rövid idő után teljesen váratlanul hunyt el.
Ez a harmadik, aki most van, elvileg Jucusé (a korábbiak Annához tartoztak), így az elődeitől eltérően a nappaliban lakik, így ott minden látogatónk megcsodálhatja.

Aki erre jár, majd láthatja. :-)

Na, ez az ikon meg már egy igazi crossover.

Jézus (nevelő)apját, Szent Józsefet ábrázolja. Tulajdonképpen maga az ábrázolt személy is a zsidóság és a kereszténység közötti kapocs, hiszen egy újszövetségi alakról van szó, akit a katolikusok szentként tisztelnek – ugyanakkor pedig egy tőrölmetszett zsidó családapáról van szó.

Maga a képcske is hangsúlyozza mind Józsefnél, mind Jézusnál a zsidó identitást.
A kép ugyanakkor az ortodox ikonfestészet hagyományait akarja követni; viszont a felső sarkokban lévő névfelirat (amit az igazi ortodox ikonokon leggyakrabban – bár nem kizárólagosan – görögül vagy ószlávul szoktunk látni) itt most héberül jelenik meg: Azt olvashatjuk ott, hogy „József, az igazságos.”
Vagyis hát ezt kellene ott olvashatnunk, de aki a képet a fára kasírozta, az egy kicsit nagyvonalúan bánt a fűrésszel, így a kép jobb szélén József nevéből (ami – latin betűs átírással – YWSF lenne) csak a WSF látszik, de még W-ből is csak a fele.