Polaris

A lányaim (UNIQUE névre hallgató) csapata egy újabb koreai táncos filmecskét jelentetett meg a Youtube-on.
Érdekes, látványos, szerintem egész ügyesek. :-)

Ezzel együtt kicsit ellentmondásos vagy legalábbis kicsit furcsa a számomra a dolog, két szempontból is.

Egyrészt van bennem némi idegenkedés, hogy az én kis ártatlan leánykáim ilyen, kifejezetten és hangsúlyosan erotikus töltetű produkciót adnak elő. Persze tudom, hogy ez a világ rendje, meg hogy a tánc eleve a vízszintes vágyak függőleges kifejezése, úgyhogy jó freudistaként valahogy túlteszem magamat a dolgon.

Másrészt pedig sajátos ez a kulturtörténeti keveredés.
A bemutatott tánc az én gondolataimat a XX. század első felébe, helyileg pedig leginkább Franciaországba repíti. Ez a kis csapat viszont lelkesen megtanulja ezt a koreográfiát, mint a koreai kultúra termékét. :-)

A minap geocachingelés közben készítettem ezt a képet.
Érdekes építészeti megoldás...

Mellesleg olvasom a hírekben, hogy valami rendkívüli vihar tart felénk.
Ennek egyelőre még semmi nyomát sem látni itt Stockholmban, de lehet, hogy bár órán belül már változik a helyzet.

Den som lever får se.

Ismét egy koreai zenés poszt. Nem tudom, mennyire kedvelitek az efféléket, de úgy látszik, ez is egyre inkább a blogom profiljához kezd tartozni.

Leának köszönhetően ismertem meg ezt a két klippet, melyeknek közös érdekessége, hogy összekapcsolják a koreai és a skandináv témákat.

Az első egy szokványos k-pop szám. Az teszi izgalmassá a filmecskét, hogy az együttes (egy itteni koncert alkalmával) Stockholmban vette fel az egészet. A távoli zene és az otthonos háttér érdekes kombinációja kerekedik ki belőle. (Helybeliek vagy a várost jobban ismerők felfigyelhetnek rá, hogy azért túl nagy sétát nem tettek a klipp kedvéért – jobbára az Óvárosban és annak közvetlen környékén mozogtak.)

A következő jelenetben pedig egy hongkongi (igen, megnéztem, így kell írni) k-pop fesztiválon, a tánckarban váratlanul felbukkannak a kedvenc norvég humoristáim, akiknek a rókás számot is köszönhetjük.

Enjoy!

Ma egy megbeszélésen azt mondta nekem a nagyfőnökünk (jobb szó híján: az igazgatónk), hogy én vagyok a klinika legjobb orvosa.

Mivel ezt a kijelentést nem az követte, hogy még valami újabb munkát sózott volna a nyakamba, így felmerült bennem, hogy ezt esetleg tényleg komolyan gondolja.

Vagy lehet, hogy csak taktikus, és majd kicsit késleltetve kér valamit? :-)

A mai nap másik, ettől teljesen független, érdekes mozzanata, hogy a városban járva az egyik (általam már felderített helyen) egy fehér botos vak embert láttam geocachingelni. Legalábbis más oka aligha lehetett, hogy célirányosan odamenjen az adott pontra, és ott lehajolva gondosan végigtapogassa a szemetest.

Én persze tudtam, hogy a láda nem ott van, hanem a hirdetőtábla mögött, de gondoltam, nem vonom meg tőle a sikerélményt.

Van (vagy legalábbis volt) egy visszatérő rémálmom – tudomásom szerint másoknál sem ritka a hasonló motívum.
Ebben az álomban először belekezdek egy egyetemi félévbe, és lelkesen elhatározom, hogy most rendszeresen, szorgalmasan fogok tanulni év közben.
Aztán ugrik a történet jópár hónapot, és én rádöbbenek, hogy még az előadásokra sem jártam be, és főleg nem olvastam semmit sem a tananyagból – a vizsgák pedig mindjárt itt vannak.
Nyomasztó érzés.
Nem állítom, hogy hasonló nem fordult elő velem annak idején a valóságban is. :-)

Szóval, mint korábban futólag említettem, most augusztusban elkezdtem egy pszichoterápiás képzést.
Tartottam is egy kicsit tőle, hogy ez a rémálom most valósággá fog válni, de nem így lett.
Hétfőnként van a képzés, minden héten, a tanulnivaló pedig hetes bontásban van feladva a számunkra.
Így aztán nincs alkalom lazsálni, el kell szorgosan olvasnom hétről-hétre az aktuális 60-100 oldalt.
Ez elvileg nem is lenne olyan sok, csak most így heti négy munkanap alatt kell gyakorlatilag ugyanazt a munkát elvégeznem a rendelőben, amire eddig öt napom volt, szóval nem marad sok üresjárat napközben, így tanulni leginkább csak esténként tudok, odahaza.

Nem panaszképp mondom mindezt, sőt kifejezetten jót tesz nekem, hogy mindig van valami tennivalóm – csak ez egyben azt is jelenti, hogy jóval kevesebb időm és energiám marad például a blogírásra.

Pár érdekesség a képzéssel kapcsolatban:
1. A képzőhely neve S:t Lukas, azaz Szent Lukács.
Ugyanígy hívták azt a franciaországi kolostort is, ahol annak idején egy fél évig laktam, és ahol az egykor egykori szerezetesközösségem folytatott pszichoterápiás jellegű kezeléseket és nyújtott valamelyes képzést is – mindaddig, míg magasabb egyházi körökből szépen le nem állították az egészet a vallás és a pszichológia némiképp áltudományos összemosása miatt.

2. Erről az iskoláról annak idején Esztertől hallottam először, ő járt ide pár évvel ezelőtt – most tehát paradox módon én lépek az ifjú (egykori) pártfogoltam nyomába.

3. Az iskola épülete egykor egy tengerészeti iskolának (Navigationsskolan) adott otthont.
Ennek nyomaként az épület tornyán egy (állítólag üzemben is lévő) időgolyó található: Ez úgy működik, hogy 12.55-kor felhúzzák a golyót az árboc tetejére, majd pontban 13.00-kor leejtik. Egykor ehhez igazíthatták a hajósok az óráikat – a pontos időmérésre pedig azért volt szükség a fedélzeten, hogy később pontosan meg tudják határozni a helyzetüket (konkrétan az adott földrajzi hosszúságot).

Egy érdekes és kissé érthetetlen történet.

Nagy-Britanniában a világháború áldozataira/hőseire emlékeztek a minap, a manchesteri városházára viszont ebből az alkalomból tévedésből (?) egy hibásan nyomott (?) brit zászlót húztak.

Ez persze sokak megrökönyödésére szolgált.

Furcsa. Azt sem igazán értem, hogy hogy lehet ezt, a világ egyik legismertebb zászlóját ennyire félrerajzolni.

De talán nem hazai gyártmány, hanem „Made in China” volt, és ez némiképp talán érthetővé teszi a dolgot .

De hogyhogy nem tűnt fel a megrendelőknek, a városháza dolgozóinak sem a dolog?

Csak úgy rápillantottak, hogy OK, nagyjából vannak rajta kék alapon fehér-piros-fehér csíkok, akkor jó lesz?

Már azért is fura, mert a Union Jack nem tükörsszimmetrikus a vízszintes felezővonalra, jól meg is kell(ene) nézni, hogy hogy húzzák fel, nehogy fejjel lefelé legyen – szóval fel kellett volna tűnnie, hogy nincs rendben a dolog.

Nagy nap ez a mai a geocaching történelmében.

Eddig jobbára csak a Föld felszínen (illetve esetleg a víz alatt, de akkor is bolygónkon) találtak ládákat az elszánt kincskeresők.

Van ugyan jópár éve egy cache az ISS űrállomás fedélzetén is (ezzel egyben kapcsolódunk a nemrég említett filmhez is, ugyanis az a történet is részben az ISS-hez kapcsolódik), de eddig még egyik sporttársunk sem járt arra, hogy felfedezze.

Ma reggel azonban Rick Mastracchio, a hős kincskereső, útnak indult, hogy megtalálja a ládát.

Egyúttal vitt magával egy „trackable”, azaz nyomon követhető tárgyat is.

A mai nap fordulópont, így aztán világszerte összejöttek a geocachingelők, hogy kövessék a történéseket.

A kilöves Kazahsztában történt, ami időnk szerint hajnali ötkor, de a stockholmi kemény mag (úgy húsz-harminc ember) összejött, hogy közösen nézze a fellövést a neten.

Nos, ugyan az első metróval indultam, de mégis egy kicsit elkéstem – pont annyira, hogy magát a fellövést már nem is láttam.

Találkoztam viszont a többiekkel, beírtam magam a találkozó nagykönyvébe, ittam az egyik játékostárs által hozott alkoholmentes forralt borból.

Mindenki, aki ma résztvett egy hasonló találkozón, kapott az oldalára egy „szuvenírt”, egy képecskét. Így néz ki:

A találkozó után Julival mászkáltunk egy kicsit a környéken, hogy közvetlen érzékszervi tapasztalattal is meggyőződjünk arról, amit egyébként előre sejteni véltünk, hogy Stockholm belvárosának kellős közepén sehova sem lehet beülni hajnali fél hatkor.

Sebaj, legalább mindketten korán értünk be a munkahelyünkre.

A mai nap tiszteletére megosztom veletek névtáblámat is – ha van geocachingelő az olvasóim között (márpedig tudom, hogy van), az itt most „felfedezhet” engem.

Talán említettem, hogy Roger elég sokfelé jár előadni a szexfüggőségről.

Tegnap az egyik svéd csatorna beszélgetős műsorában is szerepelt.

A svédül tudó olvasóim élvezhetik magát a beszélgetést, de a talán többieknek is érdekes lesz egy újabb benyomást szerezni erről a kedves kollégámról.

Ő nagyjából a 12. perctől jelenik meg a beszélgetésben.

Mellesleg a műsor közben elpöttyenti, hogy a rendelőben is fogad szexfüggőket kezelésre. Ez ugyan igaz, másrészt viszont a klinikánk igazgatója részéről ez a tevékenység a tűrt, de korántsem a támogatott kategóriában van, úgyhogy meglátjuk, mi történik – izgalmas szituáció alakulna ki, ha most hirtelen megrohamoznának minket a segítséget keresők...

Mint tudjátok, gyárilag nem voltam egy elkötelezett lájv/larp/szerepjáték rajongó (gyanítom, hogy ez a három dolog nem teljesen szinonímája egymásnak, de akit kérdeztem, nem tudta pontosan elmagyarázni a különbséget).
A novemberi űrutazós játékra csak azért mentem el, mert az általam olyannyira kedvelt Battlestar Galactica univerzumában játszódott.
Ott viszont ráéreztem a dolog ízére, és legalábbis el tudtam képzelni, hogy később majd újra részt vegyek valami hasonló dologban – bár az ilyen műfajban leggyakoribb középkori kardozós-varázslós játékok nem teljesen az én világom.
Mindenesetre feliratkoztam pár ilyen témájú csoportra a Facebookon.

Pár hónapja láttam, hogy készülőben van valami Stockholm Scenario Festival néven.
Méghozzá nem csak úgy általában Stockholmban, hanem konkrétan a mi kis perifériás városrészünkben (Skarpnäck), sőt egész konkrétan a lakásunktól kevesebb mint 200 méterre található kulturházban.
Ezt jelnek vettem, és jelentkeztem is rá iziben. Sőt, ezúttal Jucust is sikerült elcsábítanom a programra.

Három napos rendezvény volt ez is, de itt most sok, rövid, egymástól független jelenet/játék futott párhuzamosan (némelyek 3-4, mások sokkal több résztvevővel).
Nem kellett beöltözni, és nagyon különböztek a jelenetek abban, hogy mit és hogyan játszunk el.
A magam részéről három játékban vettem részt. Érdekes módon ebből kettő arról szólt, hogy az összes szereplő meghal, de valamiképpen ezt békével és megnyugvással fogadják. Hm...

Megnézhetitek egyébként a fesztivál oldalán a jelenetek leírásait, a legtöbb (egyelőre?) elolvasható, sőt le is tölthető.

Először a Tango nights-ban vettem részt. Romantika, féltékenység, tánc, izzás, politika, kémkedés, bűncselekmény, nyomozás.
Legalább öt különböző szerepet kellett játszania mindenkinek (férfiakat, nőket vegyesen). Már azt is nehéz volt követni, hogy éppen milyen személyiség vagyok Raulként, Alice-ként vagy Fernandezként, de még mindezeknek az összes többi szereplőhöz való viszonyait is észben kellett tartani.
Ezzel együtt viszonylag jól sikerült a dolog: amikor a játék után a kémes vonalat diskuráltuk, akkor páran őszinte csodálkozásuknak adtak hangot, ők ugyanis észre sem vették, hogy egy ilyen cselekményszál is van a sztoriban. Szóval sikerült diszkréten intéznünk a dolgot. Másrészt a magam részéről csak a CIA ügynökkel foglalkoztam, a KGB-s nem tűnt fel...

Az igazán igzalmas játék a White death volt.
Szimbolikus, metafizikus, misztikus.
Elmenne egy beavatási szertartásnak is.
És nonverbális játék: semmi beszéd. Kommunikáció csakis cselekvés révén.

A történet nagyon dióhéjban: Egy hegyen, a világtól végleg elzárva él az emberek egy csapata, megannyi gonddal, nehézséggel, ellentéttel.
Ezt úgy játszottuk, hogy „kemény, nehéz, hirtelen és agresszív” mozdulatokat kellett használnunk. Ezeken túl még egyéb egyéni megszorítások is voltak (én például csak úgy mozoghattam, hogy a kezeim és lábaim minél távolabb legyenek egymástól).
Megvolt, hogy ki kitől fél, kinek az ellensége stb.
Időnként megjelentek a játékban az álmok (amiket léggömbök szimbolizáltak), az életszükségletek (egy-egy pohár cukor) és a hit (papírlapok).

A terem túlfelében éltek a fehér lények – angyalok, hódémonok vagy a halottak lelkei.
Ők könnyedén, légiesen mozogtak, egymás közelségét keresve, egymást simogatva, és szánakozva a szenvedő embereken.
(Megjegyzem, volt is mit szánni rajtuk, főleg amikor a játék vége felé egyre kevesebb ember fetrengett a mindefelé szétszóródott cukorban, a kidurrant lufik és széttépett papírok – azaz meghiúsult álmok és megtört hitek maradékai – között kotorászva).

Az emberek a hóviharok alkalmával megláthatták a fehéreket, akik próbálták átcsábítani magukhoz az embereket a boldog, gondtalan túlvilágba.
Az elején mindnyájan emberek voltunk, de a végére mindenki boldog halottá vált.
Majd leoltották a villanyt, s fehérekként a sötétben egymást érintve és simogatva táncoltunk...

Hm... Nem tudom, lehet, hogy ez így leírva nem hangzik olyan vonzóan?
Pedig rendkívüli élmény volt, becsületszóra!

Viszont nem vagyok az ennyire intenzív fizikai aktivitásokhoz szokva, úgyhogy utána komoly hányingerem volt. Örömmel hallottam később, hogy másnak is.

Ma reggel pedig az End of the World-öt játszottam. A történet szerint pár napon belül elpusztul a világ, és a Fiú, az Öregember és a Nő a gyerekkel együtt haladnak a Hegy felé, hogy ott érje őket a vég.
Útközben különféle problémák és kísérések merülnek fel, aminek ellent kell állni – nem is igazán volt világos, miért, a magam részéről értelmesebbnek tartottam volna ottmaradni akár a szexbuliban, akár a békésen whiskeyt iszogató öregurak társaságában, de a forgatókönyv szerint mindenképp tovább kellett mennünk a hegyre.
Ahol aztán szépen megvártuk, hogy megszűnjön a világ, és benne mi is.
Érdekes volt, de ez valahogy mégsem sodort magával ugyanannyira.
Megjegyzem, ezt is ugyanaz a – rendkívül rokonszenves – dán lány (Nina Runa Essendrop) írta, mint a Fehér halált.

Aztán még ma este (most, amikor ezeket a sorokat is írom) lett volna még egy jelenet, amiben játszhattam volna – de mostanra már éppen eléggé kikészültem, úgyhogy inkább leültem szépen a gépemhez.

Ha netán valakinek felkeltettem volna az érdeklődését, akkor jelzem, hogy jövőre Dániában is lesz valami hasonló:

Fastaval

_____________

Frissítés:

Pár élménybeszámoló a fesztiválról.

A nyilatkozók közül kettővel játszottam is együtt valamelyik jelenetben.

Hálás vagyok nektek, hogy többen is jelzetétek, hogy hiányzik nektek a blogom – köszönöm a bíztatást, ez nagyon jól esett!
Az életkedvemre, a tennivágyásomra is kedvező hatással volt, úgyhogy lassan talpraállok, megrázom magam, és (reményeim szerint) folytatom a blogomat is ez után a kisebb szünet után.

Tegnap elmentünk Jucussal megnézni ezt az új sikerfilmet – 3D-ben, mert úgy az igazi.
Elvileg automatikusan a sci-fi műfajba sorolódna be, mert egyrészt az űrben játszódik, másrészt valamennyre a jövőben, még ha a nagyon közeli jövőben is (a filmben szereplő kínai űrállomás várhatóan 2022-re úgy kinézni, mint a filmben).
Másrészt viszont nincs igazán olyasmi a filmben, ami ne történhetne meg akár most is. A mai technikai, tudományos szinten zajlik a film, maga a történet pedig (mutatis mutandis) szólhatna ugyanúgy egy mentőcsónakban a tengeren hányódó hajótöröttről is.
Mint mondjuk a Pi élete.

Az ugye nem sci-fi? Pedig ha már, akkor az jóval kevésbé realisztikus történet, mint a Gravity.
Igaz, a mese és a misztika is hasonlóképp megengedi, hogy elszakadjunk a valóságtól, úgyhogy nem is annyira éles a határ. A Galaktika is egyre gyakrabban jelenetet meg olyan történeteket, amik nem annyira a (hard) SF kategóriájába esnek, inkább mesék vagy kedves, romatikus történetek.

No, de vissza a filmhez.
Nekem nagyon tetszett.
Miközben néztem, azon töprengtem, hogy vajon felzárkózhat-e a személyes ranglistámon az első helyezett Mátrix mellé.
Gyönyörű szép (és hiteles) a látvány, a Földdel és a csillagokkal a háttérben. A fizika törvényeit (nagyjából) korrektül ábrázolja.
Magával ragadó a cselekmény, végig izgultam – bár nem volt nehéz kitalálni, hogy mi lesz a végkifejlet.
Volt néhány szép, gazdag szimbolikájú kép (például amikor magzatpózban lebeg a főszereplő, egy kötél pont úgy tekeredik, mintha köldökzsinór lenne, az űrkapszula pedig az anyaméhet idézi; vagy amikor kutyaként üvölt, és az űrhajó ablaka úgy ragyog a külső fénytől, mintha telihold lenne).

A moziból távozva, jobban belegondolva viszont rájöttem, hogy minden szépség és pörgés ellenére mégsem volt igazán eredeti a film, jópár hollywoodi sablont felhasználtak.

Viszont személyesen megérintett a film egyik vezérgondolata (hogy egyben vissza is kapcsolódjak ezzel a poszt elejéhez), hogy el kell tudnunk engedni azt, aki/ami végleg elveszett, hogy aztán talpra tudjunk állni és újrakezdeni.
Talán erre az újjászületésre is utalhatott Sandra Bullock magzati póza.

No, de a norvég rókáktól térjünk vissza az otthonosabb koreai popzenéhez.

A lányaim K-pop rajongásának (többek közt) az is részét képezi, hogy a számokhoz tartozó koreográfiákat tanulják és táncolják.

A norrtäljei fellépésről már írtam korábban – akkor még egy nagyobb csapatról volt szó, ami viszont elvileg csak arra az egy műsorra állt össze.
A mostani együttesük (Unique) ugyan kisebb – hat emberből áll – de állandóbb formációnak van szánva.

Ebben a felállásban is szerepeltek már egy stockholmi ifjúsági programon, nagy sikerrel, több ezer ember előtt.

Nemrég készült el az első hivatalos videójuk (az ő megfogalmazásukkal „cover”-jük, bármit is jelentsen ez) – olyannyira nemrég, hogy egész konkrétan most rakták fel a Youtube-ra.

Akik nem ismernék fel a lányaimat: A klippben ők hordják a svéd színeket.

A közeli barátok viszont felismerhetik még ezt a kis hangulatos városrészt is, ahol immár hét magyar család lakik egymástól pár száz méterre.

És igen, valóban ilyen szép idő van Stockholmban szeptember közepén. :-)

Büszke vagyok rá, hogy annak idején még az igazi nagy áttörés előtt hívhattam fel a blogom olvasóinak a figyelmét a Gangnam Style-klippre.

Kíváncsi vagyok, hogy sikerülni fog-e megismételnem ezt a nosztradamuszi bravúrt most annak révén, hogy megosztom veletek ezt a videót.

A Youtube-on még csak szolíd nyolcmillió megosztásnál tart ugyan a filmecske, de úgy érzem, hogy a fülbemászó muzsika, az igényes és eredeti koreográfia, valamint az élet fontos kérdéseit boncolgató szöveg szerencsés kombinációja méltóvá teszi ezt az alkotást, hogy a koreai elődéhez hasonló népszerűségre tegyen szert.

Annál is inkább örülnék ennek, mert norvég művészek szellemi termékéről van szó, így aztán egy esetleges siker által egy újabb kedvenc országom kerülhetne a nemzetközi figyelem középpontjába.

Érthető, hogy a lányaim, akik sokkal többet használják a svédet, mint a magyart, hajlamosak néha a magyar beszédben svéd kifejezések tükörfordítását használni, vagy egy-egy svéd szó magyar megfelelőjét a svéd jelentéstartomány szerint értelmezni.
Egy példa, hogy érthető legyen:

A svéd spara szónak etimológiailag is megfelel a „magyar” spórolni ige, és valóban lehet is így fordítani a szót, ha (pénzt) megtakarítani értelemben használjuk.
Azonban (dokumentumokat a számítógépre) elmenteni értelemben már nem igazán működik az (el)spórolni kifejezés, noha svédül az is spara.

A lányaimat ilyenkor kijavítom, de megértem, hogy nem könnyen tudják megtanulni ezeket a finomságokat.

Nemrég viszont hatalmas meglepődéssel (majdnem ijedtséggel) tapasztaltam, hogy én magam is belecsúsztam egy ilyen hibába, méghozzá úgy, hogy nem is voltam ennek tudatában.

Det här är ett schema.

A nálunk vendégeskedő sógoromék hívták fel rá a figyelmemet, hogy noha értik, miről beszélek, de a „séma” szó a magyarban nem használatos (idő)beosztás, munkarend, órarend, ütemterv értelemben, csak „vázlat” jelentésben.

Meglepődtem, mert tekintélyelv alaján természetesen elhittem, hogy úgy van, ahogy ők mondják (bár azért lecsekkoltam az Értelmező kéziszótárban...), de számomra furcsa, mert már teljesen megszoktam ezt a használatot, olyannyira, hogy komolyan azt hittem, hogy ez a szó magyarul is bír ezzel a jelentéssel.

Ma, ahogy ebédelni mentem, útközben, a kikötőnél egy szokatlanul nagy hajóra lettem figyelmes.
De még inkább a hajó tatján lengő zászlóra.

Mivel a társaság többi tagja valami oknál fogva nem osztotta a lelkesedésemet, így ők továbbmentek, amíg én visszamaradtam fényképezni.

Ez most a szokásostól eltérően legyen egy feladvány: Miféle zászlót láthatunk itt?

Nem annyira arra várok, hogy megadjátok a konkrét választ, hiszen ezt a Google vagy a Wikipédia segítségével könnyen meg lehet tenni (ha viszont valaki csípőből meg tudja adni a helyes megoldást, akkor annak mély elismerésem), inkább a gondolataitokat, tippjeiteket, ötleteléseteket várom, hogy mi is lehet ez. :-)

Most olvastam a hírt, hogy az észak-koreai diktátor kivégeztette a szeretőjét.
Nem tudom miért, de valahogy megrázott a hír, noha korábban nem is hallottam erről a lányról.

Ha meg tényleg igaz, hogy pornót forgatott magáról és Bibliát rejtegetett, akkor különösen nagy reszpekt a szegény csajnak. :-(

Most már nagyon megérett ez az északi rendszer az összeomlásra.

Addig is emlékezzünk a lányra ezzel a kedves klipjével (ha úgy tetszik, ez is k-pop).

Egyszer bizonyos okokból kifolyólag elmentem egy hétköznapi misére a jezsuitákhoz (normál körülmények között egy másik templomba szoktam járni, és jobbára csak vasárnap).

Meglepetésemre egy híres embert láttam ülni két sorral magam előtt, a (korábbi) svéd környezetvédelmi minisztert, Andreas Carlgrent.
Ez már önmagában is elég lenne a meglepődésre, hiszen itt a katolikus vallás ugyancsak kisebbségben van, a hívősereg pedig nagyrészt (bár nem kizárólag) bevándorlókból áll (legyelek, dél-amerikaiak, olaszok stb.). Szóval egy született (és befolyásos!) svéd már önmagában is érdekes jelenség egy katolikus templomban. Különösen így, hogy hétköznapi miséről van szó, és az illető áldozik is.

A dolog azonban azért igazán izgalmas, mert ő volt Svédország első (és tudtommal mindezidáig egyetlen) nyíltan homoszexuális minisztere.

A misén egy másik hasonló korú férfi társaságában volt, aki nagy eséllyel a férje lehetett.
Ez mellesleg annyira közismert tény erről a politikusról, hogy ez aligha kerülhette el a (pont a sokoldalú képzettségükről is ismert) jezsuiták figyelmét.

Hazaérve utánanéztem a dolognak a Wikipédián, és azt láttam, hogy jól rémlett: valóban ő volt az, akit láttam, és tényleg katolikus (méghozza valószínűleg felnőttként áttért lehet, mert úgy tűnik, a szülei viszont nem voltak azok).

Ezt követően egy másik híres ember, Alice B. Toklas jutott eszembe.
Gondolom hozzám hasonlóan sokan csak a Picasso kalandjai című klasszikus (svéd) filmből hallottak Gertrude Stein élettársáról, de a helyzet az, hogy Alice valóban létező személy.
Gertrude Stein sikeres, gazdag műgyűjtő (és részben művész) volt, abban a körben, ahol forgott, nem is okozott különösebben problémát, hogy egy másik nővel él együtt.

Gertrude a műtárgyainak egy részét Alice-ra hagyta a végrendeletében; azonban Gertrude örökösei nem tartották tiszteletben a végrendeletet, és mivel hivatalosan ugyebár nem lehettek házasok, Alice-nak nemigen volt törvényes lehetősége megvédeni magát – az örökösök lassanként elhordtak minden értékes műtárgyat, Alice B. Toklas pedig végül szegénységben halt meg.

Alice (aki eredetileg zsidó volt) mindig is Gertrude-ot szerette, annak halála után is az ő emlékének élt.
Idősebb korában találkozott egy pappal, aki elmagyarázta neki, hogy ha katolikus hitre tér, akkor a mennyben majd talán találkozhat Gertrude-dal – így hát Alice katolizált, és hívő katolikusként halt meg.

Remélem hát, hogy most tényleg együtt van a szerelmével.

Korábban már említettem ennek a norvég szerzőnek egy másik művét.
Ezt a könyvet ugyanattól kaptam, aki korábban a Narancsos lányt is ajánlotta.

A cselekmény szintjén nagyjából a következőkről szól a könyv (ahogy azt mindenféle könyvajánlóból is előre meg lehet tudni): Van egy ember, aki kifogyhatatlanul árasztja magából a történeteket, és abból él, hogy (titokban, bár nem illegálisan) különféle íróknak adja el az ötleteit, akik aztán a saját alkotásukként írhatják meg azokat.
Egyszer azonban úgy tűnik, hogy valakiknek terhessé vált az ő léte (vagy mert túl nagy összeg az, amit osztalékként át kellene adniuk, vagy mert egyéb érdekeket sért), és el akarják tenni az útból, talán meg is akarják ölni. Így aztán jobbnak látja, ha elmenekül, elrejtőzik.
A cselekmény során megismerünk pár történetet, amit a főszereplő talált ki és vagy eladott, vagy egyszerűen csak elmesélt különféle helyzetekben.

Szóval a cselekmény a felszínen nagyjából ennyi (illetve természetesen nem csak ennyi, mert magukat a kalandokat most nem mesélem el).

Érdekes a könyv vége.
Ami vélhetőleg a végső csavarnak volt szánva, azt jóelőre megsejtettem, annyira elő volt készítve (bár lehet, hogy pont ez volt az író szándéka, hogy sokkal hamarabb kapcsoljunk, mint az egyebekben pedig zseniális – vagy legalábbis önmagát annak tartó – főszereplő).
A könyvek viszont nyitott vége van, és élesen felmerül a kérdés, hogy most mi is fog történni.
Próbáltam a neten utánaolvasni, hogy mások mit gondolnak a könyvről, és elég hervasztó eredményt kaptam.
Úgy tűnik, hogy a legtöbben, akik írtak róla, nem igazán értik a könyvet, így aztán az utolsó utáni fordulaton sem törték a fejüket. (Van azért üdítő kivétel is, ahol legalábbis céloznak a dologra.)

Onnan gondolom ezt, mert szemlátomást megmaradnak a fentebb leírt felszíni cselekménynél, néhányan egyenesen azt írják, hogy a főszereplő által kitalált történetek nem viszik előre a cselekményt, csak töltelékként vannak ott, vagy legfeljebb csak a hangulatot befolyásolják egy kicsit.
A számomra azonban nyilvánvaló, hogy ezek a történetek mind a főszereplő személyének, tudatalattijának vagy az elrendelt sorsának a tükröződései – így aztán pont ezek adják a kulcsot többek között ahhoz a kérdéshez, hogy mi fog történni ennek a (mellesleg a főszereplő által elsőként és utolsóként személyesen megírt) regénynek a befejezése után.

Jól van, tudom, hogy ez a gondolatmenet nem túl érdekes annak, aki nem olvasta a könyvet.
Viszont egyrészt ajánlom, hogy olvassátok, másrészt pedig szívesen megvitatom a konkrét részleteket azzal, ami már elolvasta a könyvet.

A lélektani, karmikus vonal mellett tetszik a (főleg a könyv elejére jellemző) ironikus stílus, főleg ahogy a hatvanas-hetvenes évek norvég hétköznapjai írja le a könyv.

Kicsit zavart, hogy a fordítás nem a norvég eredetiből készült, hanem a német fordítást fordították tovább.
Ennek köszönhető pár apróbb hiba (már ami így feltűnt – aztán lehet még pár, ami rejtve maradt).
A stockholmi vidámpark a Gröna Lund névre hallgat, semmi ok sincs rá, hogy Grøna Lund formában írjuk, még akkor sem, ha egy norvég beszél róla (a hiba nyilván már a német fordítás során lépett fel). Svédország legdélibb tartománya svédül (és jobb alternatíva híján magyarul is) Skåne, ezt aztán végképp nem a német nevén (Schonen) kéne emlegetni.
Az nem tudom, fordítási hiba-e, amikor egy ötször ötös táblán tizenkét mező van, itt tippem sem nagyon van, hogy a 25-öt hogy lehet akár norvégul, akár németül félreérteni.

Ott viszont tisztességesen próbál ügyeskedni a nehéz feladattal a fordító (nekem legalábbis átjött az üzenet), hogy a könyv teljes megértéséhez az is tudni kell, hogy a magyarul „Ici-pici pók” címen ismert gyerekdal norvég változatában Kicsi Pók Péter mászik fel a kalapomra...

Ja, meg a cím. A német kiadást követve (Der Geschichtenverkanter) magyarul is A történetárus lett a könyv, de az eredeti (Sirkusdirektørens datter, vagyis A cirkuszigazgató lánya) szerintem jobb – már csak azért is, mert a rögtön a történeten belüli történetekre tereli a figyelmünket.

Szóval nekem alapvetően tetszett a könyv – bár így futólag fölmerült bennem az is, hogy lehet, hogy ez azért mégsem a legmélyebb szépirodalom, inkább afféle Paulo Coelho-színvonal...

A hatvan éve kötött fegyverszünet értelmében egy négy kilométer széles fegyvermentes övezet választja el Észak- és Dél-Koreát egymástól, a fegyverszünet betartását pedig elvileg svéd és svájci katonák felügyelik.

Szürreális élmény ellátogatni ebbe a zónába, illetve ennek a Joint Security Area nevű pontjára, ahol viszont (szó szerint) farkasszemet nézhetnek egymással az északi és a déli katonák (ez utóbbiak jópár amerikaival is megtámogatva).

Minálunk is volt ugye vasfüggöny meg határsáv, de az bakfitty se volt ahhoz képes, ami a koreaközi határon látható.

A Han folyó, mielőtt elérni a határt, tisztán dél-koreai területen folyik.
A parton közel húsz kilométer hosszan befelé az országban (tehát még bőven olyan szakaszon, ahol a túloldalon is Dél-Korea van!) szögesdrót, kb. százméterenként őrbódék – arra az esetre, ha netán északról valami kém fel akarna úszni a folyón...

A Zónába természetesen csak az amerikai hadsereg kíséretében, annak szoros ellenőrzése alatt, útelvélvizsgálat és eligazítás után léphettünk be, miután írásba adtuk, hogy minden esetleges sérülésért egyedül viseljük a felelősséget, és senkitől sem kérünk semmiféle kártérítést.

Komoly propagandaelőadást is végignézhettünk, hallhattunk. Bizonyára minden igaz volt, ami elhangzott, de az észak-koreai katonák kegyetlenkedései mellett azért megemlíthették volna, hogy a háború során azért az amerikai katonák sem minden ponton Teréz anya elveit követték. És ugyan valóban nevetséges az északiak által az övezetbe épített 160 méter magas (és ezzel az építésének időpontjában a világon a legmagasabb) zászlórúd, amin egy észak-koreai zászló lobog; de ez csak válasz volt a déliek által épített 98 méter magas rúdra, amelyet viszont valamiért nem tartottak az előadás során hasonlóképp mókásnak.

Azt is meghallgathattuk, lelkes amerikai stílusban, hogy milyen jó is ez az aláakanázott terület, ahová gyakorlatilag nem léphet be ember, mert itt most szabadon élhet a természet – mutogatták is a mindenféle madarakat, pockokat és virágokat, amik most örülnek ennek.

A filozófikusan csengő nevű Brigde of No Return:

Szívszorító látvány volt a hatalmas (és szépen karbantartott) Dorasan vasútállomás, ahonnan Észak-Koreába mennének a vonatok... ha mehetnének.
Reméljük, majd egyszer sor kerül erre is.

Az emléktárgyboltban viszont szinte kedélyesre vették a témát.

Kicsit elmaradtam a Roger állapotáról szóló beszámolókkal.
A helyzet az, hogy felépült, sőt már egészen jól van.

Olyannyira jól, hogy nemrég (pár ismerősével) a megnyerte a Gotland szigete körül rendezett vitorlásversenyt, ahol közel száz hajóból lettek az elsők.

A fényképet a rendelőnk egyik nővére készítette, aki ezúttal ennek a rendezvénynek az orvosi ügyeletén teljesített szolgálatot.

A képen Roger van középen.
A (felőlünk nézve) jobb szélen egy fül-orr-gége klinika tulajdonosa, míg a bal szélen egy számítástechnikai cégnek (valamint magának a versenyző hajónak) a tulajdonosa látható.
A másik két fickóról nem tudom, kicsodák, de ők is jó arcnak néznek ki.

Roger mellesleg most nagyon belelendült a dologba, és azt tervezi, hogy ősszel elvisz minket, a rendelő személyzetét, egy hajókirándulásra a Stockholm környéki szigetvilágba.

Izgalmasan hangzik...

Minden idők legnézettebb Youtube-klipjével, a koreai Psy számával a blogom régi olvasói már akkor megismerkedhettek, amikor még éppen csak feljövőben volt, a jelenlegi nézettségének csupán az egytizedénél tartva.

Psy persze a hazájában is híres, a hatalmas nemzetközi siker pedig nyilván még inkább dobott a népszerűségén.
Szöulban elég sokfelé (mondhatni lépten-nyomon) találkoztunk az arcával különféle reklámokon (bár érdekes módon szinte kizárólag alkoholos italokat népszerűsítőkön...).

Maga Gangnam a városnak egy gazdag elit negyede, menő irodaházakkal, butikokkal (a Prada, Armani és effélék mellett egy Rolls-Royce boltot is láttunk).
Maga a szám az itteni életstíluson élcelődik.
Így természetesen elmentünk ebbe a negyedbe is, egyrészt már csak a poén kedvéért is, másrészt mert tényleg van itt pár látnivaló, az olimpiai falutól kezdve (ahová ugyan végül nem jutottunk el) egy buddhista kolostorig (ahova viszont igen).

_______________________________________________

És végül külön kérésre itt van a Prada boltjánál készült kép is:

Ennél a kápolnánál csak kicsit megkésve kapcsoltam (illetve egész pontosan Jucus hívta fel rá a figyelmemet), hogy az itt zajló kultusz egész szorosan kapcsolódik a blogomhoz.

A koreaiaktól szemlátomást egyébként sem áll teljesen távol a szinkretizmus, a különféle vallások keveredése, legyen az konfucianizmus, buddhizmus, sámánizmus vagy éppen kereszténység. Majd még talán írok erről is.
Ez itt egy buddhista szentély, egy buddhista kolostor területén, de ez a fajta megjelenítés igazából a hindu (más forrás szerint taoista) hagyományból ered.

Szóval ezen a helyen a Sarkcsillagot (úgy is, mint Polaris vagy éppen α Ursae Minoris) tisztelik Tejaprabha Buddha néven – vagy az illető buddhát tisztelik a Sarkcsillag képében.
Mellette többek közt Napfény és Holdfény Bodhisattva valamint a különféle csillagképeket megjelenítő alakok is láthatóak.

A kép nem lett a legjobb minőségű, de valaki benn imádkozott a kápolnában, és őt még a blogom kedvéért sem akartam megzavarni.

Természetesen ezzel illett volna kezdenem, nem a svéddel, de sajnos a skandináv jelenléttel szemben a magyar kultúra nem volt ugyanolyan egyértelműen jelen Koreában.
A koreaiak dicséretére legyen azonban mondva, hogy amikor mondtuk, hogy Magyarországról származunk, akkor látszott rajtuk, hogy hallottak már egy ilyen nevű országról (vagy legalábbis jól játszották) – ezzel szemben például Thaiföldön aztán magyarázhattam az embereknek, hogy mi van Ausztria és Ukrajna között...

Na, szóval egyszer azért találkozunk szívet melengető látvánnyal: A Shinsegae (신세계) áruházban (ez egy kifejezetten elegáns hely) találkoztunk némi hazai ízekkel.

Ezen kívül láttunk még egyszer (máshol) magyar nemzeti színekkel díszített ruhát, de itt nem voltunk benne biztosak, hogy ezzel tényleg hazánkra akarnak-e utalni, vagy csak úgy megtetszett nekik a trikolór...

Viszont most eszembe jutott, hogy a svéd posztból kifelejtettem az oda szánt a legjobb képemet.
Akkor utólag, itt pótolom, harmadikként azt láthatjátok. Remélem, fölismeritek. :-)

Meglepően gyakran találkoztunk különféle svéd vonatkozású tárgyakkal, jelenségekkel Koreában.
Arra mondjuk nem vagyok büszke, hogy H&M boltot láttam, mert azt Stockholmban is igyekszünk elkerülni a gyatra minőség miatt. Sokan járkáltak viszont Fjällräven/Kånken hátizsákkal, a The North Face-nek pedig nagyobb boltja van Szöulban, mint Svédországban bárhol.

Talán nem annyira látszik, de tényleg elég nagy bolt.

A svéd ipar híres termékei messzire eljutnak.

Valószínűleg megtetszett nekik a szó hangzása.

Nem Svédország, de close enough – egy egész metrómegálló volt a Norvégia-témának szentelve. 

Ezt a reklámot pont Stockholmban valószínűleg nem engednék kijönni.

Végezetül itt van egy érdekes videó. A Bampo-híd oldalában zenés fény- és vízjátékot mutatnak be többször minden este. Erre a nagyon hangulatos eseményre egyszer mi is kimentünk, és ismerős dallamra figyeltünk föl.

A koreai ételkultúra korántsem annyira extrém, mint ahogy azt elsőre gondolná az ember (bár tegyük hozzá, hogy eme véleményem kialakítása során azért kihagytam az étrendemből a különféle tengeri csemegéket, így többek közt a nyersen – vagy adott esetben egyenesen élve! – elfogyasztandó polipot).

Az alap a rízs, a rízstészta; rengeteg zöldséget is használnak, kreatív módon. Húsként pedig a klasszikus csirke, disznó, marha.

Viszont ami leginkább definiálja a koreai konyhát, az a kimchi.

Ez a fogás tulajdonképpen a mi savanyúkáposztánknak felel meg, azzal a különbséggel, hogy ezt jól megfűszerezik, így a végeredmény általában elég csípős is lesz.
A kimchi egyszerűen kihagyhatatlan eleme a koreai étkezéseknek.
Bármit rendelsz – levest, tésztát vagy húsételt – mindig hoznak mellé pár apró tálkában valamiféle köretnek, savanyúságnak megfelelő dolgokat. Lehet közte savanyított retek, uborka, effélék, ez változik, de a kimchi mindig szerepel a készletben.

Vehetsz kész kimchit a boltban, de nyilván a legjobb az, amit a nagymami készít. Árultak is mindenfelé kimchis hordókat kisebb-nagyobb méretben (ezek is pont úgy néznek ki, mint a mi káposztás hordóink), de az erkélyeken is sokfelé láttuk ezeket, ami arra utal, hogy tényleg érlelnek az emberek odahaza is kimchit maguknak.

A koreai ételeket pálcikával kell enni (ennek a használatában már gyakorlatunk van, nem volt gond), valamint kanállal. Itt ugyanis (amennyire tudom, például a kínai szokástól eltérően) magához a rízshez inkább kanalat használnak, mint pálcikát.

A kés nem használatos evőeszközként – ha valamit el akarsz vágni a tányérodon, akkor ezt ollóval illik megtenni.

Ezt nem kóstoltuk

A választék szemléltetése az utcai „kirakatban"

Tipikus koreai ebéd

Koreai étkészlet (a fémpohár is alaptartozék az éttermekben)

Ez volt az én kedvencem: Hideg (jeges!) uborkás tésztaleves. Nagyon jól esett a nagy melegben.

Kimchi egy elegáns áruház kínálatában

Éttermi hangulat (találkozás a szöuli geocachingelőkkel)

Végszükség esetén pedig ezt is lehet fogyasztani – utcai árusok kínálata, hot-dog helyett

Mint megtudtam, Korea történelme számos párhuzamot mutat Magyarországéval.
Ezek egyike például az a tény, hogy a 80-as évek végéig Dél-Koreában is kemény diktatúra volt, talán keményebb is, mint nálunk (olyan hívószavakkal, mint katonai vezetés, tömegbe lövetés sok-sok halálos áldozattal, börtönben halálra kínzott ellenzékiek, valamint az elnök meggyilkolása a saját titkosszolgálati főnöke által), úgyhogy ők is csak úgy húsz éve építgetik a demokráciát, több-kevesebb sikerrel.
Náluk viszont nem szocialista diktatúra volt, azaz a hatalom még névleg sem az emberek egyenlőségét célozta meg, hanem keményen kapitalista – a nagyvállalatok (az úgynevezett chaebol-ok) érdekeit támogatták a munkásokéval szemben.

Talán ennek is az eredménye a szembeötlő kontraszt: az ország gazdag, a nagyvállalatok virágzanak, az egyes emberek viszont (javarészt) szegények.
Ott a rengeteg hatalmas, szép, korszerű felhőkarcoló – gyakran a nagyvállalatok logójával.
A felhőkarcolók mögött – de tényleg szó szerint mögöttük, akár ugyanabban a háztömbben – pedig ütött-kopott, foltozott kis épületek.
Mi is egy ilyen utcácskában laktunk: a szálloda ablakából varróüzemekre láttunk (ahol éjjel-nappal ment a munka), ahogy mentünk a főút irányában, kis nyitott ajtajú műhelyek, vagy egyéb (ismeretlen rendeltetésű, csak koreaiul feliratozott) üzlethelyiségek, meg apró családi éttermek.
Az utcácska közvetlenül a metrómegálló mellett torkollott bele egy tízsávos autóútba, amit toronyházak szegélyeztek, szemben pedig a Shinsegae, Szöul egyik legmenőbb áruháza állt.

Ennek megfelelőek voltak az emberi kapcsolatok is: A főúton a személytelen nyüzsgés.
A kis utcánkban viszont ott kártyáztak egymással az asszonyok, a kínai bolt mellett mindig ugyanúgy ült egy férfi a kutyájával. Egy törékeny, töpörödött öreg néni meg többször is ránk köszönt, sőt, amikor egyszer valami oknál fogva Anna nélkül jöttünk lefelé az úton, meg is kérdezte tőlünk, hogy hol a másik lány.
Az ugyan egy kicsit rejtélyes pont a történetben így utólag, hogy miként is értettük meg a kérdést, ugyanis a néni kizárólag koreaiul beszélt.

Többször jártunk olyan környéken, amit a magam részéről simán nyomornegyedként azonosítottam volna – de a lányaim biztosítottak arról, hogy Ázsiában ez teljesen normál standard, az emberek gyakran élnek ilyen szűken, ilyen egyszerű körülmények között.

Úgyhogy a végén már félelem nélkül léptem be ezekbe az érdekesebben kinéző városrészekbe is.
De ugyanakkor ismét jusson eszünkbe, hogy egy tízmilliós metropoliszról beszélünk, a világ egyik vezető ipari hatalmának a fővárosáról.

Incheon, jó magas házakkal. A hatalmas parkban mégis szinte egyedül voltunk.

Hoehyeon metrómegálló. A barna háznál kell befordulni a mi utcánkhoz.

Ezt a mi kis (egyébként tényleg hangulatos) utcánkban fotóztam.

Őrbódé (szintén az utcánkban). Nem irigylem azt, aki itt dolgozik (márpedig az épület ténylegesen használatban van).

Kis ház – nagy ház

Pihenés a parkban. Közvetlenül Szöul egyik főtere mellett, nem messze az amerikai nagykövetségtől és előkelő hotelektől. A háttérben többek közt a királyi palota részletei látszanak.

Esteledik