Polaris

A jelenlegi pápa igen izgalmas címert alakított ki magának, annak idején rögtön megnyerte a tetszésemet, sőt, kifejezett lelkesedéssel fogadtam. Akkoriban persze még nem írtam blogot, így megelégedtem azzal, hogy kitegyem ezt a címert a munkahelyi számítógépemre háttérképnek. Aztán volt, aki azt hitte, hogy ez valami szabadkőműves szimbólum – ami, tekintettel a szerteágazó érdeklődésemre, nem is lett volna teljesen elképzelhetetlen.

A címerpajzsban látható szimbólumok is érdekesek, bár nem különösebben forradalmiak, ezek már Joseph Ratzinger korábbi, bíborosi címerében is szerepeltek:
A mór fej és Szent Korbinián medvéje alapvetően a bajorországi Freising városához kapcsolódnak, a pápa származására utalva (bár ha akarjuk, a medvébe beleláthatjuk azt is, hogy a pápa is úgy akarja hordozni a terhét, mint a maci a hátán lévő csomagot), míg a kagyló utalhat Szent Ágostonra, Szent Jakabra, illetve a zarándoklatra úgy általában.
A mezők ívelt vonallal való elválasztása szokatlan elem, de egyházi címereknél előfordul (elvileg egyébként itt arról van szó, hogy a piros címerre egy sárga köpeny borul), bár tudtommal eddig pápai címerben még nem láthattuk ezt a dizájnt.

Az igazán izgalmas és eredeti dolgok a pajzson kívül vannak.
A pápai címer sisakdísze mindig is a tiara, a pápai hármas korona volt – még azután is, hogy a pápák az utóbbi időben nem használták ténylegesen a koronát.
XVI. Benedek volt az első, aki lecserélte a címerben a tiarát püspöksüvegre – a hármasságra most a süvegen végigfutó három csík utal.
Számomra ez azt üzeni, hogy a pápa nem az uralkodói szerepét akarja hangsúlyozni, hanem a püspökök közösségének fontosságát.
Célzott erre interjúkban is, illetve a jelmondata (cooperatores veritatis = az igazság munkatársai) szintén erre utal.
Ebbe az irányba mutat a másik címertani újítása is, a címerpajzs alatt látható pallium (az a fehér szalag keresztekkel). Ez egy rituális ruhadarab, ami szintén püspöki (tehát nem specifikusan pápai) szimbólum.

Ezek mellesleg annyira forradalmi újítások, hogy egyesek szerint – hiába ő a pápa és hiába saját a címer – egyszerűen nem volt joga hozzájuk. Így aztán például a svájci gárda zászlaján el is hagyták ezeket.

Na, szóval ezek után egy nyitott, (a lehetőségekhez képest) demokratikus pápát vártam a címer alapján.
Nem vagyok benne biztos, hogy ezt maradéktalanul megvalósult. Gyanítom, az őszinte szándék megvolt.
A mostani lemondása – amit rokonszenves, bátor lépésnek tartok – mindenesetre ebbe az irányba mutat: nem ragaszkodik a címhez és a hatalomhoz a legvégsőkig, hanem ő is (mint a többi püspök) nyugalomba vonul, amikor eljön az ideje.

Benedek pápától még az volt számomra kifejezetten rokonszenves (és ezt is lehetett előre sejteni az megválasztása előtt adott interjúk alapján), hogy törekedett a szertartások szépségére, valamint arra, hogy megőrizze ezek sokféleségét, autentikus sokszínűségét: Ő tette (újra) lehetővé a tridenti mise szélesebb körű használatát; ő bíztatta arra a görögkatolikusokat (és egyéb egyesült keletieket), hogy „tisztítsák meg” a szertartásaikat a rárakódott latin elemektől, és kövessék híven az orthodox liturgikus hagyományt; ő engedte meg a katolikus egyházba áttért anglikánoknak, hogy katolikusként is megtartsák az anglikán rendet (beleértve a nős férfiak pappá szentelhetőségét is).

A magam részéről kedveltem ezt a pápát. A dedikált képe ki is van rakva a szobámban.
Ez vele töltött hét és fél év gyorsan elrepült, olybá tűnik, mint ha csak egy-két év lett volna.

Nyugalmas pihenést, hosszú életet kívánok a visszavonulás utánra!

Decemberben egy geocaching-találkozón ismerkedtem össze egy portugál házaspárral.
Nemrég jelentkeztek, és elhívtak, hogy menjünk el együtt a Lepkeházba.

Jó is volt, hogy kezdeményezték, mert noha régóta tudtam ennek az intézménynek a létéről, és még voltak is bennem valaha ilyen ködös, általános gondolatok, hogy egyszer meg kellene nézni, de valószínűleg magamtól sosem jutottam volna el a megvalósításig.
Örülök, hogy elmentünk, mert tényleg szép volt.

Itt jön néhány kép – magából a Lepkeházból és a környékről.
Némelyiket Jucus csinálta – ezek lettek a legjobbak.

Az utóbbi napokban két hasonló témájú álmom volt, mindkettőben vízibaleset és lelövés szerepelt.

Az egyikben hajótörést szenvedtem, éppen menekültem volna kifelé a süllyedő roncsból, de ahogy kibukkant volna a fejem valami csapóajtón, rájöttem, hogy ez se lesz jó, mert ott áll az, aki okozta a balesetet, és le fog lőni, hogy ne legyen tanúja annak, amit csinált.

A másik álmomban pár nappal később egy kompot láttam, aminek át kellett volna kelnie egy nem is különösebben széles folyón – a manőver lényege inkább az lett volna, hogy útközben meg kell fordulnia, hogy a másik partra is ugyanazzal a végével kössön ki. Ez azonban sehogy sem sikerült neki, össze-vissza forgolódott csak a komp. Egy idő után látom, hogy nagy sebességgel tart egy híd lépcsőjének, amin emberek is vannak. Neki is megy, a lépcső leomlik, a komp súlyosan megsérül (hátul-középen egy komoly, több métereres horpadás, bevágás alakul ki). Arra gondolok, hogy most segíteni kell a sérülteknek. De a komp csak forgolódik tovább, újra és újra nekimegy ennek-annak. Azt gondolom, hogy most már nagyon sürgető lehet a helyzet a fedélzeten lévő sérültek számára, és az egyetlen megoldás az, hogy le kell lőni a komp vezetőjét, hogy meg lehessen közelíteni a kompot segítségnyújtás céljából.

Elgondolkodtató, mire utalhatnak ezek az álmok.
Maga a baleset témája elég kézenfekvően arra a stockholm környéki vasútbalesetre utalhat, amiről a magyar sajtó is beszámolt.

Illetve hát a magyar sajtó minden bizonnyal el is akadt ezen a ponton, pedig itt már azóta erősen megváltozott a kép. A jelenlegi álláspont szerint az úgy volt, hogy a vonat vezetőállásában (szabálytalanul) benn maradt az indítókulcs éjszakára, a „halott ember keze” nevű biztonsági berendezés (ami azt szolgálná, hogy a vezető kiesésekor a vonat automatikusan lefékezzen) ki volt kapcsolva a téli hideg miatt. Amikor a takarítónő pedig a vezetőfülkében takarítva felhajtotta az ülést, azt egyúttal ráhajtotta az indítókarra, amitől a vonat elindult. A takarítónő a maga részéről nem lehetett egy IQ-bajnok, mert ezt követően viszont nem hajtotta vissza az ülést, hanem inkább átvonult az utastérbe.
Legalábbis ezt spekulálták ki maguktól az illetékesek: a takarítónő még mindig kómában van, úgyhogy ő még nem mondott semmit.

Ennek a történésnek látszólag nincs sok köze a vízibalesetekhez – de a kérdéses vasútvonalat úgy hívják, hogy Saltsjöbanan (ezt szóról szóra sóstavi, esetleg tengeri pályának lehetne fordítani) – ennyi már elég is lehet a tudattalannak. Esetleg még Roger betegsége is szerepet játszhat az asszociációkban – ez is enyhén szólva meghatározta az elmúlt napjaimat – ő meg ugyebár többek közt a vitrolázásról híres.

A lelövés is talán a svéd hírekből jöhet.
A minap volt egy rablás egy ékszerbolt ellen (az ilyesmire Jucusra gondolva különösen érzékeny vagyok). A rendőrök véletlenül túl hamar a helyszínre érkeztek (normálisan a rablók távozása után szoktak jönni), az egyik rabló pedig egy gépfegyvernek látszó tárgyat emelt az egyik rendőrre, aki cserébe azonnal le is lőtte a rablót – mindenféle törvény és etika szerint teljesen jogosan (még azzal együtt is, hogy utóbb kiderült, hogy a fegyver nem volt igazi). A rabló pár nap múlva belehalt a sérüléseibe.
Nem lennénk persze Svédországban, ha utóbb nem tartottak volna egy tüntetést a rendőr ellen...
Ezen egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) fel is bosszantottam magam.

Viszont Roger üzeni, hogy már sokkal jobban van. Még egy darabig táppénzen lesz, de három hét múlva jön dolgozni.

Úgyhogy végül is minden OK.

Köszönöm szépen többek érdeklődését, jókívánságait, most már egész jól érzem magam. Szegény Rogerről meg talán a jövő héten többet tudunk majd.

Mint említettem, az ő távolléte akut krízist idézett elő, amit valahogy meg kell oldani.
Pénteken találkoztam egy új kollégával, aki most kezd a klinikánk egy másik rendelőjében, és aki eljött hozzám, hogy egy kis eligazítást tartsak neki, mi hogy megy, mik a szakmai rutinok stb. El is mondtam neki jópár dolgot, mit hogy szoktunk csinálni, hasznos tanácsokat adtam, efféle.
Aztán ha már ott volt, megkérdeztem, hogy mit szólna hozzá, ha mégsem Södertäljében kezdene, hanem inkább nálunk. Méghozzá héfőtől. Azt mondta, a részéről aztán tökmindegy.
A szekciófőnökünk nem volt ugyanilyen lelkes a kérdésben (az említett déli rendelőben sincs igazán orvos), de sikerült megállapodnunk, hogy két hétig megtarthatom ezt a srácot. Mondjuk szerintem tényleg mindenki jobban jár így, hosszabb távon még az a rendelő is, ahonnan elszipkázom, mert ha két hétig együtt dolgozunk, akkor lesz rendesen lehetőségem arra, hogy bevezessem a rutinjainkba.

Szombaton ügyeltem.
Ilyenkor az osztályon van mellettem egy „kisorvos” is – most egy fiatal srác jött, akit még nem ismertem. A szokásos kérdésre, hogy hol dolgozik máskülönben, elmondta, hogy sehol, ugyanis elitsportoló, és az edzésektől nem ér rá más orvosi munkára, mint erre az egy-két hétvégi ügyeletre. Ez izgalmasnak hangzott.
Aztán ő is megkérdezett engem, hogy én mit csinálok. Erre elmondtam, hogy sportnak aligha lehet nevezni, az én szintemen meg elitnek még kevésbé, de szóval geocachingelek... Elmeséltem, hogy működik, megmutattam a térképen, hol mindenütt vannak ládák – erre egészen fellelkesedett, le volt nyűgözve.
Ez aztán egy egész kellemes hangulatú ügyelet lett végül.

Ma (vasárnap) pedig elmedtem egy geoacaching-eseményre.
Az ilyen egyrészt arra jó, hogy lehet másokkal ismerkedni, másrészt arra, hogy lehet (a korábbi posztban már említett) nyomonkövethető tárgyakat „találni” – hát itt most voltak is ilyenek bőséggel. Ezek közül az egyikre úgy éreztem, feltétlenül le kell csapnom: egy Beautiful Hungary – Badacsony témájú érméről van szó. Elhoztam magammal, hogy most egy darabig én hordozzam. Aztán majd kicsit később belerakom egy stockholmi ládába, esetleg elküldöm Finnországba, majd meglátom.

Nem az a baj, hogy meg voltam (vagy inkább: vagyok) fázva – a betegség az élet velejárója, az efféle apróbb fertőzések meg talán még erősítik is az immunrendszert.

Nem az a baj, hogy pár napig itthon kellett feküdnöm, egy elég passzív létállapotban, olvasva, meg valami gagyi autóversenyes játékot pötyögtetve – egyszer találkoztam egy eszmefuttatással arról (elsőre úgy rémlett, hogy a Szaturnusz misztériuma című könyvben, de aztán rákeresve erre a kifejezésre már némileg elbizonytalanodtam), hogy az embernek, testnek és léleknek, szüksége van a sötétség, a passzivitás, a magány időszakára is, és ha magunktól ezt nem teremtjük meg, hát a szervezetünk betegség képében gondoskodik arról, hogy részünk legyen benne.

Nem az a baj, hogy ettől összetorlódtak a betegeim a jövő héten – illetve nekik nyilván bosszúság, hogy pár nappal később találkozhatnak csak velem, de ezen ők is, én is túl fogjuk tenni magunkat, szorgalmas munkával le tudom dolgozni az elmaradást

Nem az a baj, hogy a karácsony, újév környékén minden munkanapon végig dolgoztam, amíg Roger kollégám szabadságot vett ki – két-három hétig el bírom vinni egyedül is a rendelőt.

Nem az a baj, hogy ő ezalatt Ghánába ment nyaralni – kicsit frusztráló volt ugyan számomra a tudat, hogy ennyivel egzotikusabb helyen van, mint én, de hát illik is ez a program az ő kalandor, világjáró stílusához.

A baj ott kezdődik, hogy ott Ghánában sikerült szegény Rogernek valami egész komoly betegséget összeszedni.
Most már egy hete fekszik a Karolinskán, vénás antibiotikumkezelést kap, az állapota meg (a másod-harmadkézből kapott hírek tanúsága szerint) inkább romlik, semmint javulna.
Most már úgy szól az információ, hogy januárban semmiképp se számítsunk rá.
Na hát ez az, ami baj; ez pedig a többi olyan tényezővel együtt, ami önmagában nem (lenne) baj, a szegény kis pici rendelőnket komoly krízisbe hozza.

Ma gyorsan be is mentem dolgozni. A betegeink egy részét sikerült egy gyors döntéssel egy másik rendelőbe irányítani, de ez még nem old meg minden problémát.
Így is kéne egy helyettesítő orvos, de még nem egyértelmű, hogy lesz-e ebből valami.

De végül is nem baj – a krízishelyzetekben érzem magamat igazán elememben.

Ki hitte volna, hogy még itthon, betegen, az ágyban fekve is további előrelépésekre kerülhet sor geocaching terén?

Az egyik kellemes újdonság a lábbeli-kérdést érinti.
Van egy kényelmes városi cipőm, de az nedves, havas időben nem ideális, meg erdőbe sem igazán való. Van egy nagyon ütős csizmám: víz, hó, fagy ellen remekül véd, de egyenetlen terepen, domboldalon elég kényelmetlen benne járni.
Egy bakancsra is szükség lenne ehhez a sporthoz – ezt már konstatáltam egy ideje, de valahogy sosem kerítettem sort arra, hogy vegyek is egyet.
Viszont most, míg itthon feküdtem, Jucus egyszer csak beállított vele!
Bátor lépés volt így, nélkülem, a felpróbálás lehetősége nélkül megvenni, de telitalálatnak bizonyult volt: Kényelmes, masszív, vízálló, terepre való, és pont jó is a lábamra.
Úgyhogy ezért nagy dicséret illeti Jucust!

A másik újdonsághoz kicsit ki kell térnem arra, hogy mit jelent az előző posztban már említett „trackable” fogalma.
A magam részéről legtöbbször beérem azzal egy láda megtalálásakor, hogy a benne lévő papírra felírom a nevemet. Sok ládában azonban az ehhez szükséges füzetecskén kívül „kincsek” is vannak, apró kacatok (játékkatona, kitűző, üveggolyó, effélék), amikből elvihetsz egyet – ha cserébe te is beteszel valami hasonló értékű dolgot. Általában nem vonzanak különösebben, úgyhogy ezeket benn szoktam hagyni a dobozban.
Lehet azonban a dobozban valami, ami máshogy működik. Ezek gyakran speciális érmék, vagy egyéb tárgyak, amik el vannak látva egy azonosító kóddal. Ezeknél a tárgyaknál az a lényeg, hogy kiveszed az egyik dobozból, és később berakod egy másikba. Az út aztán nyomon követhető, az is, hogy a tárgy merre járt, az is, hogy ki, mikor, hova mozdította. Némelyikük csak úgy járja a világot, másoknak van valami határozott céljuk, hogy hova szeretnének eljutni, vagy miféle helyeken akarnak megfordulni menet közben.
Efféléből jóval kevesebb van, mint ládából, ezért külön dicsőség, ha ilyet talál az ember.

Én magam pedig már korábban elhatároztam, hogy amikor megtalálom a kétszázadik ládámat, akkor útjára indítok egy ilyet.

Amikor a karácsony előtt geocaching-találkozón voltam, akkor láttam Bernikén (a korábban említett erdélyi lány) egy névtáblát, ami szellemes módon önmagában is egy trackable. Maga a tulaj az, aki hordozza egyik ládától a másikig, de ha valaki más meglátja, akkor az a másik is regisztrálhatja, hogy „felfedezte” a névtáblát. Elhatároztam, hogy egy ilyen is kell nekem.
A vaxholmi kirándulásommal elértem a 181. megtalált ládát, a 200. tehát elérhető közelségbe (jó esetben pár hét távolságra) került.
Így megrendeltem ezt a névtáblát is, meg egy érmét is, az utóbbit Schrödinger macskája témával: ezt fogom az útjára bocsátani, hogy keressen fel a kvantumfizika szempontjából fontos helyszíneket, vagy olyan helyeket, amik macskákhoz kötődnek.
Ha valakit érdekel, ez utóbbit a TB4QGN8 kód segítségével lehet majd nyomon követni, merre jár éppen.

Szóval megrendeltem, és azóta meg is érkeztek szépen ezek a követhető tárgyak.
Most már kezdek is jobban lenni, úgyhogy kalandra fel!

Írtam már egyszer-kétszer az újsütetű hobbimról, a geocachingelésről.

Élvezetes, izgalmas foglalatosság; egészséges, hiszen a szabadban való járkálásra kényszerít; a beavatottság érzését adja, hiszen a kívülállók, a „muglik” mit sem tudnak az elrejtett ládákról, meg arról, hogy én mit is keresgélek (bár ez sem mindig igaz száz százalékban – volt, hogy a szomszédos irodaházból hevesen integetve mutatta valaki, hogy a híd korlátjának melyik pontját nézzem meg jobban).

Viszont megvannak azért a dolognak a maga hiányosságai.

Az kevésbé zavar, hogy kissé hülyén nézhetek ki, amikor (mint az a minap történt) az egyik kezemben egy kétkilós kenyérrel (Jucus kérte ugyanis, hogy hozzak hazafelé menet), a másik kezemben meg a zseblámpaként használt mobilommal fésülöm át igen alaposan az óváros mentén haladó autóút szalagkorlátját, miközben mellettem emberek tartanak hazafelé a munkából.
Inkább az a gondom, hogy ez elég magányos tevékenység.
Igaz, néha Jucus elkísér, időnként a lányok is, Győrben meg az unokaöcsém, most nyáron pedig szerveztünk egy caching-túrát a skarpnäcki erdőben az itteni magyarokkal, sőt, egyszer Skandi is velem jött a Vadaspark nevű szigetre ládákat keresni. Olyan is előfordult egyszer-egyszer, hogy egy ládánál más kincsvadászokkal futottam össze – ez is vicces tapasztalat.
Ezek azonban mégis inkább a ritka kivételek, nem állíthatnám, hogy a társasági életem kifejezetten fellendült volna attól, hogy az erdőkben köveket forgatok fel uzsonnásdobozokat keresve, vagy városszerte a kresz-táblák rúdjainak belsejét tapogatom, elrejtett műanyaghengerek reményében.

Egészen a közelmúltig.
Egyrészt kiderült Juliról, hogy ő is érdeklődik eme sport iránt, másrészt tudatosult bennem, hogy vannak úgynevezett „geocaching event”-ek, ahol nem csak a térbeli, hanem az időbeli koordináta is meg van adva, és ilyenkor egy helyre összegyűlik jópár ember.
December közepén el is mentünk egy „cseh karácsony” témájú eseményre Julival. Csehek és svédek, meg egyebek is voltak ott vegyesen, úgyhogy folyamatos volt a bizonytalankodás, hogy kivel kell angolul beszélni, kivel lehet az otthonosabb svédet használni. Az egyik lánnyal is ingadoztunk, de aztán svédül folytattuk jó darabig – legalábbis addig, amíg Budapest gyakori emlegetése révén rá nem jött, hogy akár a magyar nyelvet is használhatná velem szemben.
Nos, erről az erdélyi lányról kiderült, hogy profi játékos, aki szokott közös túrákat is szervezni az ismerőseivel.

Most szombaton meg is hívott egy ilyen kirándulásra Vaxholmra (a név annyit tesz, hogy Viasz-sziget; nincs jelentősége, csak vicces).
Igazából már pénteken éreztem, hogy kezdek megfázva lenni, de mégsem akartam kihagyni egy ilyen alkalmat, hogy végre egy igazi profival indulhatok útnak, ráadásul a lánynak volt egy csomó trackable-je is, ami... mindegy, bonyolult; a lényeg az, hogy ez még vonzóbbá tette a számomra a dolgot.

Szóval nekivágtunk, ez a magyar lány, az ő svéd pasija, meg két magyar villamosvezető ismerőse. Ez utóbbiaknak köszönhetően a beszélgetés a számomra optimálisnak tartottnál többet forgott tömegközlekedéses témák körül, de sebaj, legalább valamelyes (feltehetőleg még így is nagyon lájtos) képet kaphattam arról, hogy érezheti magát a mi kis stockholmi baráti társaságunk körében az az egy-két ember, aki közülünk történetesen valami oknál fogva nem orvos.

Szorgalmasan kúsztunk-másztunk a szigeten, egyensúlyoztunk a jégen, másztunk a csúszós domboldalakon. Egyszer jól el is taknyoltam. Elég sok ládát megtaláltunk – vagyis leginkább a svéd srác, aki igen gyakorlott és ügyes volt. Én viszont az új telefonommal hatékonyan hozzájárultam az útvonal optimális megtervezéséhez, illetve a cél előzetes lokalizációjához, szóval azért talán hasznos voltam.

Viszont így persze a hidegben való sok mászkálástól végképp kiütött rajtam a megfázás, ma gondosan ágyban maradtam, innen írom ezt a posztot is – de nem kell sajnálnotok, gondoltam előre, hogy ez lesz, mondhatni tudatosan vállaltam ennek a kockázatát.

Mindenestre látom már az új távlatokat a geocaching terén, ez pedig jó dolog!

Jó év volt.

1. Lea hazatért, így újra együtt a család.

2. Anna színjeles bizonyítvánnyal befejezte az általános iskolát, és most a gimnáziumban hasít, ott is nagyon jó eredménnyel.

3. Jucus elkezdett dolgozni másodállásban a Finn Háziápolás nevű cégnél. Talán szereti is csinálni, bár az igazi mégiscsak az lenne, ha aranyművesként lenne annyi megrendelése, hogy ne kelljen mellette másik munkát keresnie.

4. Én magam tavasszal annyira rosszul voltam, hogy kénytelen voltam lépni, és ez végül kedvező irányú változásokra serkentett:
a.) Vettem a bátorságot, hogy néha szabadságot vegyek ki a munkából, csak úgy, a magam örömére is.
b.) Elkezdtem komolyabban geocachingelni, időnként társasági programként is (úgy az igazán szórakoztató).
c.) Végre elszántam magam, hogy (ismét) elkezdjek pszichotérápiára járni. Korábban sokáig húzódoztam tőle, de most már látom, hogy érdemes volt belevágni.

5. Nyaraltunk Magyarországon.

6. Jártam Mosjøenben, ahol jól is éreztem magam.
(E kettőnél egzotikusabb utazásra a részemről nem került sor, a család többi tagja azonban járt Londonban is).

7. Egy hirtelen ötlettől vezettetve befogadtuk Julit, aki végül két hónapig lakott nálunk – ezzel őt egy lépéssel talán közelebb segítettük a Nobel-díj lehetőségéhez, a stockholmi magyar társaság meg egy belevaló, jófej csajjal gazdagodott.

8. Megismerkedtem személyesen is Skandival.

9. December 21-én nem lett vége a világnak, de tartottunk egy jó kis apokaliptikus bulit.

10. Karácsonyra kaptam egy iPhone-t, így jelentősen kibővültek a számomra a szájbervilág távlatai.

Szóval kellemes és előremutató dolgok történtek.
Remélem a 2013 is legalább ilyen jó lesz. Van egy-két konkrét tervem, ötletem is, hogy mit szeretnék megvalósítani jövőre, de ezeket most babonából nem írom le.
Ha bejönnek, akkor talán majd írok róluk.

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak, és nem utolsó sorban a blogom főszereplőjének: önmagamnak!

BÚÉK!

A blogomnak köszönhetően bepillanthattatok már a k-pop világába egy-egy klip erejéig.

A Gangnam sytle ma már egymilliárd fölötti letöltéssel a Youtube legnézettebb videója – de a blogom olvasói már szeptember közepén megismerkedhettek ezzel a remek számmal, amikor még csak nyamvadt 180 millió megtekintéssel henceghetett.

A lányaim tegnap mutattak nekem egy új klipet azzal, hogy ha ezt meglátom, abból blogposzt lesz. Igazuk lett.
Azt kell mondjam, hogy ehhez képest az összes k-pop szám kifejezetten konzervatívnak, szürkének, már-már unalmasnak tűnik. A Gangnam style népszerűsége meg szinte érthetetlennek, hiszen a Ponponponhoz képest sehol sincs meghökkentés terén.

A neten lehet találni leírást, hogy miről „szól” ez a klip, mi a „cselekménye” – de szerintem ezek tévúton járnak. A számomra teljesen egyértelmű a tartalma: Japán tinédzser lány az életében először próbálja ki az LSD-t, de tapasztalatlansága okán rögtön hatszoros adagot vesz be.

Egy elgondolkodtató idézet a dalból (amely mintegy a mondanivaló összefoglalása is egyben):
Pon-pon way-way-way
Pon-pon way pon way pon-pon
Way-way pon-pon-pon
Way-way pon way pon way-way

Pár dolgot le kell még szögezni gyorsan, mielőtt megnéznénk:
1. A lányaim állítják, hogy ez a szám (mellesleg pl. a Gangnam style-tól eltérően), nem valamiféle poén vagy paródia, hanem így, ebben a formában teljesen komolyan van gondolva.
2. Nem koreai, hanem japán számról van szó (azaz j-pop, nem k-pop), a lányaim nem is kedvelik ezt a számot, sőt, élesen elhatárolódnak tőle. Nekem viszont végül is tetszik...

Előre óva intek mindenkit a filmecske megtekintésétől.
Aki azonban mégis megnézi, az élvezze az alkotást a kép és a hang egységében, és lehetőleg tegye ezt rögtön kétszer egymás után: Elsőre nem fogja elhinni, hogy mindez igaz.

Jó szórakozást!

Az első kettő idegen forrásból származik, a másik kettőt én találtam ki a napokban – bár biztos más is feltette már az utóbbiakat is a történelem folyamán, tőlem teljesen függetlenül.
Kiváncsi vagyok, hányat tudtok megválaszolni Google és Wikipédia nélkül.

1. Hány évig tartott a százéves háború?
2. Melyik állatról nevezték el a Kanári-szigeteket?
3. Melyik földrészen található az Amerikai-magasföld?
4. Hány pápa viselte a Benedek nevet a jelenlegi, XVI. Benedek előtt?

Mint említettem, a lányok egy k-pop koncert kedvéért Londonba utaztak, Jucus pedig elkísérte őket (magára a koncertre azért nem megy be, annyira azért még ő sem önfeláldozó, meg valószínűleg a lányok sem élveznék maradéktalanul a szülői kíséretet).
Ennek alkalmából bepótlom hát egy lemaradásomat, és írok az egyik legismertebb, leggyakrabban ábrázolt zászlóról (a másikról, az amerikairól már posztoltam korábban).
Persze azt érdemes róla leírnom, amit még (vélhetőleg) nem tudtok.
Biztos bármelyik olvasóm meg tudná mondani, hogy azért Union Jack, mert az Egyesült Királyság zászlóinak egyesítésével jött létre. Ez így is van. De tudjátok-e, hogy miért Union Jack? És hogy pontosan hogy is jön ki az az egyesítés?

Nos, azért Union Jack, mert ez – bármilyen meglepő is – egy jack, azaz tengerészeti zászló. Az Egyesült Királyságnak nincs hivatalos (törvényben rögzített), szárazföldi használatú zászlaja. A törvény ezzel szemben pontosan szabályozza ennek a jól ismert szimbólumnak a tengeri használatát. Az aztán már más kérdés, hogy természetesen de facto mégiscsak az ország zászlajaként is használják, de nem véletlen, hogy nem nagyon nevezik Union Flag-nek (bár van, aki éppen ellenkezőleg, azt állítja, hogy csak olyankor szabad a Union Jack kifejezést használni, amikor ténylegesen éppen egy hajón van felhúzva... szóval nem egyszerű dolgok ezek).

Azt is bizonyára tudjátok, hogy úgy jön ki a jelen ábra, hogy az angol (fehér alapon piros álló kereszt), a skót (kék alapon fehér András-kereszt, azaz egy X) és az ír (fehér alapon piros András-kereszt, bár ezt ez esetben a poén kedvéért Szt. Patrick-keresztnek hívják) zászlót raknak egymásra. A walesiek kimaradnak.

Ez eddig rendben is van. De felfigyeltetek arra, hogy az átlós piros vonalak nem szépen középen helyezkednek el, sőt annyira nem, hogy a zászló sem a függőleges, sem a vízszintes tengelyére nem szimmetrikus?
Nos, ez azért van így, mert nem akarták, hogy a skót András-kereszt az ír Patrick-keresztnek csupán a kerete legyen, vagy hogy az egyik valamilyen értelemben a másik alá vagy fölé kerüljön.
Így aztán olyat csináltak, amit angolul counterchangingnek neveznek, magyarul meg nem tudom minek, és a keresztet így magának a szárnak a vonalában megfelezték, és a zászló „bal” oldalán a skót kereszt fehérje van a felezővonal fölött, az ír pirosa alatta, míg a „jobb” térfélen fordítva. Világos? Berakok egy magyarázó ábrát, hátha így majd...

A következő kérdés aztán az, hogy mi lesz a zászlóval, ha netán Skócia a kb. másfél év múlva rendezendő népszavazáson a kiválás mellett dönt. A kék háttér mindenesetre ugrik, meg a Patrick-keresztet sem kell többé felezgetni. Az eredmény viszont egy fehér alapon nyolcfelé futó piros vonal lenne – nem lenne valami szép. A javaslatom az, hogy – a régi mulasztást jóvátéve – a wales-i színeket tegyék be helyette háttérnek, így már egész ízléses megoldás születne.

Ha így történne, a következő kérdés az lenne, hogy mi legyen azzal a sok-sok egyéb zászlóval, ami tartalmazza a brit zászlót (az ismertebb ausztrál és új-zélandi mellett pl. a fiji, de a hawaii zászló is ilyen). A tippem az, hogy ezeken már nem vezetnék keresztül a változást, vagy ha változtatnak, akkor viszont radikálisan, és teljesen kihagyják a brit zászlót (néhol már most is vannak ilyen kezdeményezések).
Meglátjuk. Mindenesetre remélem, bejön a skót függetlenség, és akkor írthatok folytatást ehhez a cikkhez. :-)

A kétnyelvűség a mindennapjaink része, hiszen mind a négyen a svédet használjuk a munkában, illetve az iskolában; míg idehaza, egymást közt, magyarul beszélünk. Az arra irányuló kísérleteim ugyanis, hogy itthon is térjünk át a svédre, mint bizonyos más, ambíciózusabb bevándorlók (például az irániak), rendre ellenállásba ütköztek és kudarcot vallottak.
A magyar beszédünkbe viszont lassanként mégiscsak utat találnak a svéd szavak.
A lányok a barátaikkal csak svédül beszélnek, tehát a tinédzserléthez köthető szókészlet inkább svédül van meg nekik. De azokat a szakszavakat sem nagyon ismerik magyarul, amikkel az iskolában találkoztak először: befogó, átfogó, tömeg, felvilágosodás, szénhidrogének, ilyesmik.
De a magam részéről is megvan az a szókészlet, amit inkább svédül használok. Egyszerűbb azt mondani, hogy vårdintyg, mint azt hogy „a pszichiátriai késznyszergyógykezelés elindításához szükséges első orvosi szakvélemény” – legalábbis, ha olyanokkal beszélek, akik tudják, miről van szó.
Svéd főneveket minden további nélkül beleillesztünk a magyar szövegbe; az igékre majd később kitérek.

A lányok jövő héten Londonba mennek, egy k-pop (=koreai popzene) együttes, a Big Bang koncertjére. Ennek kapcsán hangzott el a címben említett fengörlázni szó (a jelentése: egy „fan girl”, azaz rajongó csaj módjára viselkedni – magyarán sikongatni, mint az újévi kismalac).
Nagyon izgalmas, mert egyetlen szóban sikerült három nyelvet összekeverni.
A lányaimnak ebből csak az angol és a magyar volt nyilvánvaló, de rámutattam a számukra, hogy közvetlen képzés esetén a „fan girl”-ből fengörlözni, esetleg fengörlködni lenne.

A svéd nyelv nagyon könnyen és szívesen vesz át angol szavakat.
Mivel a svéd főnévi igenevek szinte mindig „a”-ra végződnek, így igeképzés esetén egyszerűen hozzávágnak a szó végéhez egy a-t. Így lesz például a népszerű angol igéből svédül fucka, vagy egyenesen fucka upp, vagy az a szó, hogy SMS-ezni íly módon SMS:a lesz (bizony, kettősponttal!).
Tehát a fent említett példában előbb megszülethetett a svéd fangirla ige (kicsit bizonytalan vagyok a helyesírását illetően: egybe? külön? kötőjellel? kettősponttal?), majd ebből képeztek a lányaim egy magyar szót.
Érdekes jelenség, hogy a svédből magyar ige képzéséhez mindig az (egyébként az anyaroszági magyarban is igen termékeny) denominális -z igeképzőt használjuk.

Mivel a svéd igék – mint említettem – jellemzően a-ra végződnek, így gazdagszik a mi kis stockholmi kolóniánk magyar nyelve sok-sok -ázni végű igével.
Volt is a Facebookon egy csoport, aminek az volt a neve, hogy „Blandázva pratázunk” (azaz: keverve beszélünk). Gyorsan leszögezem, hogy nem én alapítottam.

Egyszer, más szövegkörnyezetben elhangzott idehaza a påverkázni (befolyásolni) ige. Ebben az a szép, hogy ha leírnánk (mint ahogy most tényleg leírtam ezt a szót, talán a világtörténelemben először), akkor a svéd és magyar ékezetek vegyesen fordulnak elő egyetlen szón belül. Kérdés persze, hogy hogy kell „helyesen” írni egy efféle szót.

Na, szóval a a fan girl így lesz fangirla, az meg fangirlázni.
És pont mostanhoz egy hétre ezt fogják tenni a lányaim a Wembley arénában.

행운을 빕니다!

Hull a pelyhes.
Hozzá még a szél is fúj rendesen, szép fehér dunyhával takarva be a várost.
Reggel még bejutottam valahogy a rendelőbe metróval (a járdán nem lehetett közlekedni, csak az autónyomokban tudtam valamennyire haladni a megálló felé).

A képen a rendelőm ablaka látható.
Odakint pedig szépen, lassan leáll Stockholm tömegközlekedése, a rendőrség meg azt kéri az város lakóitól, hogy autóval lehetőleg már ne is nagyon induljanak útnak.
A lányok és Juli elmentek iskolába illetve a Karolinskára – kíváncsi leszek, hogy jutnak haza (vagyis, hogy hazajutnak-e egyáltalán).
A magam részéről komolyan fontolóra vettem, hogy ma éjjel a rendelőben aludjak.

Jucus egyedül van odahaza, próbálja letakarítani az erkélyt. Nem könnyű feladat, mert a hólapátot tavaly ellopták, meg különben is elég sziszifuszi munkának tűnik a dolog, a korábban említett folyamatos havazás és hófúvás következményeképp.

Aztán ha lesz még valami érdekes változás, majd írok.

Izgalmas nap volt ez a mai, több ijesztő történéssel – de hát illik is ez a világvégével kecsegtető hónap első munkanapjához.

1. Reggel, ahogy megyek a munkába, látom a metró megállóban az egyik betegemet (aki sajnálatosan közel lakik hozzám), ahogy iszonyatos hangerővel kiabál, szemlátomást teljesen összefüggéstelenül. Nagyon nem szeretném, hogy észrevegyen (főleg nem, hogy megtudja, hogy én is errefelé lakom), úgyhogy csak elsuhantam mellette. Utána felszállt a metróra, még a másik szerelvény végéből is hallottam az üvöltözését. Sejtettem, hogy nem lesz ennek jó vége. Délután (igazából kicsit szabálytalanul) ránéztem az akutnak a betegnévsorára, és láttam, hogy igazam volt – addigra már bekerült a zárt osztályra.

2. Délelőtt betelefonált a főnővérem, hogy nem jön ma dolgozni, munkába jövet ugyanis fejreállt az autójával. A fiával együtt utaztak, szerencsére nem lett bajuk, mert be voltak kötve, így csak lógtak szépen fejjel lefelé a kocsiban, mint a denevérek. Mondjuk lehet, hogy az is hozzájárult a balesethez, hogy még nyári gumi volt az autóján (aki nem tudná: mostanában -15 fok és viszonylag nagy hó van Stockholmban).

3. Jucus kérte, hogy vigyek haza egy kis vodkát, mert elfogyott. Ő betegen feküdt otthon, így egyrészt szüksége volt rá, másrészt nem tudott elmenni venni. Némi rossz érzéssel mentem el a munkahelyemhez közeli italboltba – és mint kiderült, ez az érzés nem volt teljesen alaptalan: pont sikerült egy másik (szintén elég problémás) betegemmel összefutni a bolt bejáratánál. Hm, erről majd beszélnem kell vele.

4. Mire hazaértem, kiderült, hogy a városrészünkben áramszünet van. Se áram, se közvilágítás, se internet, se térerő; ez még hagyján – de melegvíz és fűtés sem volt. Említettem már, hogy Stockholmban most -15 fok körül van a hőmérséklet? Sebaj, a magammal hozott vodkával és tojáslikőrrel (azt nem kérte Jucus, ennek beszerzése magánszorgalomból történt) feledtettük a problémát. Így aztán az áram visszatérésére egész jó kedvem lett, laza hangulatban kommentelgettem más blogokhoz, és ezt a posztot is kissé megváltozott tudatállapotban írom. Remélem, azért még viszonylag élvezhetőre sikerült.

Ha nem, akkor majd holnap, kijózanodás után törlöm.

Mostanában a Varázshegyet olvasom (be kell valljam, korábban még nem kerítettem sort erre az alapműre).

Érdekes, figyelemreméltó könyv, tulajdonképpen a munkámhoz is kapcsolódik, hiszen elsősorban pszichológiai kérdéseket tárgyal (vagy ez csak szakmai ártalom a részemről, hogy mindenbe ilyesmit látok bele?).

Nem haladok túl gyorsan vele, nem igazán a sodró cselekményszövés és a váratlan, kalandos fordulatok jellemzik a könyvet.

Jucus ráadásul le is spoilerezte nekem előre, hogy mi fog történni a könyvben a későbbiekben (semmi).

Ezzel együtt nagyon érdekes könyv. Van egy részlet, ami különösen megragadott, ezt most be is fogom másolni teljes egészében.

Olyan gondolatok ezek, amik igazából teljesen kézenfekvőek, korábban mégsem jutottak eszembe magamtól. Pár hónapja ez egyik betegem vetette fel (bár kicsit más megfogalmazásban, de gyakorlatilag ugyanezeket), most pedig egy könyvben leírva és nagyon jól összefoglalva olvashatom őket. Lehet persze, hogy a páciensem is Thomas Manntól vette az eszmefuttatását.

Mostanában amúgy is éppen efféle kérdések foglalkoztatnak, úgyhogy örülök neki; már csak emiatt is megérte belefogni a Varázshegybe.

Szóval a kérdéses részlet:

»Egyáltalában furcsa dolog ez az úgynevezett akklimatizálódás idegen helyen, ez a – gyakran – fáradságos beilleszkedés és átszokás, melyet az ember szinte öncélúan vállal és azzal a határozott szándékkal, hogy mihelyt befejeződött (vagy legalábbis nem sokkal utána), ismét feladja és visszatérjen megelőző állapotába. Az ember az effélét megszakításul, közjátékul iktatja be élete összefüggő vonalába, mégpedig „üdülés” céljából, vagyis azért, hogy megújítsa, megeddze, áthangolja szervezetét, amely már-már abban a veszélyben forgott, hogy az élet tagolatlan egyformaságában elpuhuljon, elernyedjen, eltompuljon. Miben áll azonban ez az elernyedés, eltompulás a túlságosan hosszúra nyúló, megszakítás nélküli rendszerességben? Nem annyira testi-szellemi kifáradásban és elhasználódásban, az élet követelményei közt való felőrlődésben (mert hiszen ez ellen az egyszerű pihenés volna a legjobb orvosság!); nem, ez az elernyedés lelki eredetű, az időélménnyel függ össze: a szakadatlan egyformaságban az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük az időélményt; pedig ez olyan szoros rokonságban és kapcsolatban áll életérzéssel, életösztönnel, hogy az első gyengülésével föltétlenül együtt jár a második szomorú elsatnyulása. Az unalomról sok téves felfogás él az emberek között. Általában azt hiszik, hogy az újszerű, érdekes tartalom „elűzi az unalmat”, azaz megrövidíti az időt, egyhangúság, üresség pedig lassítja, gátolja az idő menetét. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Üresség, egyhangúság megnyújthatja ugyan a pillanatot és az órát, „unalmassá” teheti, de a nagy és legnagyobb időtömegeket megrövidíti, sőt semmivé lényegteleníti. És megfordítva: a gazdag, érdekes tartalom megrövidítheti az órát vagy akár a napot, szárnyakat adhat neki, nagy egységekbe átszámítva azonban szélességet, súlyt, szilárdságot ad az idő menetének, s így a tartalmas esztendők sokkal lassabban múlnak, mint ama szegényesek, üresek, könnyűk, melyeket a szél kerget s elrepülnek. Amit unalomnak, hosszadalmasságnak hívunk, ezek szerint inkább az idő beteges megrövidülése, ennek oka pedig az egyhangúság; a szakadatlan egyformaságban a nagy időtartamok is szívdermesztő módon összezsugorodnak: ha egyik nap olyan, mint a másik, akkor valamennyi egy napnak tetszik, s teljes egyformaság esetén a leghosszabb élet is rövidnek érződnék, és észrevétlenül repülne el. A megszokás az időérzék elszenderedése vagy legalábbis elfásulása; nyilván az is megszokáson alapul, hogy fiatal éveinket lassan éljük, későbbi életünk azonban egyre gyorsabban, sietősebben pereg. Tudjuk jól, hogy új megszokások, átszokások beiktatása az egyetlen mód rá, hogy életünket visszatartsuk, időérzékünket felfrissítsük, idő-átélésünket megifjítsuk, megerősítsük, meglassítsuk, s ezzel életkedvünket, életérzésünket általában megújítsuk. Ez a célja minden hely- és levegőváltozásnak, nyaralásnak, ebben rejlik az epizód és a változatosság üdítő mivoltának titka. Az első napok új tartózkodási helyünkön „fiatalosan” telnek, azaz erőteljesen, szélesen hömpölyögnek; ez körülbelül hat-nyolc napig tart. Azután, abban a mértékben, ahogy az ember „akklimatizálódik”, a napok lassú rövidülését észlelhetjük: aki csüng az életen, vagy jobban mondva, aki szeretne belekapaszkodni az életbe, borzadva észleli, hogy a napok megint kezdenek könnyebbedni és elsuhanni; az utolsó hét - tegyük fel, a négyhetes tartózkodás utolsó hete - már kísérteties gyorsasággal repül és illan. Időérzékünk felfrissülése persze tovább hat, s ha a kikapcsolódás után visszatérünk rendszeres életünkbe, ismét érvényesül; az otthoni első napokat a változatosság után megint csak újonnan, szélesen, fiatalos módon éljük meg, de csak az első néhányat: mert a rendszerességbe gyorsabban szokunk ismét vissza, mint amilyen gyorsan a rendszer megszegésébe beleszoktunk; és ha időérzékünket elkoptatta az öregség, vagy sohasem volt erősen kifejlődve (ami az életerő eredendő hiányának jele), akkor nagyon hamar elszunnyad megint, és már huszonnégy óra múltán úgy tetszik, mintha sosem lettünk volna távol, és az utazást egy éjszaka álmodtuk volna csupán.«

A neten, valami facebookos oldalról kattintva láttam meg ezt a lányt.

Kapásból beleszerettem. Ó, hogy lehet valaki ilyen gyönyürű és bájos! Látom rajta, hogy tök jó fej, vagány csaj, egész biztos jól megértenénk egymást, nagyon jól kijönnénk.

Sajnos, mégsem túl valószínű, hogy valaha is találkozzunk, ugyanis Louise Elisabeth Vigée Le Brun immár 160 éve halott.

Pech.

Az vigasztal, hogy nélkülem is jó élete volt: Család, siker, elismerés, pénz, rengeteg utazás (mondjuk ez utóbbi nem csak teljesen jókedvéből: Állítólag a forradalmi Franciaország idején nem mutatott jól az ember CV-jében, hogy valaki Marie Antoinette hivatalos udvari festője volt korábban).

Rokonszenves a lány sírfelirata is (ez is jelzi, hogy tényleg laza csaj volt): „Ici, enfin, je repose...”

Nyugodj hát békében, drága Lujza-Erzsébet!...

Jól telt a szabadság, de gyorsan elment, noha (vagy: pont azért, mert) elég sokmindent csináltam.

Dolgoztam is egy kicsit – volt három különféle értekezlet, megbeszélés, amiről azt gondoltam, hogy olyan fontos, hogy még szabdság alatt is el kell rá menni.

Nem álltam meg, hogy a céges levelezésbe, meg a számítógépes kórrajzrendszerünkbe is bele-bele ne nézzek időnként.

Egyik éjjel meg telefonügyeletes voltam, hívogattak is rendesen – előnye volt viszont, hogy az egyik magyar kolléganő pont reggel hétkor, az ügyelet vége felé hívott be az osztályra, így aztán munkánk végeztével együtt jöhettünk haza (ő is itt lakik Skarpnäckben), máskor úgyis ritkán adódik alkalmunk beszélgetni.

Voltam (több nekifutásban) geocachingelni, összesen 6 ládát találtam most meg.

Négy SF filmet kölcsönöztem ki a hét elején, ebből hármat tudtam megnézni, egyik sem volt nagy élmény: a „Things to come”-ról már írtam; a „Lost in space” kifejezetten szar; a „Primer” valószínűleg egész jó film, viszont olyan bonyolult időhurkokat képeznek benne az időutazó főszereplők, hogy sajnos nem voltam képes követni – ezt majd még kétszer-háromszor meg kellene nézni, hogy összeálljon a kép.

A japán fürdőről már meséltem.

Csütörtökön volt a Stockholmi Magyar Kamarakórus jubileumi koncertje – mivel újabban Jucus is ott énekel, így elmentem – egészen jó kis műsor volt, nagyon ügyesek voltak.

Egyik este söröztem egy magyar lánnyal, szombaton pedig az itteni magyar baráti körünk tartott egy úgynevezett julbord-ot (karácsonyi svédasztal) az Óvárosban.

A hét elején úgy képzeltem, hogy majd a különféle szakrális tevékenységekre is lesz időm, de ez aztán nem valósult meg különösebben nagy mértékben.

Szóval tartalmas hét volt.
Igazából szívesen maradnék még egy kicsit idehaza...

Wild things in captivity
while they keep their own wild purity
won't breed, they mope, they die.

All men are in captivity,
active with captive activity,
and the best won't breed, though they don't know why.

The great cage of our domesticity
kills sex in a man, the simplicity
of desire is distorted and twisted awry.

And so, with bitter perversity,
gritting against the great adversity,
they young ones copulate, hate it, and want to cry.

Sex is a state of grace.
In a cage it can't take place.
Break the cage then, start in and try.

(D.H. Lawrence)

A japán nyelvben a yasuragi (állítólag) belső békét, harmóniát jelent – a stockholmi köztudatban pedig egy japán témájú fürdőt, szállodát, relaxációs centrumot és népszerű konferenciahelyszínt.

Hát ide jöttünk most el Jucussal kikapcsolódni, pihenni.

A hely kicsit kiesik Stockholmtól, a szigetvilág irányába – busszal jöttünk, de az utolsó szakaszon (3-4 km lehetett) csak óránként vagy még ritkábban járt a busz, így ott már kénytelenek voltunk taxizni.

A legolcsóbbnál eggyel jobb szobát foglaltam, de a bejelentkezésnél elnézést kértek, hogy valami kavarodás történt a szobakiosztással, és megkérdezték, hogy elfogadjuk-e, ha helyette a luxuslakosztályt kapjuk (változatlan árért, természetesen). Elfogadtuk.

Egy-egy órát lebegőfürdőztünk (floating), ez ugyan nem szorosan vett japán program, de nagyon kellemes (testhőmérsékletű sós vízben lebeg az ember, lehetőleg sötétben, hogy teljes legyen az ingermegvonás).

Utána japán fürdőrituálé (a bevezető előadásról lemaradtunk, úgyhogy lehet, hogy nem volt teljesen szakaszerű), majd úszás a medencében (főleg Jucus) és üldögélés a forró vízben (főleg én).

A vacsora meg a reggeli is japános volt, és (különösen a vacsora) igazi gasztronómiai csúcsteljesítmény volt. Sajnos, akkor épp nem volt nálunk fényképezőgép, pedig maga a látvány is izgalmas volt.

Két kaland is adódott, mindkét esetben Jucus oldotta meg a helyzetet:

A strandolás közben a takarítónő elvitte a kosárkámat a törülközőkkel. Ez nem lett volna baj, mert akárhol lehetett újakat venni – csakhogy a szobakártyám is benne volt. A takarítónőt sikerült megtalálnom, nála is volt a kártya, de nem akarta visszaadni, mondván, hogy nem tudhatja, hogy valóban az enyém-e. Valamit emlegetett arról is, hogy itt csupa nő van, gyakorlatilag én vagyok az egyetlen férfi (ezt a gondolatmenetet mellesleg a nemi diszkrimináció szempontjából is meg lehetne vizsgálni). Viszont tény, csak nőket láttunk vendégekként. Ami azért is meglepő, mert szemlátomást több konferencia is zajlott, többek között valami bírósági szervezet (Domstolsverket) is ott tartotta az összejövetelét, az ablakon át láttuk a különféle termekben tartott előadásokat is – manapság már mindenütt csak nők dolgoznak? Vagy a férfiak otthon maradtak dolgozni, amíg a női kollégák továbbképzésnek álcázott fürdőzéssel múlatják az időt?
Na, de szóval aztán Jucus szerzett új kártyát, neki bezzeg bemondásra rögtön adtak egyet a portán.

Este (vacsora, vörösbor és egy-egy szaké után) megpróbálva visszatérni a szobánkba látjuk, hogy a zárunk elektronikusan nyílik ugyan, de fizikailag nem; a fém izé, amibe a zár nyelve megy bele, az meg félig kilóg az ajtókeretből.
A portásnőt odahívtuk, aki semmit sem értett a dologból, megpróbálta (sikertelenül és mellesleg teljesen értelmetlenül) a fémlap visszakalapálásával megoldani a problémát. Tök béna volt szegény csaj, még egy csavart sem tudott betekerni, amikor később éppen azzal próbálkozott.
Itt is Jucus volt a konstruktív, egy hirtelen erős rántással kiszakította az ajtót, amitől egy kisebb fadarab is kitört a keretből, viszont így végre bejutottunk a lakosztályunkba.

Innentől meg már minden rendben volt. :-)

A szabadságom első tényleges napján rosszkedvűen ébredtem ugyan, de a mosogatás közben hallgatott munkásmozgalmi dalok visszaadták a jókedvemet és tettrekészségemet, így belevágtam egy kis geocachingelésbe – meg is találtam két ládát. Mentem volna tovább is, de egy telefonhívást kaptam, ami miatt vissza kellett fordulnom. Kicsit később még egy újabb hívást is, ezúttal a rendelőm főnővérétől, aki azt akarta, hogy írjak egy receptet egy betegnek (ehhez is haza kellett térnem a lakásba, mert onnan van hozzáférésem az intranetes kórrajzrendszerhez).

Ha már otthon voltam, akkor segítettem egy kicsit (tényleg kicsit) a mosásban. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy szombaton még porszívóztam is, akkor bátran kijelenthetem, hogy ismét tettem pár lépést a határaim átlépése irányába.

Délután még megnéztem egy 1936-ból való science-fiction filmet (Things to come) – egész élvezhető lett volna még mai szemmel is, csak a DVD volt valahogy gyártási hibás, és a film felétől a kép és a hang úgy tíz percnyi elcsúszással ment (a kép visszaugrott ennyit, míg a hang ment szépen tovább), ez sokat levont az élvezeti értékből.

Van a helyi (tőlünk egy saroknyira álló) könyvtárban egy „nyelvi kávéház” – ide már egy ideje el akartam menni, de mivel ütközik a munkaidőmmel (fél hatkor kezdődik ugyan, de hétfőnként hatig vagyok), így erre eddig nem volt alkalmam. Most elmentem, érdekes élmény volt. Beszédes kedvű idős svéd bácsik és tört svédséggel kommunikáló bevándorló csajok szórakoztatták egymást. Én valahogy egyik csoportba sem passzoltam igazán.

Úgy tűnik, hogy ilyenkor, ha szabad vagyok, mindig eszembe jut a munkahelyváltás. Még egyszer réges-régen eszembe jutott az igazságügyi pszichiátria – most pénteken épp találkoztam egy ott dolgozó rokonszenves színesbőrű nővérrel, úgyhogy ennek kapcsán le is adtam egy jelentkezést (beszéltem az illetékes főorvossal, meg beküldtem a CV-met).

Hát ezeket csináltam hétfőn.
Most, kedden (és szerdán is...) meg egy még érdekesebb programra készülök – majd talán írok róla, ha visszaértem.

XVI. Benedek pápa pár éve lehetővé tette, hogy a régebbi, zsinat előtti misét (úgy is, mint tridenti, gregorián vagy latin mise) ismét viszonylag általánosan lehet használni, ha valahol igény mutatkozik rá; „rendkívüli formaként” ugyan, de sokkal szabadabban, mint korábban.
Svédországban valamiért erre már egy ideje mutatkozott igény, ezért ideköltözött egy erre a kérdésre szakosodott pap Németországból, és beindult a rendszeres „zsinat előtti” liturgikus élet egy kápolnában, hivatalosan, a püspökünk támogatásával.

Kíváncsi voltam rá, egy ideje már el szerettem volna rá menni, de valahogy sose adódott rá alkalom.
Most azonban a szabadságom miatt amúgy is vállalkozóbb szellemű vagyok, másrészt Jucusnak dolgoznia kellett, Annának is valami dolga akadt vasárnap délelőttre, így belevágtam, elmentem egyedül.

Érdekes élmény volt. Mindenekelőtt a társaság.

Tudni kell, hogy Svédországban a katolikus vallás nagyon sokáig be volt tiltva (még 1850-ben is száműztek embereket az országból azért, mert katolizáltak; az 1950-es évekig katolikus ember nem lehetett pl. tanár, de mind a mai napig vannak olyan állások, amiket katolikus ember nem tölthet be; 2000-ig a lutheránus volt az államegyház, a királynak is lutheránusnak kell lennie stb.) – így aztán gyakorlatilag csak (viszonylag friss) bevándorlókból áll az itteni katolicizmus. Ebből is adódhat, hogy egy stockholmi misén jellemzően alacsonyabb az átlagéletkor, mint amit Magyarországon megszokhattunk, viszont nagyon színes az etnikai összetétel.

Ezzel együtt meglepő volt, hogy ezen a „régi” szertartású misén milyen sok volt a fiatal (már hozzám képest) a többség 30 éves kor környékén lehetett.
Még meglepőbb volt, hogy a társaság tiszta svédnek nézett ki (legalábbis szinesbőrű nem volt egy sem, és akit hallottam, az akcentus nélkül beszélt).
A valószínű magyarázat: Valószínűleg konvertiták lehetnek, akik az itteni lutheránus egyház langyosságát (okkal) megelégelve a katolikus hitre tértek át – és ha már lúd, legyen kövér, annak rögtön a lehető legkonzervatívabb irányzatát kezdték gyakorolni.

Szokásomhoz híven ing, pulóver, farmer öltözékben mentem, mint ahogy egyébként szinte mindenhova – na, itt ezzel erősen alul voltam öltözve, a legtöbb férfin ugyanis öltöny és nyakkendő volt. A nők nagy része (bár nem mind) pedig kendvővel fedte be a fejét. Érdekes volt.
A mise teljesen latinul zajlott, az olvasmányok is, csak a (dícséretesen rövid, viszont elég értelmes) prédikáció volt svédül.
Úgy néztem, a jelenlévők zöme sem vágja egyébként a latin szöveget, vagy puskáztak, vagy hallgattak. Zömmel az utóbbi.
Jó volt látni, hogy a pap megadja a módját a szertartásnak, minden mozdulat, gesztus a helyén volt. A Miatyánk alatt (meg gondolom máskor is) a kezét egy vitarka mudra-szerű pózban tartotta (bár ennek valószínűleg egyébként a modern rítusban is így kéne lennie), a hüvelykujj és a mutatóujj összeérintésével.

Összességében tetszett, lehet, hogy egyszer még valakikkel újra eljövök ide, de nem hiszem, hogy rendszeres látogató leszek.
Van egyébként egy másik templom is, amit kinéztem magamnak: Már talán tíz éve, hogy hallottam a Liberális katolikus egyház nevű gyülekezetről. Legközelebb őket kellene meglátogatni, a mai napéval átellenesen szemközti végletet is megfigyelendő.
Talán majd jövő vasárnap elmegyek oda is...

Már vagy két hete nem írtam a blogomra.
Kicsit rossz is a lelkiismeretem emiatt, elképzelem a lelkes olvasóimat, amint nap mint nap (vagy ritkábban, de akkor is...) rákattintanak a blogomra, aztán nem találnak itt semmi új olvasnivalót.
Nem hivatkozom az összesűrűsödött munkára, sok tennivalóra, rossz hangulatra (bár akár tehetném is) – egyszerűen csak arról van szó, hogy jobbára akkor írok, ha eszembe jut valami érdekes, és úgy érzem, hogy sikerült is elég jól megfogalmazni a gondolataimat.

Mostanában gondolkodtam ugyan pár poszton (a brit zászlóról, a táskám szokványos tartalmáról, valamint Frank Schätzing Limit című könyvéről), némelyiknek még a megírásába is belekezdtem, de végül egyik sem ütötte meg a mércét, hogy kész és élesített poszttá váljék (bár ez még nem zárja ki, hogy később esetleg mégis beérik a dolog).
És úgy vagyok, hogy nem akarok csak azért írni, hogy legyen valami az oldalon.

Hát így.

De most, a jövő héten szabadságon leszek – nem megyek sehova, az áprilisi alkalomhoz hasonlóan egyszerűen csak itthon leszek, sétálok, pihenek; de ezúttal nem akutan jelentettem beteget, hanem előre tervezetten vettem ki pár szabadnapot.
Van hát esély rá (bár ez most nem ígéret), hogy lesz időm, és lesz is miről írni...

Ha nem vagy boldog, mást sem tudsz boldoggá tenni.

A hétvégén néztük meg Jucussal ezt a nagyon szép dán filmet (érdekes, hogy míg a svéd filmekkel némileg vegyes tapasztalataink vannak, addig sok szép, érdekes dán filmet láttunk már, mint például a Babette lakomája, a blogon is említett Melankólia, vagy néhány dogma-film).

A történet a XX. század legelején játszódik.
Valós eseményeken alapul.
Marie Krøyer kora leghíresebb dán festőjének (őt a filmben Sørennek szólítják, de a Wikipedia szerint Peder Severin Krøyernek hívták) volt a felesége, maga is festett (volna), de ebben a kérdésben (legalábbis a film szerint) finoman szólva nem kapott támogatást a férjétől.

A film szerint alapvetően szeretik is egymást, de a férfi pszichés betegsége (skizofrénia?) és impotenciája komoly teher a nőnek.
Keresi a saját útját, a gyerekét is védené, bejön egy szerelmi szál, effélék.

Az az érdekes, hogy bár történnek szomorú dolgok, de tulajdonképpen senki sem igazán rosszindulatú:
- A férj nem akar rosszat, csak annyira el van telve a saját nagyszerűségétől, hogy nem veszi észre, hogy a körülötte élő emberek nem csak nagyszerű festménytémák, hanem egyben érző lények is; a maga módján még szereti is a feleségét;
- Marie nehéz választások elé kerül, ahol nincs igazán jó döntés, nem csoda hát, hogy nem mindig mindig sülnek el igazán jól a dolgok;
- Még az ügyvédet sem látom negatív figurának, a maga keretei között szinte korrekt. Föl lehetne persze úgy is fogni, hogy ő testesíti meg a nőket elnyomó konzervatív társadalmat, de végül is gyakorlatilag nem tesz konkrétan semmit, csak elmondja (vélhetően a valóságnak megfelelően), hogy a híres és gazdag festővel szemben nem sok esélye lenne bármiféle jogi akciónak...

Nem akarom elmesélni a történetet, már csak azért sem, mert nincs is különösebben sok történet, inkább vívódások, rágódások, eleinte jónak tűnő döntések meg kétes következmények vannak. Szenvedés és dráma, nincs happy end, de nincs tragikus összeomlás sem, inkább csak olyan konfliktusok és a megoldások, amikhez hasonlókon mi is átmegyünk.
Szép a film, szép tájakkal, szép belső terekkel, gyönyörű ruhákkal (Jucus szerint az lett volna a csodálatos, ha az ékszereket is hasonlóan kidolgozzák); rokonszenves, erős szereplőkkel, akikkel azonosulhatunk (a magam részéről talán a festő helyzetébe tudtam leginább beleélni magam).

A hatévesforma kislányt játszó színész valami zseniális! Apró mimikával pontosan ábrázolja a gyerekben zajló belső ellentmondásokat, csendes szenvedést. Fel sem foghatom, hogy lehet valaki ennyi idősen ennyire tehetséges.

Remélem, hamarosan Magyarországon is kijön a film, mindenkinek melegen ajánlom!!