A blogom rendszeres olvasói bizonyára rájöttek, hogy a kissé hosszabb hallgatásom oka a régóta tervezett koreai utazás volt, mivel Szöulban nem igazán adódott sem alkalmam, sem rendes technikai lehetőségem posztokat írni.
Remélem, nem pártoltatok el tőlem ez alatt a pár hét alatt, így most megoszthatom veletek az élményeimet.
Úgy gondolom, legcélszerűbb, ha az amúgy is jó ideje esedékes zászlós poszttal nyitom a koreiai elmélkedéseim sorát.
Igazából most, ez alatt a bő két hét alatt értettem meg, mennyire jól ragadja meg a zászló az ország lényegét. Egyrészt erősen emlékeztet Japánéra. Márpedig akármennyire is ők voltak az elnyomók, a fő ellenség, azért vitathatatlan Koreában a nagyon erős japán kulturális hatás.
A zászló közepén látható jel a yin-yang szimbólumot juttatja eszünkbe. Tulajdonképpen helyesen, mert alapvetően ugyanarról van szó, de ez a koreai jel (Sam-Taegeuk) további jelentéseket is hordoz: egy másik (nagyon elterjedt) változatban három csepp fonódik egymásba – kék, piros és sárga színekben (ez a három szín amúgy is nagyon gyakran fordul elő együtt Korában), aminek egyik magyarázata, hogy ez a király, a kormányzat és a nép egységét jelenti. Ebből a sárga lenne a király, ami most már ugye amúgy sem aktuális többé.
Sam-Taegeuk (saját fénykép egy random metróaluljáróból)
A zászló négy sarkában négy bináris jel látható (az összesen nyolcból, amit ezzel a három igen-nem, 0-1 kódból össze lehetne hozni – a zászló korábbi változatain egyébként szerepelt is mind a nyolc).
Gyerekkoromban kifejezetten nem kedveltem ezt a zászlót pont ezek miatt a jelek miatt. Bosszantott, hogy a fekete vonalak helyenként meg vannak szakítva, másutt meg nem, ráadásul ezek nem is adnak ki „szabályos" (azaz tükörszimmetrikus) mintát.
Persze a minta nagyon is szimetrikus, csak eggyel mélyebb szinten – a folytonos vonal átellenes párja mindig a megszakított és fordítva. A négy jel pedig jelenti még a négy világtájat, a négy évszakot, a négy fő erényt, a négy családi helyzetet (apa, anya, fiú, lány) is.
Tehát amit ez a zászló üzen a számomra, az az ellentétek egysége, egymás mellett élése.
A benyomásaim is gyakran ekörül forogtak: megdöbbentő ellentéteket láttam egymás mellett vagy egyszerre jelen lenni ebben az országban. Szegénység és gazdagság, hagyományőrzés és modernitás, kedvesség és feszültségek.
Majd ezekről is tervezek írni a következő posztjaimban.
Igazából ezzel a képpel illett volna kezdenem: egyrészt (és főleg), mert ez apósom képe, másrészt mert ez a festmény van a nappalinkban a főhelyen.
Jucus képzőművész családból származik (az édesapja grafikusként, édesanyja rajztanárként dolgozott, de mindketten alkottak saját műveket is, vagy talán néhanapján még most, nyugdíjasként is így tesznek), nem teljesen véletlen hát, hogy ő maga aranyművesként is részben hasonló pályán indult el.
Jucus szülei közül a apósom a termékenyebb alkotó. Sok szép képe van odahaza „a padláson", sajnálom is, hogy nem szerveztünk neki valami kiállítást.
Tőle kaptuk ezt a képet. Vörösberényt ábrázolja, ahol a családnak van egy kis nyaralója. Apósom amúgy is nagyon szereti ezt a környéket, a legtöbb képe a Balaton videkét ábrázolja.
A képre felül egy amolyan múzeumokban szokásos lámpát szereltünk, ez magyarázza a drótot, ami esetleg feltűnhet a figyelmes szemlélőnek. Ha valaki szívesen venne egy képet az alkotótól, akkor írjon nekem nyugodtan, szívesen összehozom a találkozást.
Kényszerleszállást hajtottunk végre egy sárga csillag negyedik bolygóján. Meglepetésünkre néhány emberrel találkoztunk a bolygón, akik azonban sosem hallottak még sem a Tizenkét Kolóniáról, sem Kobolról.
Mint kiderült, ezek az emberek ennek a csillagnak (amit ők Solnak neveznek) a Terra nevű harmadik bolygójáról származnak. Ez egy igen kezdetleges civilzáció, ez a pár ember az első, aki egyáltalán eljutott egy másik bolygóra. Ez a nép sosem hagyta még el a saját naprendszerét.
Ezek az emberek, akikkel találkoztunk, elmondták, hogy tönkrement az űrhajójuk. Szeretnének majd velünk tartani, amikor mi megjavítjuk a magunkét, annál is inkább, mert hamarosan a Terra is el fog pusztulni. Azt mondják, hogy szeretnének valahol otthonra lelni, megpihenni.
Mi azonban tudjuk, hogy ha haza is érkeznénk, később majd ők is, mi is új utakra akarunk indulni ismét, újra és újra, míg végül valamelyik idegen bolygón ér majd minket a halál.
Azt olvastam az útikönyvben, hogy Dél-Koreában nem mindenütt lehet kártyával fizetni, az automatáknál meg néhol nagyon alacsony a napi limit – úgyhogy elhatároztam, hogy váltok egy kis wont így előre. Méghozzá jó előre, mivel sejtettem, hogy a stockholmi pénzváltók nem fogják csak úgy előkapni a fiókból dél-koreai wont. Úgyhogy elmentem, és megrendeltem a pénzt. Egymillió won úgy közel megfelelő összegnek tűnt (ez nagyjából hatezer koronának vagy kétszázezer foritntnak felel meg).
Pár nap után megérkezett a pénz, elmentem érte, meg is kaptam: viszont valami oknál fogva csupa ötezresben. Maga a pénzváltó csaj is meglepődött a hatalmas pénzköteg láttán, elmondta, hogy még utána is nézett, hogy nincs-e valami készpénzbeviteli korlátozás Koreába; pedig hát nem maga az összeg extrém nagy, csak a címletek kicsik. A nő azt állította, hogy ennél csak egy nagyobb címlet létezik, de azt nagyon nehéz beszerezni. Az állítás utóbbi részéhez nem tudok hozzászólni, de az első felét nagyon furcsának találtam: Később, a neten utánanézve láttam, hogy nem is igaz: természetesen léteznek 10.000 ₩ és 50.000 ₩ címletek is.
De végül is nem baj, hogy így alakult, imponálóan néz ki egy ekkora halom egzotikus pénz. Különösen, mivel nyomdafriss bankókról van szó, a jellegzetes kellemes illattal és egymást követő sorszámokkal.
Miután korábban már bemutattam nektek az ajtónkat, úgy gondoltam, hogy beljebb invitállak titeket, kedves olvasóim, és bemutatok néhányat a lakásunkban található műalkotások közül. Remélem, az itt látható felbecsülhetetlen értékek senkit sem inspirálnak betörésre (egyúttal a biztonság kedvéért gyorsan jelzem is, hogy a koreai utunk alatt sem lesz védtelen a lakás, mert a múltkori sikeres kalandon felbuzdulva Juli ismét hozzánk költözik egy kis időre).
A sorozatot egy kedves, kisméretű képpel kezdem, ami régóta a birtokunkban van. A jelek szerint egy Perger nevű művész alkotása lehet.
Mielőtt Stockholmba költöztünk volna, több helyen is dolgoztam Magyarországon. Ezek közül a Nyírő Gyula kórház pszichiátriája volt a kedvenc munkahelyem. Az ottani főorvosom a szakmánk mellett sok minden más iránt is teljes tűzzel égett (illetve feltételezem, hogy ezt teszi továbbra is), így a művészeteknek is nagy támogatója volt; ennek keretében rendszeresen rendezett kiállításokat a kórház területén. Egy ilyen kiállításon láttam meg ezt a képet, ami nagyon megtetszett. Illetve az alkotó többi képe is nagyon tetszett Jucusnak is, meg nekem is, de hát akkoriban szegények voltunk, mint a templom egere, úgyhogy még egy ilyen... khm... mondjuk úgy, hogy viszonylag kevéssé ismert művész képének a megvásárlása sem volt egyszerű dolog a számunkra. Így csak egy kis képecskét vettünk. Sőt, igazából ennek lenne volt párja is, de csak ezt az egyet engedhettük meg magunknak. Nagyon aranyos kép. Szerintem egy gyíkocskát ábrázol, nem pedig egy képernyőn integető földönkívülit. A kép jobb felső sarkában pedig nem egy női nemi szerv stilizált ábrázolása látható, hanem... bizonyára valami más.
Akárhogy is, ez egy bájos kép, ami most viszonylag központi helyen függ a nappalinkban.
Ennek a tragikus sorsú szobrásznőnek a történtete (pontosabban az erről szóló film – de úgy tűnik, az alkotás azért elég hűen követi a valóságot) igen hasonló Marie Krøyer sorsához. Mindkét esetben van egy tehetséges, ígéretes művésznő, aki szoros kapcsolatban van egy sikeres, elismert és gazdag férfi művésszel, aki ugyanazon a területen alkot. A kapcsolat magában foglalja a szexualitást is (mondjuk Marie esetében konkrétan férj-feleség kapcsolatról van szó, míg Camille „csak” a szeretője Auguste Rodin-nek), de jelen van a mester-tanítvány viszony, meg némi gyakorlati támogatás is. Legalábbis eleinte. Később azért kiderül, hogy nem nagyon lehet a nagy híresség árnyékában felnőni, az erős gravitációs térben nincs sok esélye a kisbolygóknak.
Az első gondolatom egyfajta feminista reakció volt, hogy itt elnyomják a nőket, nemi egyenlőtlenség van stb.
De jobban belegondolva arra jutottam, hogy ha ezeknek a hírességeknek egy férfi vetélytárssal lett volna dolguk, nem pedig olyannal, akivel szemben a (korábbi) szexuális/házastársi kapcsolat miatt valamelyes felelősségtudatot éreznek, akkor valószínűleg sokkal kegyetlenebbül taposták volna a földbe a potenciális ellenfeleket.
Egyébként őszintén be kell valljam, Camille Claudel-ről korábban még soha nem hallottam. A Claudel név persze ismerős volt, de csak a film fele környékén esett le, hogy a hősnő öccse az a bizonyosPaul Claudel, a híres (vagy legalábbis francia orientációjú katolikus körökben híres) költő, számos gyönyörű vallási témájú vers szerzője. Paul meg is jegyzi a film vége táján (inkább szomorú-együttérzően, semmint gúnyosan), hogy „Belőlem lett valaki, belőled meg nem” – pedig eleinte tényleg úgy tűnt, kettejük közül Camille előtt állt nagyobb jövő. Ha igaz az, amit a film sugall (részben Camille apján keresztül), akkor az volt az alapvető hiba, hogy a csaj egyáltalán beállt Rodin mellé/mögé, ahelyett hogy rögtön az elejétől a saját útját járta volna.
Tragikus történet.
A szó mai, poltikiai értelmében nem tartom ugyan magamat feministának, de kedvelem az erős, önálló, határozott nőket, és azt mondanám minden mai Camille-nak: Ne a befutott mesteren keresztül akarj érvényesülni – ott van benned a lehetőség, hogy te magad legyél az új, női Rodin!
„Törülköző: A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos.
Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha te nem látod őt, ő sem lát téged – annyi esze van mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen beletörölközhetünk, ha még elég tiszta hozzá.
Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag (strag: nem stoppos) észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni. Innen ered a kifejezés, mely a stoppos szlengbe is átkerült már: Hej, helltél már azzal a klufi Ford Prefecttel? Az aztán a sahár, mindig tudja, hol a törülközője! (Hellni: megismerkedni, beszélgetni, találkozni, lefeküdni valakivel; klufi: nagyszerű, belevaló fickó; sahár: igazán nagyszerű, belevaló fickó.)”
Szokatlanul mozgalmasan telt ez a pünkösdi hétvége. Először is most ünnepeltük Jucussal a huszadik házassági évfordulónkat.
Bizony, bizony, már húsz éve együtt! Nagy boldogság a számomra, hogy Jucus végig mellettem volt (és van) jóban-rosszban ez alatt a hosszú idő alatt.
Megünneplendő az évfordulót elutaztunk egy Stockholm-környéki kastélyba egy hétvégére (péntek-szombat). Érdekes hely volt: a romantikus, mediterrán hangulat éppúgy jelen volt, mint a kínai (vagy legalábbis keleties) művészet, valamint a némiképp rejtélyes szimbólumok. Meg tudja például valaki mondani, hogy mennyiben jelképezi az Isten békéjét, hogy a sün megeszi a kígyót? (Mindenesetre a dolognak utánanézvén odáig eljutottam, hogy tényleg megeszi.)
Szép időnk is volt, úgyhogy nagyon jól sikerült ez a kaland. A legfontosabb persze az volt az egészben, hogy együtt lehettünk, kettesben.
Vasárnap pedig Anna lépett fel egy tánckarral Norrtäljében, ez Stockholm egyik külvárosa (már amennyire mondjuk Vác pedig Budapesté). Természetesen koreai popszámokhoz tartozó koreográfiákat adtak elő. Rendkívül komoly, igényesen elkészített produkció volt. Annyira komoly, hogy az S.M. Entertrainment (az egyik vezető koreai popzene-ügynökség) egyik embere is eljött Koreából, hogy megnézze őket. Anna már csaknem három hónapja gyakorolt igen intenzíven erre a fellépésre. Lenyűgöző volt, hogy milyen ügyesen, szépen táncoltak.
Hétvégén, geocachingelés kapcsán elvetődtem egy közeli svéd (lutheránus) templom mellé. A ládácska megtalálása után megnéztem közelebbről a templomot, ami érdekes módon nyitva is volt. Persze nem volt benn egy teremtett lélek sem.
Bementem. A belső berendezés szép volt, de átlagos, semmi extra. A kijárat mellett viszont felfigyeltem erre az érdekes kis készülékre, aminek segítségével a látogatók véleményezhetik egy golyócska megfelelő lyukba juttatásával, hogy miként voltak megelégedve a szolgáltatással.
A szöveg hozzávetőleges magyar fordítása:
Hogy érzed magad az istentisztelet után?
– Vidáman – Bánatosan* – Kívülállóként/Kiközösítettként** – Közömbösen/Nem érintett meg – Mint akire odafigyeltek, akivel törődtek*** – Elkötelezetten – Felszabadultan
____ *Ezt nagyon nehéz lefordítani. A svéd-magyar szótár a „vemod” jelentéseként azt adja meg, hogy (méla)bú, búbánat, búskomorság, szomorúság. Nem rossz, de pontatlan. A vemod valójában az az érzés, ami akkor fog el, ha ősszel a temetőben sétálsz, vagy amikor az legutolsó napodat töltöd az iskolában, vagy amikor a legjobb barátod két évre Pekingbe költözik, vagy amikor a 40., az 50. illetve az 60. születésnapodat ünnepled: A múlandósággal szembesülve elfog a szomorúság, ugyanakkor mégis egyfajta békét is átélsz, hogy ez végső soron így van rendjén. **Az itt álló „Utanför” szót a bloggazda keze önző módon kitakarta. *** Nagyjából ezt jelenti. Svédül meg négy betű.
Ma éjjel (többek közt) arról álmodtam, hogy természetfeletti hatalmat kaptam Istentől. Rögtön ki is próbáltam a dolgot a klasszikus tenger-kettévélasztással (többször is), nagyon könnyen, olajozottan működött. Tudatában voltam azonban, hogy ezt a hatalmat nem végleg kaptam, csak átmenetileg, és arra kell használnom, hogy valami nagy dolgot vigyek végbe. Csak azt nem tudtam, hogy mit is csináljak. Valami politikai vonatkozású tetten gondolkodtam. Az jutott eszembe, hogy ha vízből formálnék egy emelvényt (nyilván ez is menne), és onnan tartanék egy beszédet, az biztos nagyon hatásos lenne. Ugyanakkor ez még ott, akkor sem tűnt elég jó ötletnek.
Reggel, felébredés után, egy dallam járt a fejemben. Némi töprengés után (már úton a metró felé) sikerült is beazonosítanom. Ez volt az:
Azt gondolom, hogy ha nem is tudok tengert kettévélasztani, de tényleg úgy van, hogy mindent, amit kaptam Istentől, csak időlegesen kaptam, és valóban valami jóra kell fordítanom...
Végetért hát ez a kaland is: mire ez a poszt élesedik, én már (remélhetőleg) az Oslo – Stockholm repülőjáraton ülök. A korábbi norvég kalandoktól eltérően most valahogy hiányzott belőlem a tűz; éppen, hogy csak végigcsináltam ezt a két hetet, de valahogy igazi lelkesedés nélkül.
Így aztán nincs nagyon mit írnom továbbra sem – de maradt még pár kép, ezeket osztom meg most veletek utolsó ålesundi bejegyzésem gyanánt.
Az első képen Honey Bunny, a kalóznyúl látható. Egy ålesundi geocaching-ládából bukkant elő. Most útnak indul világot látni.
A második kép szerintem kifejezetten vicces. Ez ugyanis nem más, mint az ålesundi börtön. Kis város – kis börtön. Ez az épület olyan hangulatos, hogy úgy képzelem, itt még én is szívesen ülnék pár napot. Többet azért nem. Bunny meg lett fenyegetve ennél az épületnél, hogy ha nem hagy fel a kalózkodással, akkor ő is ide fog kerülni.
A harmadik kép egy kedves szobrot ábrázol, ami nekem nagyon-nagyon tetszik. A halárus öregasszony szobrának talán az is lehet a háttere, hogy Ålesund az ország egyik legnagyobb (ha nem egyenesen a legnagyobb) halászati kikötője.
A negyedik kép is egy szobor, de ez most csak úgy random módon kerül ide. Az alkotás (ami a város fölött áll, annak hátat fordítva) szerintem nem különösebben szép. Ålesund eme nagy fiáról azt sikerült időközben megtudnom, hogy költő, színikritikus és (a közvetlen környéket bemutató) útikönyvek szerzője volt. Eddig elég unalmasan hangzik. Azt is olvastam, hogy erotikus verseket is írt – ez már érdekesebb lenne, kíváncsi lennék, milyen lehetett a norvég kisvárosi erotika a XIX. század végén, de sajnos egyetlen versét sem találtam meg a neten, csak megvásárlásra ajánlott köteteket; annyit meg azért mégsem ér a dolog.
Hát egyelőre ennyit Norvégiáról. Legközelebb majd ismét „otthonról” jelentkezem, ha adódik valami említésre érdemes téma.
Most olyan képekkel folytatom, ahol nem annyira az épített, mint inkább a természetes környezet van a középpontban.
Az első képen az Ålesundban (kicsit annak a szélén) magasodó dombocska látható. Azért használom ezt a szót, mert a közelben égbe szökkenő igazi hegyekhez képes ezt elbújhat szégyenében.
Mindenesetre erre a dombra (négyszázvalahány lépcsőn, meg jó kis emelkedős szakaszokon keresztül) felsétálván igen szép látványt nyújt a város is (második kép), meg a környező szigetek, hegyek is.
A következő két kép is onnan készült, mint második, csak ahhoz képest jobbra (harmadik kép) illetve balra (negyedik) fordultam egy kicsit.
Az ötödikhez nincs semmi különösebb hozzáfűzni valóm.
A szép látványhoz azonban nem feltétlenül kell hegyet mászni. Az utolsó kép a szállásom közelében, szigorúan a tengerszint magasságából készült.
Egyre inkább úgy tűnik, hogy itt Ålesundban (ja, ha még nem említettem volna: a város nevét [óleszund]-nak kell ejteni) nem nagyon történik velem olyasmi, amiről írhatnék a blogomra. A hétvégén viszont benn jártam a városban. Maga a kórház ugyanis vagy 10 km-re van a tényleges várostól, így aztán korántsem járok ott minden nap. Szóval jártam benn, és készítettem ott is, meg a közelebbi környéken is pár képet.
Így azt gondoltam, hogy ha írni nem is nagyon van miről, hát legalább felrakok pár fényképes posztot.
Ez a mai arról szól, ami Ålesundot egyedivé teszi a norvég tengerparti városkák között. 1904. január 23-án éjjel leégett az egész város – a tűzben csak egy ember halt meg, de több mint tízezer ember vált hajléktalanná, és a (főleg fából épült) házak is mind odalettek. Így aztán az egész várost egyszerre, és viszonylag egységes stílusban építették újjá a következő három év során, mégpedig az akkor divatos Jugendstil (úgy is, mint art nouveau vagy szecesszió) irányzat szellemében.
Ma tehát olyan képeket osztok meg veletek, amelyek ezt a stílust képviselik. Nekem az első a kedvencem, az erkély, aminek viszonylag egyszerű, mégis nagyon szép a díszítése. A második kép a „régi és új” témáját mutatja be kicsit viccesen. Szinte képtelenség úgy lefotózni a házat, hogy a drótok ne legyenek benne. Az ablakban a post-it lapokból kialakított Pacman pedig még érdekesebb anakronizmust csempész a kompozícióba. A többi kép meg egyszerűen csak jellegzetes ornamentikát ábrázol.
Említettem korábban, hogy ismét Norvégiába készülök dolgozni. Ezúttal a festői, szecessziós stílusban épült (pontosabban: újjáépített) Ålesundba jöttem. Igaz, a szecesszióból nem sokat fogok magamba szívni, mert a kórház vagy 5 km-re fekszik a tényleges várostól. Ez most egyébként visszatérés; három évvel ezelőtt (még ennek a blognak az indulása előtt) már dolgoztam ugyanezen az osztályon. Úgyhogy kicsit ismerős már a járás. A személyzetből is volt egy-két ember, aki felismert, illetve nekem is (látásból) ismerős volt pár arc.
Itt van mindenekelőtt Patrycja, egy lengyel orvosnő, aki pont akkor érkezett ide, amikor múltkor itt jártam, akkor még én segítettem neki az indulásnál. Ő is régi kedves ismerősként köszöntött, vele osztjuk most el egymás közt a munkát.
Van róla egy vicces történetem három évvel ezelőttről: Ő Lengyelországban járt egy három hónapos norvég nyelvtanfolyamra, mielőtt kijött volna ide dolgozni. Mint „újonc”, kereste a társaságomat, együtt mozogtunk az osztályon. Beszélgettünk szépen erről-arról, mikor aztán egy idő után megkérdezte tőlem, hogy mikor tanultam meg ilyen jól norvégul. Mire azt válaszoltam (az igazságnak megfelelően, és Patrycja legnagyobb megdöbbenésére), hogy egyáltalán nem tanultam meg norvégul, és az a nyelv, amin én egész eddig beszéltem hozzá, az nem norvég, hanem svéd.
Szóval ez visszatérés az első norvég munkahelyemre – ami lehet, hogy egyben (egy jó darabig) az utolsó is lesz. Ugyanis, ha minden a tervek szerint alakul, akkor ősszel belekezdek egy pszichoterápiás képzésbe, akkor pedig egyszerűen nem fog többé beleférni az időmbe az efféle munka-turizmus.
Ennyi. Most nincs is sok más mesélnivalóm, csak jelezni akartam, hogy megérkeztem.
Az orvosi titkotartás miatt természetesen nem írhatok a betegeimről, ezért inkább magáról a munkámról sem sokat írok itt a blogomon.
Sokat gondolkodtam azon, hogy ezt a jelen posztot meg szabad-e írnom, de végül arra jutottam, hogy igen – oly réges-régi a történet, hogy szánt szándékkal sem lehetne már azonosítani, hogy kiről van szó, meg hát igazából nem is árulok el semmit a kérdéses páciensről.
Réges-rég, az orvosegyetemi éveim alatt történt (de minden bizonnyal már a Franciaországban töltött fél év után), hogy egy belgyógyászati osztályon voltam kötelező gyakorlaton. Magyar szokás szerint nem nagyon bíztak rám érdemleges feladatot, jobbára csak vérnyomást és pulzus mérhettem, de nem is nagyon ambicionáltam többet, akkor már tudtam, hogy úgysem leszek belgyógyász.
Volt ott egy fiatal nő (max 35 éves lehetett, ha az akkori, húszonegykét éves szememmel nézve is fiatalnak láttam), akinek szintén méregettem a vérnyomását. Már egy ideje benn feküdt az osztályon, de úgy külsőre teljesen frissnek nézett ki. A hálóingjére az volt ráírva: „Une nuit pas comme les autres” (≈ Egy éjszaka, ami más, mint a többi).
Magamban el is képzeltem rögtön, hogy ez a hálóing igazából arra való, hogy időnként felvegye az ember, ezzel jelezve kedvesen és vidáman a párjának, hogy ma este valami különösen érdekes programra számíthat. Így kicsit szomorkásnak tartottam a helyzetet, hogy most egy kórházi osztályon van rajta, ahol ilyesmire nem nagyon nyílik lehetőség. Talán megkérdeztem a nőtől, hogy tud-e franciául, vagy tudja-e hogy mit jelent a felirat, amire ő kicsit zavarban léve azt válaszolta, hogy igen – de lehet, hogy ez meg sem történt, csak utólag képzelem így. Szóval ennyi lett volna, különösebben nem folytam bele a nő kezelésébe.
Aztán pár nappal vagy héttel később ugyanezen kórház pathológiáján járva megláttam ugyenezt a nőt a boncasztalon. Eleinte nem is akartam elhinni, hogy ő az, de belenézve a papírokba, láttam, hogy de bizony.
Ez a történet még a mai napig is elszomorít, noha annyi sok év eltelt már.
Amikor egy éve Anna tervezett afganisztáni útjáról írtam, akkor természetesen csak áprilisi tréfáról volt szó. Most viszont teljes komolysággal készülünk az egész családdal Dél-Koreába.
Írtam már korábban a lányok k-pop iránti rajongásáról. Ez nem múlt el, sőt egyre inkább kinőtte magát egy általános, (Dél-)Korea iránti érdeklődéssé. Már jó ideje megígértük a lányoknak, hogy elutazunk Koreába, és most itt az ideje be is váltani ezt. Amikor én voltam nagyjából annyi idős, mint most ők, akkor engem Tibet vonzott nagyon, de valahogy nem kaptam kellő támogatást (jó, nyilván az elkötelezettségem sem volt elég nagy, különben ellenszélben is elértem volna a célomat), így Tibet-kutató helyett csak egy teljesen hétköznapi orvos lettem. Rajtam viszont nem fog múlni a lányaim orientalisztikai karrierja, legyen hát Korea!
A repülőjegyeket már meg is vettük vagy egy hónapja. Lassan ideje lenne a szállást is lefoglalni.
Míg viszont eddig jobbára csak „Miért éppen Korea?” jellegű csodálkozó kérdéseket kaptunk az ismerősöktől, ha elmondtuk, hova készülünk, most már egy-egy aggodalom is elsuttogásra kerül, ami valamelyest érthető, ha arra gondolunk, hogy az északiak például pont ma üzenték a külföldi turistáknak, hogy hagyják el Dél-Koreát, mert atomcsapás készül.
A lányaim, akik követik a helyi híreket, azt mondják, hogy a szöuli lakosság teljesen nyugodt, nincs semmi háborús szorongás. A magam részéről én sem aggódom. Ha a jövő héten kellene mennünk, akkor persze dilemmában lennék. De még több hónap van hátra az útig. Addig vélhetőleg vagy lecsillapodnak a kedélyek, és akkor minden OK – vagy pedig tényleg kitör egy fullextrás háború, akkor meg úgysem megyünk sehova (és jó esetben még a repülőjegy árát is visszakapjuk).
Valahol egyébként annak drukkolok, hogy történjen valami – nem magát a háborút szeretném, hanem valami olyasmit, amitől végre beomlik az észak-koreai rendszer. Ez lehetne egy kudarcos támadás is, de még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a katonáék (akik valószínűleg nem hülyék, és tisztában vannak az esélyeikkel) nem lesznek vevők a hülyeségre, és megpuccsolják a Kisunokát – ott még egy katonai diktatúra is jelentős előrelépés lenne a demokratizálódás irányába.
A teendőim listáján szerepel, hogy legalább a koreai írásjeleket megtanuljam az útra. Egyelőre azonban várok vele. Úgyis mindjárt indulok megint két hétre Norvégiába. Ott egész mással leszek elfoglalva, de ha épségben visszaérek onnan, és ha akkor még mindig reális lehetőségnek fog tűnni, hogy mi nyáron tényleg Dél-Koreába utazzunk, akkor belekezdek a hangul-tanulásba.
Az új címer nyilvánosságra kerülését követően ígértem, hogy majd folytatom a posztot.
Akkor még csak arra gondoltam, hogy azért kellene valami kiegészítés, mert magáról a címerpajzsról akkor nem nagyon írtam, inkább csak a külső elemekről (sisakdísz, mottó, kulcsok).
Azóta viszont két okból is fontossá vált, hogy folytassam a posztot. Az egyik, hogy az utóbbi időben néhányan úgy akadtak a posztomra, hogy a „Ferenc pápa címer szabadkőműves” kifejezésre kerestek. De a másik, ami sokkal-sokkal érdekesebb, hogy a címer azóta megváltozott. Nem jelentősen, de mégiscsak. A szimbólumok világában pedig nincs véletlen. A régi változathoz lásd az előző posztot. Az a verzió pontosan megfelelt a Vatikán honlapján akkor láthatónak.
Mint ahogy ez a mostani is annak, ami most van fenn.
Szóval, a címerpajzs. Felül a jezsuiták jelvénye, mert ugye a pápánk a jezsuita rendhez (Jézus Társasága) tartozik. Ebben a címerelemben nincs semmi egyéni, itt nincs semmi változás sem, úgyhogy ezt gyorsan elintézhetjük: Nap. Az IHS Jézus nevét rejti. Mármint a görögre átírt nevének első három betűjét (ΙΗΣ, azaz nagyjából Jész), de latinizált görög betűkkel. Ja, kicsit zavaros. De tényleg ez van; minden egyébb, logikusabbnak tűnő magyarázat (mint például hogy a „Iesus hominum salvator” = „Jézus, az emberek megváltója” kifejezés rövidítése lenne) csak későbbi, utólagos belemagyarázás. A kereszt Krisztus keresztje, a szögek pedig a keresztrefeszítéshez használt szögek.
A lejjebb található két szimbólum Szűz Máriát és Szent Józsefet jelképezi. Ezek a pápa korábbi, bíborosi címerén is szerepeltek, akkor még ezüst színben. Ezeknek a színe változott aranyra a pápai címeren. Most azonban a formájuk is kicsit átalakult.
A csillag jelenti Szűz Máriát – lásd pl. Ave Maris Stella, de van egy csomó egyéb ima és szöveg is, ahol Máriát csillagnak nevezik, úgyhogy ez egy nagyon elterjedt szimbólum. A címer korábbi verzióján ez a csillag ötágú volt – most azonban már egy nyolcágú csillagot láthatunk. Szent Józsefet a másik ábra jelzi, ami nárduszt (Nardostachys grandiflora) ábrázol. Hogy ez az illatos olajok készítésére használt növény hogy függ össze Szent Józseffel, azt nem tudom. Az Evangéliumban szerepel ez a növény, de csak olyan összefüggésben, hogy Jézus lábát ebből készült olajjal keni meg egy (vagy több) nő. A dizájn itt is változott, a korábbi képet tévesen szőlőnek lehett nézni (ebbe a hibába én is beleestem), most már egyértelműbb, hogy itt valami másról van szó.
További változás, hogy a mottó a címer alatt egy szalagon szerepel, nem csak úgy magában lebeg – de ennek így is kell lennie, úgy veszem, hogy ez nem is igazán változás, csak az előző változat volt hiányosan megrajzolva.
Namost vissza a szabadkőműves kérdéshez. Nem is igazán tudom, hogy tud értelmes ember ebbe a címerbe szabadkőműves szimbólumokat belelátni. Találtam persze paranoid oldalakat a neten, iszonyat erőltetett belemagyarázásokkal (mondjuk ez itt annyira durva, hogy az már vicces). Persze a szabadkőműves szimbolikában (mint szinte minden más szimbólumrendszerben is) történetesen tényleg szerepel ötágú csillag – de most a nyolcágúvá vált csillaggal ez a párhuzam is eltűnik.
Érdekes nagyon egyébként, hogy máris vannak, akik turbókatolikus irányból támadják az új pápát. Mondjuk ez is csak azt bizonyítja, hogy nagyon jó fickó az öreg.
Remélem, hogy sokáig bírja lendülettel, erővel, és véghez tudja vinni, amit szeretne.
A mai nap során Svédországban a préselve készült palacsintát ünneplik.
Nem tudom, mi ennek az ételnek a meghonosodott magyar neve. Az „én időmben” gofri néven futott, de akkoriban ez még elég új jelenség volt Magyaroszágon; lehet, hogy azóta találtak rá valami jobb szót.
Szóval ma ezt az ételt kell enni. Az étel svéd neve våffel, a mai napé pedig våffeldagen (vagyis: „a gofri-nap”).
A háttértörténet pedig a következő:
Március 25. a katolikus naptárban Gyümölcsoltó Boldogaszony vagy más néven az Örömhírvétel (latinul Annuntiatio) ünnepe, vagyis arról az eseményről emlékezünk meg, ahogy Gábriel angyal közli Máriával, hogy fiút fog szülni, aki majd stb...
Na most, Svédországban annak idején inkább politikai-pénzügyi okokból vezették be a protestantizmus lutheránus változatát, semmint teológiai megfontolásokból, így aztán a katolikus ünnepekkel, hagyományokkal nem volt különösebb bajuk. Egy svéd protestáns templomot egy avatatlan szem meg sem tudna különböztetni egy katolikustól. Eképp a katolikus ünnepek is utat találtak maguknak a svéd naptárba, például ez a mai ünnep is: hivatalosan és régiesen „Jungfru Marie bebådelsedag” (Szűz Mária örömhírvételének napja), vagy a kissé modernebb és közérthetőbb „Vårfrudagen” (Misszonyunk napja) néven. Évek és évszázadok teltek, míg aztán az mostanra a svédek elég szekularizáltak lettek, és már nem sokat törődnek a vallással, annak se a katolikus, se a protestáns formájában.
A nyelv, a tájszólások, a félrehallások és a népetimológia pedig lassan megtették a magukét, és a vårfrudagen idővel våffeldagen lett. A palacsinta mégiscsak létező szó, de mi értelme annak, hogy miasszonyunk?
Szóval először is maga a szó lett våffeldagen.
De ha már egyszer így hívják a napot, hogy palacsintanap, akkor kézenfekvő, hogy együnk is palacsintát! Hát ettek – így töltöttek meg egy katolikus ünnepet konkrét, bár az eredeti koncepciótól kissé távol eső tartalommal.
Arról már meséltem, hogy Roger beteg volt, meg arról is, hogy jobban lett.
Arról viszont nem, hogy egy-két heti munka után hirtelen ismét romlott az állapota, olyannyira, hogy ismét bekerül az akutra, majd a minap meg is kellett operálni, hogy eltávolítsák az eltályogosodott epehólyagját.
Ma délelőtt bementünk a rendelő főnővérével együtt a Karolinskára, hogy meglátogassuk a benn fekvő Rogert.
Szegényt elég megviselt állapotban láttuk. Tekintve, hogy egy igen edzett, szívós emberről van szó (ha esetleg nem emlékeznétek rá korábbról: egykor az Antarktisz körül vitorlázgatott, jéghegyek közt szlalomozva), valószínűleg tényleg elég rosszul lehet, ha ez ennyire látszik is rajta. Főleg szakmai dolgokról beszélgettünk (a saját műtéti leírásával és laboreredményeivel is megismertetett minket). Ezekbe a részletekbe inkább nem mennék bele. Egy nagyjából félórás beszélgetést bírt, azután már nem marasztalt minket.
Megkért, hogy imádkozzunk érte. Ez azért kissé szokatlan egy svéd orvostól (a hangsúly most a svéden van – hívő orvosokat ismerek szép számmal; a svédek viszont általában nem szívesen beszélnek vallási dolgokról).
Ezt mondta még búcsúzóul:
If you can't see God in all, you can't see God at all.
Az utóbbi napokban már néhányan a „Ferenc pápa címere” kifejezésre keresve tévedtek a blogomra. Szándékomban is állt ezt a posztot mihamarabb megírni, de a megválasztás után beletelik néhány napba, míg az új pápa meghatározza és nyilvánosságra hozza a címerét.
De most nyilvánosságra került (a Vatikán honlapján is fenn van), úgyhogy belekezdhetek az elemzésbe.
Az új pápánk – nagyon rokonszenves módon – az alázatot, szegénységet hangsúlyozta eddig minden gesztusával a megválasztása óta. Nagyon örülök annak, amikor azt mondja, hogy a szegényeket szolgáló szegény egyházat szeretne. Pont ilyen hozzállást vártam egy latin-amerikai pápától. Remélem, tényleg a szociális kérdések fognak előtérbe kerülni a következő években.
Mellesleg A halász cipője című 1968-as film jutott róla eszembe. Ebben a filmben egy viszonylag ismeretlen ukrán püspököt választanak meg, részben egyfajta kompromisszumként, részben mert a többieket lenyűgözi a bíboros egyszerűsége, szerénysége. Az új pápa az I. Kiril nevet veszi fel. A világ éppen súlyos nemzetközi konfliktussal terhelten atomháború szélén áll; a pápa eleinte megpróbál közvetíteni, de idővel rajön, hogy ez nem elég, mert a háborús feszültség mélyén égető szociális problémák vannak, amiket nem lehet tárgyalásokkal megoldani: így aztán kiáll az erkélyre, leveszi a tiarát, és közli, hogy szétosztja az egyház vagyonát a szegények között – ami a lenn álló tömegek lelkes helyeslésével találkozik.
Nos, valami ilyesmit várunk, remélünk (ha nem is ilyen radikális formában) attól a pápától, aki annak az Assisi Szt. Ferencnek a nevét vette fel, aki a teljes szegénységet választotta, hogy így szolgálja a szegényeket és Istent.
Ehhez a gondolathoz jól illeszkedik, hogy elődjéhez hasonlóan Ferenc pápa sem a hármas koronát, hanem a püspöksüveget használja sisakdíszként. A XVI. Benedek által a címer aljára helyezett pallium viszont nem szerepel nála, ezzel szemben a jelmondatát (miserando atque eligendo) címerelemként odahelyezi, ami szintén először fordul elő a pápai címerek történetében. A jelmondat szerintem azt jelenti, hogy „megszánva és kiválasztva”, de majd arom kijavít, ha erre jár. :-)
A kulcsok dizájnja kicsit változni szokott – úgy látom, Ferenc pápa ugyanolyan négyzetes fogójú formát választott, mint korábban II. János Pál. A címerpajzs kissé meglep – abból a szempontból, hogy gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a pápa korábbi, bíborosi címerével (eltekintve attól, hogy a csillag és a szőlő nárdusz színét a korábbi ezüstről aranyra – azaz fehérről sárgára – cserélte). Nem mintha ez nem lenne teljesen megszokott és természetes, csak a címerpajzs nagyobb részét így most a jezsuiták jelképe (a napkorong az IHS betűkkel, kereszttel és a három szöggel) foglalja el; ezzel sincs semmi gond, csak ahogy Ferencként sem a jezsuita Xavérit, hanem a ferences Assisit választotta, azt hittem, hogy itt is a rendi szimbólum felől valami egyetemesebb üzenet felé fog lépni.
Nos egyelőre ennyit akartam és tudtam írni – lehet, hogy később még egy kicsit visszatérek a témára.
Aki már hosszabb ideje követi ezt a blogot, az tudja, hogy igencsak lelkes híve vagyok a Battlestar Galactica sorozatnak.
Amikor egyszer (a lányaimmal a k-pop koncertek vonzerejéről eszmét cserélve) szóba került, hogy mi lenne az, amiért én tennék meg mindent, hogy részt vehessek rajta, akkor azt mondtam, hogy egy egyhetes szolgálat a Battlestar Galactica fedélzetén lenne ilyen hatással a számomra.
Erre pár hete elém ugrik a Facebookon egy link (máig sem tudom, hogy egy ismerősöm hívott-e meg, vagy az említett oldalon bújkáló cylon-szerű mesterséges intelligencia tálalta-e elém, ismerve az ízlésemet), ahol arról értesültem, hogy Göteborgban egy nagyszabású lájvot, larpot, vagyis (élő és nyitott végű) szerepjátékot tartanak, aminek során, ha nem is magán a Battlestar Galacticán, de a flotta egy kisebb hajóján, a Monitor Celestrán lehet utazni (a fedélzeten azért megjelenik pár katona, akiket viszont egyenesen a Galacticáról küldtek át).
A játék céljára egy teljesen igazi, hatalmas hidegháborús hadihajót béreltek ki. Ez tökéletesen megfelel a célnak, mert egyrészt eleve ott van gyárilag mindenféle izgalmas vasajtó, kapcsoló, irányítópult, másrészt pedig egy ilyen hajó zárt, labirintusos, szűk, klausztrofóbiás, fémesen döngő hangulata is pont megfelel annak, amit ebben a kerettörténetben várunk el egy űrhajótól. Ezt aztán persze jól felszerelték mindenféle elektronikával, meg BSG-s feliratokkal (levágott sarkú lapokon, ahogy kell).
Nagyon elgondolkodtató volt a számomra, hogy amint megláttam, az első reakcióm az volt, hogy elkezdtem magamat győzködni, miért nem tudok most menni (mondjuk tényleg nagyon rövid időm volt reagálni): Ütközik egy ügyelettel; van egy fontos megbeszélésem; nem is itt Stockholmban van ez az egész, hanem Göteborgban; nem is tudok olyan jól angolul. De ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy igazából csak a lustaság, és valami furcsa, paradox félelem fog vissza, és mindezek az előbbiek csak kifogások: az ügyeletet el lehet cserélni (bár pont ez a részlet utóbb nem is bizonyult olyan könnyűnek), a megbeszélést el lehet halasztani; Göteborgba el lehet utazni; a mostani játék amúgy is főleg svédül lesz, és de, tudok én angolul is, ha nem is ugyanolyan jól, mint svédül. Belegondoltam, hogy mi értelme is van annak, hogy dolgozunk, ha pont az álmainkat nem valósítjuk meg; hogy éld az életet, amíg tart; hogy a családom előtt is rossz példával járnék elől, ha most erre nem mennék el. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy még egy múltkori, Julival közös geocachingelés során a birtokomba került egy trackable, ami kifejezetten Göteborgba akar eljutni.
Így aztán belevágtam, leadtam a jelentkezést, gyorsan be is fizettem, meg vettem visszaválthatatlan vonatjegyet, hogy ne gondolhassam meg magamat. Ezt követően már nem aggódtam tovább, hanem készülődtem. Sajnos, a potenciálisan szóbajövő magyar ismerőseim közül senkit sem tudtam meggyőzni a dologról, így egyedül mentem (egy svéd kollégám jött ugyan, de vele csak olyan Facebook-szintű ismerősök vagyunk). Szerepkívánságnak azt írtam, hogy pap vagy orvos szeretnék lenni – meg is kaptam az egyik hajóorvos szerepét (ráadásul azt, akinek a lelki problémakkal kellett törődnie), ami így utólag jobban belegondolva nem is volt olyan nagy ötlet; lehet, hogy – a kollégámhoz hasonlóan – inkább valami egész más területen kellett volna kipróbálnom magamat, mint amit a hétköznapokban amúgy is csinálok. Páran utólag megdícsértek ugyan, hogy milyen jól játszom, mennyire bizalomgerjesztő és meggyőző vagyok a szerepemben – de hát fura is lett volna, ha nem vagyok az. Egy idő után már untam is ezt a sima orvosi vonalat, így az egyik epizódban komolyan bedrogozva, hülyeségeket beszélve mászkáltam körben az űrhajón, egy általam begyógyszerelt lányt magammal hurcolva azon a címen, hogy ő az „asszisztensem” és egyben a szeretőm; a teljes kiütöttségünk révén sértetlenül meg is úsztunk egy körülöttünk zajló fegyveres konfliktust, és egyben a továbbiakra nézvést kiérdemeltem a „mad doctor” címet. De ez a drogos vonal nem volt különösebben produktív egy idő után, így a csajt elengedtem, én meg lassan visszatértem a szolgálatba.
A játék szabályzatában részletesen leírták, hogy kell szexjelenetet játszani. Ez megragadta a fantáziámat (annál is inkább, mert már az sem volt világos, hogy kerülne erre egyáltalán sor egy ilyen hatalmi pozíciókról, politikáról szóló játékban), igyekeztem a szerepemet ebbe az irányba is tekerni, de sem az in-game igyekezetem, sem az out-game javaslataim nem vezettek sikerre. A reaktorban dolgozó egyik mérnök sráccal ugyan majdnem összejött valami. Ő a szerepe szerint nem igazán erre a munkára való ember, inkább a verseit szavalgatja, és művészetről beszél mindenkivel; a játékos nyiltan buzisra vette a figurát, az én karakterembe is belefért volna ez is, ebben az „univerzumban” pedig még a legfanatikusabban vallásos embereknek sincs semmi kifogásuk a homoszexualitással szemben. Szóval itt el is indult valami, de sajnos csak egyszer tudtam érdemben beszélgetni a fiúval, utána viszont állandóan sugárfertőzést kapott a hajtóműnél, így csak jód-injekciókkal tudtam szúrni a továbbiakban. Az utolsó epizódban politikailag aktívabb lettem, a Tauron és a Caprica lakói között megbékélés szószólója, míg aztán jó hamar le nem lőtt egy capricai származású Viper-pilóta kávézás közben (ezzel a játék első halottja lettem, és így mellesleg pont annak a kisebbségnek egy tagja ölt meg, akiket védelmezni akartam). Mellesleg a történet vége az lett, hogy az enyémek kiírtják a hajón lévő összes capricait, és elrepülnek valahova, hogy ott egy saját, mondhatni etnikailag és kulturálisan tiszta világot hozzanak létre. Nem is tudom, ez mennyire felelt meg a szervezők szándékának, akik többek közt pont a rasszizmus témáját akarták problematizálni. :-)
Nem is bánom, hogy én ezt a „happy end”-et már nem értem meg, annál is inkább, mert így alkalmam nyílt egy kicsit geocachingelni Gbg-ban, többek közt elhelyezve egy ládában azt a halacskát is, aki a végső lökést adta az idejövetelemhez. Jól éreztem magamat, érdekes program volt, de azért három napi mászkálás egy jéghideg (fűtetlen és csupa vas) hajóban megviselt; a résztvevők többsége azért 15-20 évvel fiatalabb volt nálam, ők nyilván jobban bírták a gyűrődést.
Örülök, hogy elmentem, és nem zárom ki teljesen az elvi lehetőségét annak, hogy más hasonló programon is résztvegyek a jövőben; bár, mint említettem, nem is annyira maga a játék, hanem a Battlestar Galactica-feeling volt a lényeg.
Még egy érdekesség: A játékban a tauroni szereplőknek gyakran magyar nevük volt (ez nem teljesen légből kapott ötlet, a BSG-prequel Caprica sorozatban is van egy Fidelia Fazekas nevű maffiafőnök), én például Jenő Zentai voltam. Vicces volt látni ezt a sok otthonos nevet például a konyhában (ami szintén in-game terep volt) a poharakon.
Maga a kifejezés a latin sedes vacans (üres szék) úgynevezett ablativus absolutus alakja. Ez a nyelvtani forma nem létzik a magyarban, tartalmilag úgy tudnánk lefordítani ezt kifejezést, hogy „amikor üres a szék” – vagyis ez esetben a pápai szék; ez a helyzet áll elő egy pápa halálakor, illetve most csütörtökön este 8-tól is, XVI. Benedek pápa lemondáskor.
Akiről hosszas gondolkodás utan eldöntötték, hogy ezentúl a nyugalmazott vagy „emeritus” pápa cím illeti meg, és továbbra is megtarthatja a Benedek nevet (egy érdekes kérdés, hogy amikor egyszer majd meghal, pápaként is temetik-e el, hármas koporsóban, a Szt. Péter Bazilikában, ahogy kell; de ezek után, gondolom, igen).
A „sede vacante” jó esetben egy pár hétig tartó átmenti állapot (bár vannak őskonzervatív tradicionalista katolikusok, akik azt állítják, hogy 1958 óta nincs legitim pápa, mert akik azóta voltak, azok liberalis, egyházáruló, szabadkőműves gazok, így nem is pápák, tehát folyamatosan üres a szék).
Nos, amikor tehát ez a helyzet, hogy nincs pápa, akkor átmenetileg a camarlengo (legyen ez magyarul mondjuk a pápai udvar kamarása) veszi át – erősen csökkentett hatáskörrel – a Szentszék vezetését. Erre az időre megváltozik a Szentszék címere (jó okkal nem Vatikánt írok ám, ugyanis a két dolog nem ugyanaz). A pápai tiara helyét most ez a napernyőszerűség (ombrellino vagy latinul umbriculum) veszi át. Címerpajzs nincs. Ez az ernyő is egy pápai jelvény, amit a templomokban a pápa feje fölött feszítenek ki, úgyhogy ez az elrendezés arra is utalhat, hogy nincs most pápa az ernyő alatt.
Másrészt ez az ernyő most a camarlengót, az átmeneti főnököt is jelképezi. Neki meg egy olyan személyes címere van, ahol az ernyő alatt, a kulcsokon pedig ott van az ő személyes címerpajzsa.
A jelenlegi helyzetben viszont akár úgy is értelmezhetnénk a képet, hogy ex-pápa a tengerparton pihen, ennek a napernyőnek az árnyékaban.
Most ez a hivatalos címer az új pápa megválasztásáig. Nagyon gyorsan (hiszen valószínűleg csak pár hetük van rá) kibocsátanak néhány euróérmét meg bélyeget ezzel a motívummal. Jó ára lesz majd ezeknek a gyűjtők körében.
De ez az időszak nem tart sokáig, gőzerővel zajlik a pápaválasztás előkészítése.
Úgyhogy most hamarosan végigdrukkolhatunk egy konklávét, izgatottan várva, hogy ki lesz az új pápa és milyet nevet választ magának. Később meg aztán majd a címerét is megnézhetjük, amiről terveim szerint szintén írok majd.
A magam részéről annak örülnék a legjobban, ha most egy afrikai vagy latin-amerikai pápa jönne, aki a XXIV. János nevet venné föl. Ha aztán Peter Turkson lenne ez a befutó, az külön izgalmas lenne, hiszen a Malakiás-féle pápajóslat szerint a most következő (és egyben utolsó) pápa a „Római Péter” lesz.
Nincs különösebb apropója a dolognak, csak gondoltam, megosztom veletek ezt az érdekes kis szösszenetet.
Ez az alábbi történet a katolikus Zsolozsmáskönyvben szerepel, Árpádházi Szent Kinga ünnepének olvasmányaként, tehát valószínűleg úgy kell értelmeznünk, hogy az Egyház követendő példaként állítja elénk a sztorit.
Ha nagyon jóindulatú akarok lenni, akkor még lehetne is a dolognak egy pozitív, feminista olvasata: A nagyobb hatalmaknak kiszolgáltatott lány a maga módján védekezik a ráerőltetett házasság ellen, és sikerrel is jár. Nem vagyok azonban biztos benne, hogy a szerkesztőknek ez az értelmezés járt az eszében.
„Miután a házasságban megegyeztek, magyar nemes urak díszkísérettel Kingát egészen Krakkóig vezették, magukkal vivén annak gazdag hozományát. Az Úr 1239. esztendejében, a város határában a hetedik jelzőkőnél nagy tisztelettel fogadták. Boleszláv herceg anyjával, Grzymislavával és a lengyel nemes urakkal jött köszöntésére; megcsodálta jegyese szépségét és a pompás díszkíséretet. Majd a krakkói várba vezette, ahol Kinga bizonyos ideig anyósa házában lakott, míg a lengyel nyelvet előbb érteni, majd beszélni nem kezdte. A lakodalmi ünnepség nagy fényességgel több napon át tartott. De Kinga nem kívánta a játékokat, a táncot és a nagy lakomákat, hanem könnyek között imádkozva Istennek ajánlotta tisztaságát.
A tisztaságos Úr pedig megmutatta, hogy mennyire kedves előtte a tiszta szív imádsága, és mennyire gondja van a szüzességre. Amikor ugyanis a nászházba bevezették őket, Boleszláv megígérte Kingának, hogy iránta való szeretetből minden kérését teljesíteni fogja. Kinga örömmel megragadta az alkalmat, és Szent Cecília példáját követve, így kezdett beszélni jegyeséhez: „Fenség, gyermekkoromtól mind ez ideig a legnagyobb gonddal őriztem szűzi tisztaságomat, és most az a reményem, hogy ennek a nagy kincsnek őrzője, nem pedig elrablója leszel. Előbb lettem ugyanis Krisztus jegyese, mint a tied, és már régesrég tisztaságot fogadtam neki, jóllehet szüleim parancsától késztetve most téged másik jegyesemnek fogadtalak. Csak azt az egyet kérem, és azért könyörgök, hogy fékezd egy kissé vágyaidat, és egy évig tartóztasd meg magadat. Az emberek szemében jegyesem leszel, Isten előtt pedig testvérem.” Ennek hallatára Boleszláv a saját ígéretére és Kinga kérésére való tekintettel, nemkülönben akárcsak Valeriánusz Szent Cecíliától elbűvölve, készséggel megígérte, hogy egy éven át megőrzi a tisztaságot.
A szűzi tisztaságban eltöltött év után Kinga az önmegtartóztatásnak egy újabb esztendejét kérte. Amikor ezt Boleszláv kedvetlenül fogadta, ő a Boldogságos Szűz Mária ajándékát és jutalmát helyezte kilátásba. Midőn pedig a harmadik év kezdete is elközelgett, és Boleszláv a már régóta hiányolt ölelésekben reménykedett, Kinga térdre borult ura előtt, és könnyek között kérte, hogy az eddigi két esztendőhöz Keresztelő Szent János tiszteletére egy harmadikat is adjon hozzá, azt mind közügyeinek, mind pedig magánügyeinek javára tisztaságban töltse, és a hároméves tisztaság megtartásával bizonyuljon katolikus fejedelemnek és a Szentháromság igaz tisztelőjének. Boleszláv fejedelem nagy önuralommal fegyelmezte magát, és mivel reményeiben csalatkozott, semmit sem válaszolt az oly alázatosan előadott kérésre, hanem bosszúsan eltávozott a királyi udvarból, fejedelemsége távolabbi részeire költözött, és az év felét ott töltötte. Az ekkora erőfeszítéssel megőrzött szüzességnek és nagy életszentségnek a híre Magyarországra is eljutott, és Béla király Mária királynővel együtt nagyon kívánta már látni leányát. Szüleitől tartóztatva hosszabb ideig maradt Magyarországon, mint ahogy elgondolta. Az országban körüljárva Máramarosba is eljutott, ahol sót bányásznak, és atyjától egy sóbányát kért ajándékba.
Földi szüleinek meglátogatása után Lengyelországba visszatérve, szülei bőkezűségéből sok arany holmit vitt magával. Ezeket mennyei Jegyese iránti lángoló szeretetből templomok és kolostorok díszítésére, valamint árvák, özvegyek és szegények megsegítésére fordította. Isteni sugallatra úgy vélte: az lenne a legjobb, ha szerzetesnők számára kolostort alapítana, és megfelelő adományokkal ellátva oda Assisi Szent Ferenc rendjéből (mivel ehhez a rendhez gyermekkora óta szívesen vonzódott) a ferences regula szerint élő szüzeket gyűjtsön. A földi templomot és kolostort megalapítva Kinga egy másik templom építésére is törekedett, amely egyedül az Úré, és amelyet már régóta építeni kívánt, de igyekvésének Boleszláv király ellenszegült, nem érezve indíttatást arra, hogy az örökös tisztaság megőrzésére ünnepélyes fogadalommal kötelezze magát. Nem tett le ugyanis a reményről, hogy gyermekei legyenek, de mégis barátságosan fogadta Kinga elhatározását. Végül is e szent szűz állhatatos imádságára megváltoztatta elhatározását, legyőzte önmagát, és beleegyezett abba, hogy örökös tisztaságot fogadjon. Ennek ünnepélyes kinyilvánítására, a meghatározott napon, Boleszláv király Prandotha püspök kezeibe a krakkói székesegyházban, nagy sokaság jelenlétében letette a tisztasági fogadalmat.
Kinga pedig, mivel nem elégedett meg a szüzesség fogadalmának vállalásával, Boleszláv király engedélyével és jelenlétében, Szent Ferenc kisebb testvéreinek templomában, Bertalan testvérnek, a lengyel tartományfőnöknek a kezébe, Isten akarata szerint, először az örökös tisztaság fogadalmát tette le, majd vállalta a ferences regulát, és attól kezdve a szegényes szőrcsuhát felöltve és magát kötéllel felövezve igazi leánya lett Szent Ferencnek, buzgón követvén annak minden szabályát.”
Annak a posztnak a szereplője egy fiúhöri volt. Később Jucus úgy gondolta, hogy unalmas lehet neki így egyedül, úgyhogy szerzett mellé egy lányt is. Jól elvoltak együtt, bár a lány, aki jóval fiatalabb és ebből adódóan jóval energikusabb is volt, elég látványosan rákényszerítette a saját lakberendezési ötleteit a párjára. De szemlátomást erre a fiú is vevő volt, a végén még segített is a lánynak ide-oda hurcolászni a dolgokat a ketrecben.
Tegnap pedig Jucus, ketrectakarítás közben, teljesen váratlanul azt fedezte föl, hogy a vatta között ott van két pici kis mini törpehörcsög. Ez így utólag érthetővé teszi azt is, hogy miért halmoztak fel a hörik akkora készletet az ételből mostanában.
Nagyon örültük a váratlanul érkezett kicsiknek, reméljük, meg is maradnak. Ilyenkor a papát jobb eltávolítani a közelből. Tegnap este átmenetileg egy kis (igazából inkább csak szállításra való) miniketrecbe helyeztük el a fiút. Nem is érezte ott jól magát, kiszökött, ma hajnalban a fürdőszoba padlóján mászkálva találtam rá.
Vett hát Jucus egy új ketrecet, ahol az anyuka lakhat majd a kicsinyekkel (így az apuka visszatérhet a régibe).
Nekem nagyon tetszik ez az új ketrec – igazi science-fiction ihletésű építmény. Szívesen laknék én is egy ilyen stílusú házban...
„Törülköző: A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos.
