Polaris

Szerintem ezen a ponton fogja a legjóhiszeműbb olvasóm is kétségbe vonni, hogy én tényleg ilyenket álmodok, mint amikről itt beszámolok.
Pedig valóban így van – mondjuk azzal a pontosítással, hogy ez esetben talán nem szorosan vett álomról van szó, inkább az ébrenlét és az álom határán való lebegés sajátos termékéről.

Először viszont egy kis háttérinformációt kell megosztanom.

A Banach–Tarski paradoxon arról szól, hogy egy tömör gömböt fel lehet darabolni véges számú részre úgy, hogy aztán a részekből, pusztán csúsztatás és forgatás segítségével (tehát nagyítás és nyújtás nélkül!) két ugyanakkora gömböt lehet összerakni, mint amiből kiindultunk.
Vagy – ami ezzel egyenértékű – egy gömböt át lehet darabolni végés számú lépésben egy nagyobb gömbbé.
Ez nem is igazán paradoxon, mert nincs benne önellentmondás, csak a mi normál szemléletünkkel (a józan ésszel) ütközik.

Ami igazán paradox a dologban, az az, hogy Banach és Tarski annak idején tulajdonképpen azért alkották meg ezt a levezetést, hogy a bizonyítás során felhasznált kiválasztási axiómáról bemutassák, hogy téves, mert lám, ilyen abszurd következtetéshez vezet.
A kiválasztási axióma olyasmi a halmazelméletben, mint a párhuzamossági axióma a geometriában – arról biztos hallottatok már, tudjátok, Bolyai meg Lobacsevszkij. Szóval itt is kérdéses volt, hogy kell-e a kiválasztási axióma, illetve nem vezet-e ellentmondáshoz.
A megoldás itt is az lett, mint a geometriában – lehet ellentmondásmentes halmazelméletet csinálni a kiválasztási axiómával is, meg annak a tagadásával is.

Szóval annak idején ennek az axiómának a megcáfolására készült Banach és Tarski – a mostani mainstream szemlélet szerint viszont az axiómával nincs semmi baj, és igen, valóban úgy van, ahogy ők levezették – egy gömb átdarabolható két ugyanolyan gömbbe vagy egy nagyobba.

Eddig volt a háttér, és akkor most jön az álom-gondolat:

Arra jöttem rá, hogy igazából csak az a meglepő és bonyolult a Banach–Tarski levezetésben, hogy véges számú darabbal megoldható a dolog.
Ha ugyanis a gömböt megszámlálhatatlanul végtelen számú darabra (nevezetesen a pontjaira) osztjuk fel, akkor egyszerűen csak minden egyes darabot/pontot sugárirányban a gömb középpontjától kétszer távolabbra toljuk, mint ahol addig volt, és már kész is a kétszer akkora sugarú gömb. Ehhez pedig az egyes részeket nem nagyítottuk, csak elcsúsztattuk.

Ma reggel arra ébredtem, hogy az alábbi két mondat járt az eszemben.
Csak azt nem tudom, hogy ezt most az én kreatív elmém terméke, vagy valahol olvastam korábban ezt a gondolatot valakitől (ez esetben Woody Allenre tippelnék), és most csak felbukkant a tudatalattimból az elfeledett emlék.
Mindenesetre megosztom veletek.

Gyerekkoromban sakkszakkörbe jártam, de a többiek mindig megvertek.
Ráadásul sakkban is jobbak voltak nálam.

Már rég nem írtam a blogomba.
Annyira régen, hogy kicsit tartok is tőle, nem maradt-e el végleg egy-két régi olvasóm a hosszú szünet alatt.
Pedig lett volna miről írnom, nagyon is lett volna.
Olyannyira el voltam foglalva az élettel, hogy nem maradt időm, energiám arra, hogy még írjak is róla.
Meg persze a képzés, a munka stb., mint további klasszikus időnyelők sem könnyítették meg a dolgomat.
Volt pár érdekes történetet, esemény, ami remek blogposzt-téma lett volna, de akkor, azon melegében nem írtam meg (némelyikbe még bele is kezdtem, de nem tudtam befejezni), utólag, felmelegítve, pedig már nem olyan élvezetes az élménybeszámoló.

Csak hogy tudjátok, többek közt a következő dolgokról írhattam volna:

– Arról, hogy itt járt Stockholmban Pál Feri. Magáról az előadásairól is írhattam volna, lelkesen, ámde mégis némi cinikus távolságtartással. Meg arról, hogy útközben, az előadásra menet hogy szedtünk fel teljesen véletlenszerűen három magyart egy kávézóban, akik aztán velünk jöttek „a Pálferire”, és hogy ezek a magyarok szentül meg voltak győződve arról, hogy én valami igen bennfentes ember lehetek.
– Arról, hogy egyszer az utcán találtam egy csomó ingyen elvihető könyvet kartondobozokban. Igen különös, vegyes összeállítás volt, a norvég novellagyűjteménytől a görög nyelvű vallási irodalomig. Elmesélettem volna, hogy melyik három (különböző okokból) igen érdekes könyvet hoztam el végül.
– Aztán külön írhattam volna ezek közül arról a könyvről, ami egy (általam addig ismeretlen) magyar szerző írása, akinek a művét tehát így, svéd fordításban ismerhettem meg először. A szerző Dalos György, a könyv címe 1985. Az Orwell-féle 1984 „folytatásáról” van szó, a Nagy Testvér halálát és az óceániai „rendszerváltást” meséli el; keserű, tragikomikus mű. Annak ellenére, hogy (nem később mint) 1983-ban íródott, nagyon pontosan leírja, hogy mi zajlott Magyarországon 1989-ben és azt követően.
– Lea befejezte a gimnáziumot, és ezt az itteni szokásoknak megfelelő ballagással ünnepeltük. Írhattam volna konkrétan Leáról, vagy pedig a svéd ballagási hagyományokról általában. Készült is egy csomó jó kép az ünneplésről.
– Írhattam volna arról is, hogy voltunk Hobbiszakáccsal geocachingelni Észak-Stockholm erdőiben.
– Írhattam volna arról az érdekes kurzusról (nevezzük az egyszerűség kedvéért, de kicsit pontatlanul, mindfullness-kurzusnak), ahol Jucussal voltam az egyik hétvégén.

Mindezekről nem írtam, viszont megosztok veletek egy tegnapi történetet, amíg még friss.

Amikor megyek reggel a kórházba egy hétvégi ügyeletre, útközben az egyik metrómegállónál szoktam egy szendvicset és egy tábla csokit venni, hogy bírjam a munkát. Ez mintegy a rituálé része, mindig ugyanott vásárolom meg ezeket.
Ahogy most tegnap fizettem a dolgaimért, a pénztárnál álló iráni kinézetű lánnyal a következő párbeszéd alakult ki:

Lány: Tudom, hogy nemet fogsz mondani, de azért megkérdezem: Kérsz hozzá zacskót?
Én: Ja, nem kérek, köszi.
Lány: Nagyon helyes, véded a környezetet.
Én: De mondd, te így emlékszel rám, és tudod, hogy nem szoktam zacskót kérni?
Lány: Igen.
Én: Ez szép teljesítmény, ugyanis átlag havonta egyszer szoktam nálad járni.
Lány: Igen? Nekem sokkal gyakoribbnak rémlik.

(Ezt követően belementem egy fejtegetésbe arról, hogy ilyenkor ügyelni megyek, hogy orvosként dolgozom, alkoholistákat és drogosokat kezelve, ő pedig nagyszerűnek találta, hogy vannak ilyen remek emberek, akik vállalják ezt a nehéz munkát.)

A dologhoz tegyük még hozzá, hogy mindez Stockholm egyik legforgalmasabb metróaluljárójában zajlott, szóval olyan, minta mondjuk Budapesten a Nyugati téren lévő újságosnál zajlott volna a sztori.

Ez a kis kedves jelenet egészen feldobott, és sokkal jobb hangulatban láttam el a Nyárközép ünnepére eső, amúgy nem különösebben könnyű ügyeletemet.

Azóta csak azon töprengek még, hogy vajon egy Rain Man-szintű memóriával megáldott trafikoslányról van szó, aki minden egyes ügyfelének vásárlási szokására emlékszik, vagy netán bennem van valami különleges...?

Most hétvégén nagyon szép idő volt, Jucus pedig dolgozott, úgyhogy teljesen kézenfekvő volt, hogy elmenjek (egyedül) geocachingelni egy kicsit.
Pénteken egy „event” volt, egy geocaching rendezvény, ahol egy francia játékossal lehetett találkozni, olyannal, akinek 10.000 fölötti megtalálása van. Ilyenkor persze joggal merül föl a kérdés, hogy egy ilyen ember vajon miből él.

A srác mesélt pár érdekes dolgot, olyan sztorikat, hogy például egyszer civilruhás rendőrök állították meg a keresgélés közben, de amikor elmondta nekik, miről van szó, akkor beálltak segíteni, és végül az egyik zsaru találta meg a ládát. Meg amikor átment az USA-ból Mexikóba, valami különösen veszélyes városba, csak azért, hogy még egy országból legyen találata.

Egy kellemes, élvezetes összejövetel volt – és egyben itt hallottam a sráctól a Munzee-ről. Ez egy másik játék, nagyon hasonlít a geoachingra, noha a Munzee hívei állítják, hogy áá, nem onnan van az ötlet. Itt kis felragasztott cetliken lévő QR-kódokat kell a telefonnal beolvasni, és ha stimmel a kód és a GPS-koordináta, akkor automatikusan jegyzi a rendszer a találatot. Erre majd még visszatérek.

Az összejövetelen egy svéd fickó elültette a bogarat a fülembe, hogy az is a számos egy cél egyike lehet, hogy a megyében lévő összes kommun (közigazgatási egység – község, vagy helyi önkormányzat) területén legyen megtalálásom.
Így szombatra az volt a tervem, hogy ez ügyben tegyek lépéseket. A megye 26 kommun-je közül 8 még hiányzott, így HÉV-re szálltam, és becéloztam Upplands-Bro és Järfälla területét (mondjuk mintha valakinek Albertirsa és Cegléd lenne a hétvégi úticél).
Leszálltam Bro-ban. Itt találtam pár egészen érdekes dolgot. Rúnakövet, királydombot, cselesen elrejtett (és magas nehézségi pontértéket adó) ládákat.
Itt van például egy, ami egy hídszerkezetben volt csavarnak álcázva. (A dolog azért nagyon stílszerű, mert a település neve – Bro – azt jelenti, hogy híd.)

Vasárnap pedig belevágtam a geocachingen belül egy olyan műfajba, amit Wherigo-nak hívnak. Ehhez szükség van egy külön app-re a telefonban.
El kell menni egy adott pontra, aztán különféle feladatok jönnek, jobbára, hogy menjél tovább ide meg oda (esetleg adott időn belül kell odaérned), de lehetnek különféle rejtvények, egyebek is. Aztán ha végigjártad az útvonalat, végrehajtottad a feladatokat, akkor kapod meg a geoládához vezető koordinátákat. Ma először próbáltam ki egy ilyet, jól ismert terepen, a stockholmi Óvárosban. Közben igyekeztem nyitott szemmel járni, felfigyelni egy-két olyan szépségre, érdekességre, feliratra, amit korábban még nem láttam.

Miután kész voltam a Wherigo-val, kiprobáltam a korábban említett Munzee-t is, megkerestem pár ilyen kódot, feljegyeztem a telefonommal.
Útközben erre a helyre is eljutottam:

Ezen a képen az avatatlan szem nem lát semmi különösen – egy kresz-tábla hátulról.
Pedig itt egyetlen képen, közvetlenül egymás mellett látható egy geoláda és egy Munzee-kód.
Mellesleg ez nem is egy akármilyen geoláda, hanem egy Letterbox-hibrid.
Az effélék egy, a geocachinghez hasonló, de annál jóval régebbi játékkal kapcsolódnak össze. Akkoriban, amikor még nem volt GPS, különféle leírások, útmutatások segítségével kellett a kérdéses helyszínre eltalálni.
Ehhez a ládához például úgy lehet eljutni, hogy egy adott koordinátán lefényképezel egy szobrot, egy másik koordinátán megnézed egy szobor szövegét (ez eddig geocaching), és annak segítségével dekódolsz egy szöveget, ami megadja, hogy milyen irányban, milyen magasan van a láda (ez letterboxing), az adott helyen megtalálod a ládát, ahova felírhatod a nevedet (geocaching), illetve van egy bélyegző, amivel bélyegezhetsz magadnak, ahova akarsz (letterboxing).
Miközben ezt a fényképet készítettem, odajött hozzám egy ázsiai (vélhetően japán), lány (esetleg fiú, kicsit bizonytalan voltam a dologban), és lelkesen magyarázni kezdte nekem a geocachinget. Mondtam neki, hogy én mindezt tudom, és cserébe megmutattam neki a Munzee-t, amit viszont ő nem ismert.
Mint a rövid beszélgetésből kiderült, pszichológus mesterképzésen vesz részt.
Bedobtam, hogy én meg pszichiáter vagyok, érdekes módon viszont ezen a ponton el is halt a beszélgetés, a lány (vagy fiú) elbúcsúzott, és elment. Kár, pedig szívesen meghívtam volna egy sörre.

Viszont már korábban is felfigyeltem olyan itt-ott felragasztott izékre, ahol fényvisszaverő háttéren valami célkereszt-szerűség látható. Ma ismét elgondolkodtam azon, hogy talán ez is valamiféle hasonló játék, amit viszont még nem ismerek?
Van valakinek valami tippje?

Az álom és ébrenlét közötti állapot különös kreativitás forrása lehet.
Ezúttal nem a felébredés, hanem az elalvás közelében támadt két egész érdekes ötletem.
Pont emiatt aggódtam is, hogy nem felejtem-e el őket reggelig (ahhoz már éppen eléggé aludtam, hogy ne tudjak, vagy legalábbis ne akarjak felkelni és emlékeztetőt írni magamnak). Attól is tartottam, hogy ami félálomban zseniális ötletnek tűnik, ébren értelmetlen zagyvaságnak mutatkozik majd.
Nos, nem felejtettem el, és nem tűnnek rossznak az ötletek ébren sem.
Így hangzanak:

1. Csinálni kellene egy geoládát, Doctor Who témában. „Mystery” lenne, azaz olyan láda, amihez rejtvényt kell megfejteni.
Az lenne a láda neve, hogy „Who?”, a leírásban a különféle Doktorok képe lenne egymás mellett, ez kódolná a koordinátákat. Az Első Doktor lenne az egyes, a Második Doktor a kettes stb. (ezt persze nem írnám így le, erre kell majd rájönni)...
Az esetleges nullást vagy valamelyik kísérő (mondjuk Rose vagy Martha) jelezné, esetleg (talán ez a jobb ötlet) egy Dalek.
Az északi és a keleti irány jelölésére egy N és egy E betű szerepelhetne a képek előtt gallifrey-i írással.
A helyszínt álmomban még nem találtam ki, de ébren belegondolva rögtön adta magát a válasz: Természetesen egy telefonfülkében kell elrejteni a ládát.

2. Eszembe jutott egy novella.
Akik nagyon-nagyon régóta követnek, emlékezhetnek egy novellára, ahol egy kislány az álmában menetette meg éjszakánként egy falu vagy városka lakóinak az életét, mindaddig, amíg (puszta jóindulatból) meg nem akadályozták a kislány álmobeli utazásait – ami aztán elindította a véleten halálesetek sorát, mert a kislány nem tudta őket többé megmenteni.
Na, az egy jó (és egész komplex) novella volt – álomomban készen megszületett maga a történet, kár, hogy aztán sosem volt rá energiám, hogy rendesen kidolgozzam a részleteket.
A ma éjjeli jóval egyszerűbb sztori.
Nem lövöm el teljesen a poént, mert hátha lesz hozzá egyszer kedvem, hogy rendesen megírjam.
Egy fantasyről van szó.
Van egy varázsló, aki magányosan, teljesen elzárkózva él a várában. Soha nem jön ki onnan, és hozzá sem megy be soha senki.
Ezért a varázslók nagymestere megbíz egy tolvajt, hogy lopózzon be, és tudja meg, miben mesterkedik ez a rejtélyes fickó, miért nem mozdul ki a várából.
Az illetőnek sikerül is bejutni – és a titok nyitja adja a (szerintem szellemes...) csattanót.

Ha egyszer megírom, akkor megosztom veletek is a választ. :-)

Van ugyebár a Valentine’s Day (vagy magyarul Bálint-nap) február 14-én, ezt nem kell külön magyaráznom.
A koreaiak viszont, akik nagyon szeretik az efféle szerelmes, romantikus dolgokat, kicsit továbbfejlesztették a koncepciót.
Ők is megünneplik február 14-ét, jellemzően olyan formában, hogy a lányok csokoládét adnak/küldenek a kedvesüknek, vagy egy valamiképpen rokonszenves srácnak.
Egy hónappal később, március 14-én van a „White Day”, amikor pedig „viszonzásul” a fiúk ajándékozzák meg valami édességgel (jellemzően nyalókával) a barátnőjüket. Hm, ahogy ezt leírtam, eszembe jutott, hogy lehet-e valami tudatalatti üzenete annak, hogy a fiúk pont nyalókát szoktak adni a lánynak.
Whatever.
Ez eddig még semmi extra, ez nagyjából egyezik a Japánban divatos szokásokkal (eltekintve attól, hogy a japánok nincsenek ennyire ráfókuszálva a nyalókára).

Ami viszont már kifejezetten koreai specialitás, az az április 14-én tartott Black Day.
Ezen a ponton jogosan merülhet föl a kérdés, hogy egy magyar nyelvű posztban, egy koreai szokásról írva miért az angol elnevezést használom.
Nos, a Koreában használt név a 블랙데이, tehát – mint látjátok – egyszerűen az angol kifejezés átírása hangul jelekre. Ezt persze, ha nagyon akarnám, visszaírhatnám latin karakterkre, és akkor kapnék valami olyasmit, hogy „beullaeg dei” (hát igen, kicsit torzulnak a dolgok a sok átírogatásban...) – de hát minek tennék így.
A Black Day tökéletesen megfelel.

Szóval, a mai nap arról szól, hogy aki sem a február 14-ét, sem a március 14-ét nem tudta kivel megünnepelni, az ezen a napon meggyászolja a szingli létét, méghozzá olyan módon, hogy feketébe öltözik, és (lehetőleg egy sorstársával együtt) egy bizonyos fekete szószos tésztát (jajangmyeon) eszik.

Jó étvágyat!

Említettem már (szerintem többször is), hogy Juli sajnálatos módon elköltözött tőlünk, nemcsak a lakásunkból, hanem Stockholmból is, hatalmas űrt hagyván maga után.

Azóta a világot járja, különféle egzotikus helyekre utazik, hihetetlen kalandokban vesz részt.
Örültem volna, ha a januári útjáról egy vendégposztot is ír ide a blogomra, de erre sajnos nem volt ideje vagy ihlete. Így inkább el sem mondom, hol járt akkor. Pedig izgalmas ám.

Azóta viszont újabb útra indult, ezúttal Törökországba szólította őt a Föld sebzett élővilága.

Ő maga ugyan erről az útról sem írt posztot (eddig), az egyik teknősmentő társa viszont a jelek szerint saját blogot indított a projectről, amely blogban van rá esély rá, hogy – még ha csak mellékszereplőként is – időnként Juli is felbukkanjon.

Teknősös blog

Az elmúlt hétvégén választás volt, ennek alkalmából egy szavazás utáni ebéd és sörözés erejéig összehoztam pár embert, itteni magyarokat, akiket én ugyan valamilyen szinten külön-külön ismerek, de ők egymást még nem.
Ezek egyike volt egy lány, aki a messzi Sundsvallból utazott ide, kifejezetten a voksolás kedvéért. Őt korábban csak a neten keresztül ismertem, jó volt vele személyesen is megismerkedni.
Az ő blogját is a figyelmetekbe ajánlom.

Egy másik élet

Régóta, talán gyerekkorom óta, él bennem egy imperatívusz:
Éles kést nem szabad meleg vízben mosogatni, mert kimegy az éle!

Ez egyfajta tényként, meg nem kérdőjelezendő igazságként él bennem, így éles kések mosogatásánál mindig gondosan hideg vízre váltok. Az információt (és a hozzá tartozó viselkedésmintát) a családom többi tagjának is továbbadtam.
Csak az utóbbi időben merült föl bennem, hogy vajon igaz-e egyáltalán ez az állítás.
Jobban belegondolva, fizikai értelmét nem sokat láttam a dolognak, viszont valami kémiait esetleg el tudtam képzelni.
Első netes keresgéléseim a témában nem hoztak meggyőző eredményt. Arra vonatkozó cikkeket találtam csak, amik az éles kések mosogatógépbe helyezésétől óvnak, ez viszonylag kézenfekvő is – de az én tudásom, vagy hitem, a kézi mosogatásról (is) szól.
Végül találtam egy cikket, ami megerősíti a belém írt parancsot.
Itt azt írják, hogy a penge szén-acél ötvözete a forró víz hatására ridegebb lesz, és a következő használatkor a penge mikronnyi darabja leválhatnak.
Akkor hát hitem megerősítést nyert.

Egy másik hasonló történet az volt, amikor egyszer a rendelőben teát vagy kávét akartam főzni, és ehhez meleg vizet engedtem az edénybe. Erre az egyik nővér rámszólt, hogy a hideg vizet használjam, mert a vezetékes melegvíz nem iható a magas oldott rézion koncentráció miatt – és hogy ez a tény úgymond köztudomású.
Nem igazán akartam elhinni a dolgot, olyan városi legenda szaga volt az egésznek.
A dolognak a legautentikusabb helyen, a stockholmi vízművek oldalán néztem utána, és nagy meglepetésemre ott kerek perec kijelentik, hogy a csapból jövő melegvíz „nem élemiszer”, fogyasztásra alkalmatlan. Azt nem tudom, hogy az valami általános tény-e, vagy csak a stockholmi/svédországi meleg csapvíz szennyezett különös mértékben nehézfémionokkal.
Vagy azt is el tudom képzelni, hogy itt éppolyan tiszta/szennyezett a melegvíz, mint másutt, csak itt annyival alacsonyabbak a határértékek, hogy ki kellett jönniük egy ilyen figyelmeztetéssel...

Mint már említettem, az 2014-es év többek között azt a veszteséget hozta a számomra, hogy Juli elköltözött Stockholmból.
Azóta ő több különféle érdekes helyre jutott el, meg még készül is továbbiakra. Ha egyszer lesz kedve és energiája, talán még egy-két vendégposztot is ír a kalandjairól...

Szóval Julié az élet és a kaland, nekem meg maradnak a szürke svéd hétköznapok.

Most hétvégén azonban nagy örömömre Juli ismét eljött hozzánk. Ugyan jobbára csak azért, hogy elvigye egy-két csomagját, ami még nálunk parkolt, de mégiscsak itt volt néhány napot.
Az idő gyönyörű szép, meleg és tavaszias volt (se előtte, se utána nem volt ugyanilyen kellemes idő), én pedig úgy időzítettem a tanulásomat, hogy szabad legyek hétvégén.
Így lehetőségünk adódott, hogy együtt elmenjünk geocachingelni mind a két napon.

Szombaton egy elég random külvárosba, Södertäljébe utaztunk ki (olyan egy órányi út HÉV-vel), mert a térkép szerint ott különösen sűrűn vannak a ládák.
Az út elején rögtön egy nagy, komoly kerítésbe ütköztünk. Próbáltunk körbemenni, de nagyon úgy nézett ki, hogy a láda a bekerített területen (mint utóbb kiderült: a Scania gyártelepén) belül található.
Találtunk egy kódos beléptetős kaput, mellette egy detektívablakkal és kamerával felszerelt portát. Miután a portás valami hangosbeszélőn kiszólt nekünk, bementünk hozzá a fülkébe, én meg elmagyaráztam neki, hogy mi most ilyen kis műanyagládákat szeretnénk keresni a gyártelepen.
A portás nem támogatta a gondolatot.
Ezek után jobbnak láttuk elvetni azt az ötletet (ami korábban azért átsuhant az agyunkon), hogy valahogy mégiscsak beszökjünk a kapu mellett.
Így is maradtak azért bőséggel ládák, amikre aztán egész hatékonyan rá is leltünk. Főleg Juli volt ügyes...

A nap során végül húsz megtalálással lettünk gazdagabbak.

Másnap, vasárnap pedig itt a közelben mentünk kincset keresni – mint tudjátok, egy rezervátum terül el közvetlenül mellettünk, benne tavakkal, mocsarakkal, hegyekkel stb. Itt volt egy magas terepnehézségű láda – egy sziklafalon kell hozzá leereszkedni úgy 5-10 métert, majd valami barlangba bemászni.
A koordináták által mutatott helyet remekül megtaláltam, de a szikla szélén lenézni sem mertem, nemhogy lemászni rajta...
Juli viszont bátor, ügyes és gyakorlott, úgyhogy ő lement, bement és meg is találta a ládát (a hegy tetejéről kiabált tippjeim segítségével). Így némi jóindulattal azt lehet mondani, hogy ez a láda is közös munkával lett meg. :-)

Egy további nagyon kellemes oldala Juli látogatásának, hogy elhozta nekünk a Judit... és az utóhang című könyvet, ami a korábban már említett Márai mű folytatása. A terveim szerint a húsvéti szünet alatt el is olvasom.

Kicsit a rigai utazáshoz hasonlított ez a kaland – most is egy szomszéd ország fővárosába hajóztunk át.

Azonban több lényeges különbség is volt.

Mindenekelőtt az, hogy most teljesen normálisan ment a hajó, nem volt semmi gondunk a tengeribetegséggel. Ez egyben megerősíti azt a gyanúnkat, hogy a rigai úton sem mi voltunk gyengék, hanem akkor és ott tényleg szokatlanul nyugtalan volt a tenger.
Egy másik lényeges különbség, hogy most nem kettesben mentünk, hanem egy nagyobb társasággal. Jucus ugyanis tagja a Stockholmi Magyar Kamarakórusnak, és ez a társaság utazott el Helsinkibe vendégszerepelni.
Én pedig elkísértem Jucust, nem is annyira a zenei élmény kedvéért, hanem inkább azért, hogy Helsinkiben is felfedezzek egy-két ládát.

Eleinte Jucus is segített, én viszont undok módon nem mentem el a kórus fellépésére, hanem akkor is folytattam a keresést, amikor ők énekeltek. Mellesleg igen eredményesen tettem ezt, találva többek közt egy olyan ládát, ami nagyon szellemes módon, egy múzeum ablakában volt elhelyezve, kintről teljesen jól láthatóan, ámde egy „mugli” (nem geocachingelő ember) számára mégis teljesen semmitmondóan.

Egy éjszakát ott is aludtunk, vasárnap pedig egy magyar református istentiszteletre mentünk el, ahol szintén énekelt a kórus.
Ide már velük tartottam (a külvárosi templom közelében is volt egy láda).
Némi aggodalommal töltött el bennünket, amikor megtudtuk, hogy ugyanaz a lelkész fogja tartani a szerterást, akinek a beszédéről egyszer régen kimenekültünk. Tartottunk tőle, hogy így két héttel a választás előtt nagyon be fog indulni az atya, de vagy ő fejlődött sokat az évek folyamán, vagy az őt már jól ismerő helyiek szóltak neki előre, hogy fogja vissza magát, de egész rövid és értelmes prédikációt tartott. A Krisztus megváltó haláláról szóló értekezésbe ugyan valamiképp sikerült belevennie azt az információt, hogy a Krím tulajdonképpen ősi magyar föld, de ettől eltekintve tényleg egészen rendben volt a beszéd.

(Ez nem a református templom...)

Az előző posztban egy elnöki palotán lengedező horogkeresztes zászlót ígértem.
Ezen ígértemet sajnos mégsem tudom most beváltani, mert a kérdéses épület szemlátomást totálrenováláson megy át, be volt bugyolálva teljes egészében, nem lengett rajta az elnöki zászló (rajta a Szabadság Keresztjével), csak egy építkezési darun láttam valami építtető cég teljesen jellegtelen emblémáját.

Tudom, hogy tudjátok, hogy nem a nácik találták ki, hanem ősi indiai szimbólum stb. Ezt nem is kezdem el magyarázni.

A témának utánaolvasva azonban meglepett, hogy nem csak Indiában (vagy általában a távolkeleti kultúrkörben) terjedt el ez a szimbólum, hanem más földrajzi régiókban, más civilizációkban is jelen van, például Örményországban, Afrikában, sőt a zsidó hagyományban is.
Másrészt ez mégiscsak érthető – ahogy korábban egyszer az ötágú csillag kapcsán szóba is került a blogon: a viszonylag egyszerű, kézenfekvő jeleket egymástól függetlenül több kultúra is felfedezi magának, és megtölti különféle jelentésekkel.

Most nem is annyira elméleti fejtegetésekbe szeretnék belemenni, inkább a személyes élményeimből osztanék meg egyet-kettőt.
Koreában a buddhizmushoz kötődik a jel (tehát kifejezett vallási vonatkozása van, nem csupán általános szerencse-szimbólumról van szó), így főleg kolostorok, szent helyek közelében találkoztunk vele – akár magán az épülten, akár a kolostor boltjában árult gyertyákon és egyéb mütyürökön.

Lettországban járván vettünk egy aranyos kis kötött mini-kesztyűt (lehet majd belőle például fülbevaló), ahol szintén viszontláttuk ezt a motívumot.

Mint kiderült, a lett népművészetben gyakran visszaköszönő formáról van szó.
Továbbra is használatban van, bár el tudom képzelni, hogy néha félreértéseket, rossz asszociációkat is szül a dolog.

A cikk alján látható ennek a lett szimbólumnak néhány változata.

Mire pedig ez az időzített poszt élesedik, addigra egy újabb geocaching-túra keretében egy olyan országban tartózkodom (hacsak addig valami közbe nem jött...), ahogy magán elnöki palotán lobog egy horogkereszttel (illetve ez esetben a „Szabadság keresztjével”) ékesített zászló...

Ahogy korábban említettem, volt most három ügyeletem zsinórban (minden második nap).
Végül egyáltalán nem alakult vészesen a dolog, a legutóbbi alkalommal pedig történt egy kissé misztikus esemény is.

Felhívott az akuton ügyelő orvos (mellesleg ő is egy magyar kolléga, fiatal, nagyon okos és ügyes szakorvosjelölt), és elmondta, hogy telefonált egy vidéki háziorvos az akutra, aki mindenképpen a háttérügyeletessel/főorvossal, azaz velem akar beszélni. A háziorvos nem érte be a „sima” ügyeletes orvossal, és nem is is mondta meg, miről van szó.
A magyar kolléga – nagyon helyesen – nem adta meg a telefonszámomat, hanem felírta a háziorvosét, azzal, hogy majd én felhívom őt (ha akarom).

A kérés egy kicsit furcsa volt.
Természetesen előfordul, hogy kollégák kérnek tőlünk tanácsot, például ha egy súlyos alkohol- vagy méginkább heroinfüggő beteg bekerül egy sebészeti vagy belgyógyászati osztályra, és az ottani orvosoknak segítségre van szükségük az elvonási tünetek kezeléséhez. Ilyenkor azonban az akuton ügyelő orvos meg tudja adni a szükséges információkat.
Nagynéha előfordul az is, hogy két különböző intézmény háttérügyeletesének kell egymással megbeszélni, hogy egy adott beteg melyik osztályra kerüljön – főleg, ha jogi vagy orvosi szempontból kérdéses, hogy kié a kezelés felelőssége. Azonban ilyenkor is a helyben lévő ügyeletesek szokták először megvitatni a kérdést, és csak miután ők nem tudtak megegyezni egymással, akkor küldik föl a kérdést „magasabb szintre”.
Szóval a konkrét esetben furcsa volt a titkolózás is, meg tulajdonképpen az is, hogy háziorvosról van szó.
Méginkább, amikor kiderült, hogy az illető nem is a mi megyénkben dolgozik, hanem valahol messze Észak-Svédországban, több száz kilométerre Stockholmtól.

Még ami eszembe jutott, hogy netán egy ismert stockholmi függő beteg ott a puszta közepén lett rosszul és ez ügyben kell valami segítség.

Mindegy, éppen ráértem, hát felhívtam a háziorvost.

A beszélgetés még meglepőbb volt.
Az orvos nagy lelkesedéssel ecsetelte, hogy egy alkoholfüggő betegénél kipróbált egy új gyógyszert, és nagyon jó eredményt ért el vele. Úgyhogy a doki most nagyon lelkes, és afféle csodaszernek tartja a készítményt.
Vártam, hogy lesz valami folytatása a dolognak, ami hozzánk is kapcsolódik valamiképp (mittudomén, hogy most vegyük át a beteget, vagy efféle), de nem.
Ennyi volt.
Feltett ugyan kérdéseket (hogy mi is használjuk-e ezt a szert, illetve hogy miért nem kap ez a gyógyszer nagyobb sajtóreklámot), de szemlátomást ezekre sem igazán várt választ.

Én pedig azt kérdeztem meg tőle, hogy ez mind nagyon szép, de ezt miért kell mindenképp egy random stockholmi főorvossal megbeszélnie, és főleg miért ügyeleti időben.
Ezt a kérdést meg a jelek szerint ő tartotta költőinek, így választ nem kaptam rá.

Node sebaj, háttérügyeleltesként a végzett munka szerint fizetnek, úgyhogy ezért a beszélgetésért is regisztrálhattam tíz percet – kész nyereség, talált pénz!

Elég vegyes összetételű az olvasmányaim listája, nehéz közös vonást találni bennük, ez a könyv pedig talán különösen kilóg a sorból.

Az a dolog története, hogy néhány hete beszélgettük Jucussal, hogy jó lenne több közös olvasmányélményre szert tenni. Olyan már volt néhányszor, hogy ő olvasott el egy általam ajánlott könyet (ilyenkor nem ritkán valami sci-fi került a képbe), úgyhogy felajánlottam, hogy nevezzem meg egy könyvet, amit ő érdekesnek ítél, és el fogom olvasni. Ekkor pont kicsit nyugalmasabb időszak volt a pszichoterápiás képzésen, éppen túl voltam a különféle leadandó dolgozatokon, így rá is értem, hogy foglalkozzam egy kicsit a szépirodalommal.

Jucus ezt a Márai könyvet ajánlotta.
Köszönet neki a választásért!

A történetről annyit nyugodtan elmondhatok, hogy egy pár válása és egyikük újraházasodása van a középpontban – ez az alaphelyzet ugyanis már az első oldalon kiderül.
Egyébként sem annyira a „mi fog történni” az izgalmas, azt nagyjából előre tudjuk, sokkal inkább az a kérdés, hogy mit miért tesznek a szereplők, mit éreznek, gondolnak közben.

A történetet először a volt feleség elbeszéléseben ismerjük meg, ahogy egy cukrászdában elmeséli egy rég nem látott barátnőjének.
A könyv második felében (vélhetőleg pár évvel később) a férj meséli el hasonlóképp, visszamenőleg a történetet a saját szemszögéből egy barátjának.

A regény valószínűleg a 30-as 40-es évek környékén játszódik. A különféle társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyáról, ezeknek a határoknak az átjárhatóságáról, az otthon unatkozó úrinők helyzetéről szóló gondolatok ma már inkább csak elméleti, kultúrtörténeti szempontból érdekesek.
Van viszont egy nagyon jelentős pszichológiai vonulata is a történetnek, ez pedig ma is éppúgy aktuális, a mi számunkra is átélhető, még ha a mi életünk egész más körülmények között játszódik is, mint egy gyárigazgatóé a múlt század közepén.
Mindjárt meg is osztok egy részletet a könyvből, amit különösen érvényesnek, fontosnak érzek.

Csak még előbb egy érdekesség:
Már a könyv felénél tartottam, amikor rájöttem, hogy nem véletlen a lila könyvjelző. A történetben végig igen fontos (és menetközben átértékelődő) szerepet játszik ugyanis egy bizonyos lila szalag. Zseniális utalás a kiadó részéről.

Szóval, a részlet, ami nekem nagyon tetszett:

Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt mívelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?... – tudják jól, hogy a több pénz, a tökéletesebb rovargyűjtemény, az új szerető, az érdekes ismeretség, a kitűnően sikerült estély és a még sokkal kitűnőbben viszonzott garden party, mindez nem segíthet... Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan „intéznek” valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Gyorsan, embereket! Vagy kutyákat! Vagy gobleineket! Vagy részvényeket! Vagy gótikus tárgyakat! Vagy szeretőket! Gyorsan, mielőtt kiderül...

A könyv nagyon tetszett. Határozottan ajánlom!
Van egyébként egy folytatása is, Judit... és az utóhang címmel, amiben a harmadik fél nézőpontját is megismerhetjük.
Azt még nem olvastam, de tervezem. Majd ha Magyarországon járunk, megvesszük...

Egyik olvasóm korábban jó érzékkel rátapintott, hogy sokat ügyelek, és már nem teljesen élvezem a dolgot.
Megfontoltam ezt gondolatot, és ha nem is csökkentettem az ügyeleteim számát,de igyekszem legalább egy-két pihenőnapot is közébük iktatni.
Most úgy jött ki a lépés, hogy egy csütörtök-szombat-hétfő sorozatot kaptam, úgyhogy ezt a mai napot (a pénteket) kivettem szabadnapként.

Gyönyörűszép, napsütéses tavaszi idő volt, a hőmérséklet is tíz fok fölé emelkedett (igen, egy kicsit azért el vagyunk maradva a magyarországi helyzettől...), úgyhogy kedvem támadt sétálni egyet a környéken.
Annak ellenére, hogy egy metrómegállónál (végállomásnál...) lakunk, a közelben, félórányi sétatávon belül több erdő, tó, nádas, domb, rét is található, úgyhogy bőven van hova menni.
Persze egy geoládát céloztam be, bár a környéken már fogyóban vannak az általam még felderítetlen dobozok.

Ezt a ládát néztem ki magamnak: Cachemas gnomes

Ez egy „Mystery” – ami azt jelenti, hogy meg kell fejteni valamiféle rejtvényt ahhoz, hogy megkapjuk a koordinátákat, ahol a láda van.
Ti mit szóltok ehhez a feladványhoz? Ez olyan közepesen nehéznek számít.

Elsétáltam hát a kiszámított pontra. Kicsit rossz irányból közelítettem meg, így (szükségtelenül, fölöslegesen) belegyalogoltam a mocsárba (nem gondoltam volna, hogy egy domb tetején is lehet mocsár...) a nem igazán ilyen viszonyokra való cipőmmel.
Ettől eltekintve jól sikerült a kirándulás, meg is találtam a (stílszerűen törpét mintázó) ládát.
Az itt látható „hegy” gyomrában volt:

Ami minden bizonnyal szándékos utalás, hiszen nem véletlen ám, hogy a valós történeten alapuló Hófehérke sztoriban is a bányában dolgoznak a törpék, meg a Gyűrűk ura világában is a Moria (illetve a saját nyelvükön: Khazad-dûm) hegy mélyében megépített városban laknak. Annak idején ugyanis valóban előszeretettel dolgoztattak törpéket a bányák szűk vájataiban.

Hát így.

Holnap meg majd én dolgozom a magam bányájában...

(Jó, magyarul egyszerűen csak Riga, de milyen jól néz már ki az a vízszintes vonal az i betűn, nem? Egyébként a név kiejtése lettül [ríga], szóval kicsit fura is, hogy a magyarul rövid i-vel ejtjük.)

Persze korábban is mentem már ide-oda a geocaching kedvéért, egy-két alkalomról írtam is a blogomon, de most itt az ideje, hogy a legfrissebb utazás kapcsán kapcsán sorozatot is indítsak a témáról.

Azt gondoltam ugyanis, hogy a megtett kilométerek, valamint a meglátogatott országok számát is bővíthetném azzal, ha elutaznék valahová a szomszédba ládákat keresni.
Egy ideje elméletben már beszéltünk Jucussal arról, hogy elmehetnénk ebből a célból Észtországba vagy Lettországba, de végül ez a mostani út egy elég hirtelen (kb. egy héttel ezelőtti) döntés eredménye volt, amikor láttuk, hogy mind Jucus, mind én szabaddá tudjuk tenni magunkat péntekre (+ egyikünk sem dolgozik hétvégén, ami nálunk nem is annyira magától értetődő).
A célállomás majdnemhogy pénzfeldobás kérdése volt, de mivel Tallinnban már jártunk mind a ketten (úgy nyolc éve), így Rigát választottuk. Én ugyan jártam már ebben a városban is, de olyan régen, hogy ez akkor még Szovjetunió volt.

Szóval kellemeset a hasznossal, hajókázás, városnézés, kirándulás Jucussal, közben pedig pár ládát is meg tudunk keresni. Ez utóbbi egyébként az előbbinek is hasznára van, mert a városban a ládák gyakran amúgy is a nevezetességek közelében vannak elhelyezve, így a geocachingelés egyben segítséget is jelent az útvonal optimális megtervezéséhez.

Stockholmból naponta indulnak (hatalmas) hajók különféle irányokba, olyan utazási lehetőséget (is) felkínálva, hogy egyik éjszaka megy a hajó odafelé, a célállomáson tölthetsz egy napot, majd a következő éjszaka megint a hajón alhatsz.
Az odafelé vezető úton valami jó nagy hullámokat kaptunk, így az időmet főleg hányással töltöttem. Nem könnyített a helyzetemen az sem, hogy kicsit korábban (még a vihar előtt) telezabáltam magam a vacsoránál, majd megittam egy meglehetősen gyanús állagúra sikerült mojitót is.
A valamivel (de nem sokkal) jobb állapotban lévő Jucus gyógyszer, zacskó és információk beszerzésével igyekezett enyhíteni a helyzeten. A magam részéről ezen a ponton nagyon-nagyon hülye ötletnek éreztem ezt a hajókirándulást, nem is értettem, hogy juthatott ez az egész az eszembe.
Valamint nagy tisztelettel gondoltam Rogerre, aki ennél jóval kisebb hajóval nekivág jóval viharosabb tengereknek, és ott nem csak az a dolga, hogy egy kényelmes kabinban túléljen valahogy, hanem kemény intellektuális és fizikai erőfeszítéseket tesz a vitrolás irányítása érdekében.

De másnap már jól voltunk, szép lett az idő, szilárd talaj lett a lábunk alatt.
Megtaláltunk nyolc ládát – ezekről igazából nincs sok írnivalóm, elég fantáziátlanok voltak (zömmel kis csövecskék, különféle ablakpárkányok alatt, feltehetőleg jobbára ugyanazon ember által kihelyezve). Az egyikhez azonban egy érdekes, kellemes történet kapcsolódik. A „Három testvér” nevű épületegyüttes (és helyi nevezetesség) párkányán volt a ládácska. Az épület előtt pedig két rokonszenves fickó adott elő fúvóshangszerekkel valami olyas zenét, amit Jucussal magunk között „bús-borongós, cseh hangulatú” jelzőkkel illettünk.
A keresgélésünk nem kerülte el a zenészek figyelmét. Jucus beszédbe elegyedett velük, többek között megemlítve, hogy magyarok vagyunk. Erre a két fickó eljátszotta nekünk, hogy „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék...”

Az egyik testvér a háromból

A város (vagyis tulajdonképpen csak a történelmi belváros, hiszen nem nagyon hagytuk el ezt a részt) kapcsán az volt a benyomásunk, hogy minden olyan kicsi, aranyos, meghitt.
A nemzeti színház akkora volt, mint egy kis vidéki kamaraszínház.
A parlament épülete mellett (ami szintén nem volt túl nagy), közvetlenül a sarkon állt valami nővéreknek a rendháza, az átellenes sarkon pedig egy pici szentségimádó kápolna, ahol napi 24 órában van kitéve az Oltáriszentség. Ide is betértünk egy kicsit.

Kolostor. A bekamerázott fal a parlament épülete. 

Hazafelé jövet, este, amikor elhagytuk a folyótorkolatot, a hajó egy móló mellett haladt el, ami hosszan benyúlt a tengerbe.
Azt láttuk, hogy egy ember megy előre a móló mentén, többen meg már ott álldogálnak valahol előrébb. Gondolkoztunk rajta, mit csinálnak vajon. Nem horgásztak. A móló végén állt ugyan egy pici világítótorony (ott ügyködött is valaki), de annak karbatartásához aligha kell ennyi ember.
Éppen alkonyat volt, így arra jutottunk, hogy ez egy helyi napimádó/pogány szekta lehet, akik így búcsúznak a horizonton épp lenyugvó Naptól – erre az időponton túl a helyszín is pont ideálisnak tűnt.

Jó régen volt már zászlós poszt.
Mostanában kettő is érlelődött bennem, és azt végül arra jutottam, hogy az Ukrajnában kezdődőfélben levő háború/polgárháború tiszteletére megírom a kettő közül azt a posztot, ami kapcsolódik a témához.

Nagyjából egy hónappal ezelőtt figyeltem fel a Majdan téren készült képeken erre az zászlóra.
Lelkesen azt gondoltam, milyen király dolog, hogy az Éhezők viadalából merítenek szimbolikát a jófej tüntetők.
Ha valaki az eddigi posztjaim ellenére sem olvasta volna a könyveket vagy látta volna a filmeket, akkor elmondhatom, hogy ez nem is lett volna teljes képtelenség, ugyanis ez a kéztartás a történet során lassanként a zsarnoki rezsim ellen lázadás jelképévé válik. Különösen izgalmas lett volna a szimbolika annál is inkább, mert a könyv van annyira fanyar, pesszimista vagy egyszerűen csak realisztikus, hogy még azt a kérdést is feszegetni meri, hogy vajon a lázadás eredménye nem egy újabb zsarnokság lesz-e.

Node hiába volt a lelkesedésem, mert mint kiderült, az ukrán tüntetők mégsem egy disztópikus tinédzser science-fictionből merítik a szimbolikájukat.

Ez a zászló a Свобода nevű párté.
Az ilyen írásképű szót oroszul [szvábódá] formában ejteném ki, van itt valami a hangsúlyos meg hangsúlytalan о betűkkel, de valahogy ez dialektális kérdés is, mert Moszkvában máshogy ejtenék, mint Szentpéterváron. Majd aki jobban tud oroszul, az kijavít. :-)
De mindez lényegtelen, mert ez itt most ukránul van, nem oroszul, az ukrán kiejtési szabályokról meg fogalmam sincs.
A szó mindenestre mindkét nyelven szabadságot jelent, Ukrajnában pedig konkrétan egy igen kevéssé rokonszenves szélsőjobboldali pártot is.
Ők a korábbi, némiképp horogkeresztre emlékeztető pártszimbólumot 2004-ben (ne tudjátok meg, mennyit keresgéltem, mire végül az ukrán wikipédia segítségével rátaláltam erre az évszámra), vagyis négy évvel az Éhezők viadala első kötetének megjelenése előtt, és csaknem tíz évvel a jelenlegi khmm... események előtt cserélték le erre a háromujjas jelképre.
Szóval nem áll meg az az összefüggés, amire gondoltam.

A szimbólum igazi magyarázata pedig az, hogy ez a kéztartás az ukrán címerben szereplő háromágú szigonyt idézi.

Hát ennyi.
Most pedig figyeljük a híreket, mert a következő hónapok mozgalmasak lesznek.

Most szombaton néztük meg Jucussal ezt a filmet – mivel négy és fél órás alkotásról van szó, így egy kora délutáni előadásra mentünk, hogy még értelmes időben érjen véget.

Ez a verzió azonban csak egy megrövidített és cenzúrázott változat, a teljes film, ahogy Lars von Trier eredetileg tervezte a művét, olyan nyolc órás lett volna.
Én a magam részéről még elnéztem volna a filmet egy darabig. Így is érthető és értelmes volt, bár néhol úgy éreztem, mintha ugrott volna egy kicsit a történet.
A fontosabb mellékszereplők (jellemzően: a főszereplő csaj szexpartnerei) is mintha sorban az ábécé betűit követték volna, de L után rögtön P következett.
Így gyanítom, hogy M, N és O történeteiről lemaradtunk.
Valószínűleg a kihagyott részekben lehettek az igazán provokatív képek vagy gondolatok – a svéd forgalmazó nagyon sietett kijelenteni, hogy a teljes változatot soha nem fogják vetíteni Svédországban és DVD-n sem fogják forgalmazni.
Sebaj, nem jelent gondot Dániából megrendelni a DVD-t, ha majd kijön.

A film teljesen komoly, tulajdonképpen tragikus mű, de mégis van egy könnyed, humoros hangulata is.

Lars von Trier egy másik filmjéről, a Melancholiáról már írtam – nagyon tetszett az is. Ez a két film + az Antichrist alkotják együtt a „depresszió trilógiát”.

Amit nagyon értékeltem a Nymphomaniac-ban (a sok szex mellett, természetesen...) a hiteles pszichológiai és pszichoterápiás vonal.
A hisztériás (vagy újabb megnevezéssel hisztrionikus) személyiségzavar képét látjuk szépen megformálva.
A kerettörténet szerint Joe, a főszereplő (a neve megtévesztő, nőről van szó) meséli el a szex körül forgó életét egy idősebb (és aszexuális) férfinak, Seligmannak.
A férfi olyan, mint egy terapeuta: meghallgatja Joe-t, nem ítélkezik, igyekszik megérteni, és időnkét érdekes értelmezésekkel, Joe számára észrevehetetlen összefüggésekre való rámutatással segíti Joe-t, hogy ő maga is jobban megértse önmagát.
Ezek az összefüggések, párhuzamok aztán néha nagyon izgalmas matamatikai, kulturtörténeti, zeneelméleti és hasonló tájakra vezetnek.

A történetet Joe meséli, úgyhogy az ő emlékezetének (fantáziájának) torzításán keresztül láthatunk mindent.
Ennek jele lehet például, hogy Joe apja ugyanúgy néz ki a halálos ágyán, mint húsz évvel korábban – talán azt jelezve, hogy ez az egyfajta (idealizált) kép él Joe-ban az apjáról. Vagy ahogy az apa a róla szóló emlékekben mindig a kőrisfáról mesél – egy gyerekkori kulcsélmény? Vagy az volt egyetlen igazán pozitív élménye az apjáról?
Itt még felvetődik bennem az is, hogy ha az apjának tényleg delírium tremense volt akkor előtte komoly alkoholproblémája is kellett, hogy legyen – erről viszont nem esik egyetlen szó sem. Idealizálás?

Más: Utóbb jöttem rá, hogy amikor Joe azt mondja Jerôme-nak, hogy „Tömd be minden lyukamat”, akkor ez nem csak egy konkrét szexuális gyakorlatra utalhat, hanem (tudat alatt...) arra a vágyára is, hogy az életének, a magányosságának a lyukait töltse be a férfi.

A film második felében Joe a BDSM-mel is kísérletezik.
Érdekes, a számomra kifejezetten izgató jelenetek.
Egyszer szívesen kipróbálnám (csak ne én legyek az, akit ütnek...).

Szóval a film nagyon tetszett, egyáltalán nem tűnt hosszúnak.
Pszichológiailag hiteles, életszerű.
Kifejezetten ajánlom!!

Két apró történet, gondolat az az elmúlt napokból.

Mindkettő elég rövid, és mindkettő kapcsolódik valamiképp a matematikához.

Pénteken (mellesleg Valentin-napon) egy nagyon filozófikus hangulatú betegemmel beszélgettem. Többek közt következő gondolatmenetet osztotta meg velem:

– Mint tudjuk*, a Végső Kérdésre („Az élet, a Világmindenség, meg minden”) a pontos és többször is ellenőrzött válasz 42. Namármost szerinte ahhoz, hogy megértsük ennek az üzenetét, ne arra gondoljunk, hogy negyvenkettő, hanem arra, hogy négy–kettő, vagyis ha az eredeti nyelven, angolul ejtjük ki, akkor four–two, ami viszont ugyanúgy hangzik, mint a „for two” – azaz kettőnek, két embernek...

Eddig tartott a betegem eszmefuttatása, ennél tovább már nem kellett mondania, mert levettem, hogy mire gondol. Úgyhogy én sem fejtegetem tovább nektek, szerintem ti is értitek.

A másik eset, hogy Anna a minap, matekot tanulva, megkérdezte tőlem, hogy egyszerűbb alakra tudom-e hozni a

cos⁴ x – sin⁴ x

kifejezést. Némi gondolkodás után simán levezettem neki, hogy

cos⁴ x – sin⁴ x = cos² x – sin² x

Örömmel nyugtáztam, hogy még nem rozsdásodott be teljesen az agyam. Igaz, hogy ez csak sima ginmáziumi anyag, de akkor is...

___________________________________

*Merem remélni, hogy minden olvasóm tudja, miről van szó. Aki netén mégsem, az sürgősen olvassa el a „Galaxis útikalauz stopposoknak” című könyvet. Vagy legalább nézze meg a filmet.

Tegnap este színházba mentünk mind a négyen, mivel (többek között) ezt kapta a család Jucustól karácsonyi ajándékként.
A Dramaten állította színpadra Bulgakov regényét.

Valaha olvastam a könyvet, de csak nagyon-nagyon homályos emlékeim voltak a dologról, annyi rémlett csak, hogy az ördög egy macska társaságában megérkezik Moszkvába, és ott mindenféle dolgokat csinál. Jucus is hasonlóképp volt ezzel.
Nem baj, úgy döntöttünk, hogy nem kezdünk bele különösebb előtanulmányokba, reméltük, hogy az esetleges nyelvi nehézségek és rendezői csavarok ellenére is érteni fogjuk a darabot.
Így is lett, érthető, követhető volt a darab, az alapmű minden szürrealitásával együtt is.
Aztán ahogy ment a darab, egyre több minden ugrott be, hogy ja persze, tényleg, ez így volt a könyvben is.
De a lányok is minden további nélkül tudták követni a cselekményt, noha ők nem olvasták a könyvet – és sohasem tapasztalták meg személyesen ezt a szocialista életérzést, ami a mű alaphangulatát adja.

Nagy pozitívum volt, hogy a macskát játszó színész nem viselt farkat és bajszot, két lábon járt – ugyanakkor a játékának köszönhetően mégis egyértelmű volt, hogy ő valamiképpen nem csak egy ember (vagyis ördög...), hanem macska (is).

Pedig mindnyájunknak az ördögi csapat tagjai voltak a legszimpatikusabbak, főleg a „kórusvezető” (Fagót) és a macska.

Nekem még személyes kedvencem volt a doktornő a pszichiátrán – epizódszerep, de érdekes ellentétek feszülnek benne: Szemlátomást legalább olyan beteg ő is, mint a páciensei, emberekkel foglalkozik, de ugyanakkor fél az emberektől, süt róla a szexuális kielégületlenség, és valaha talán többre volt hivatott, mint hogy ebben a bolondokházában dolgozzon.
Az, hogy ugyanez a színésznő játssza az egyik nyomozót is, a színésztakarékosságon túl egy utalás lehet a szovjet időkben működött „politikai pszichiátriára” is.

Kicsit fura volt viszont, hogy a Mester is nő ebben a darabban. Először az is felmerült bennem, hogy férfi, csak éppen női színész játssza a szerepet (annál is inkább, mert Jézust is ugyanez a színésznő játszotta), de nem, a személyes névmás (hon) használata alapján kiderült, hogy a történet szerint is nőről van szó. Így tehát ebben a rendezésben a Mester és Margarita kapcsolata egy leszbikus szerelemről szól. A svéd színháztól nem idegen egyébként az ilyesféle gender-csere, volt már itt női Hamlet is.

Elmondhatjuk még, hogy a szünetben Ingmar Bergannal vacsoráztunk – ugyanis közvetlenül az asztalunk mellett egy őt ábrázoló festmény lógott a falon, mintha ő is ott ülne velünk. Ha valaki nem tudná: Bergman a filmeken kívül színházi darabokat is rendezett, méghozzá pont itt, a Dramaten-ben.

Apropó Bergman – hamarosan az ő képe fogja díszíteni a 200-koronás bankót. Nem tudom, van-e bárhol másutt a világon olyan filmrendező, aki fölkerült egy papírpénzre.

Szóval, a Svédországban lakó olvasóimnak jó szívvel ajánlom a darabot, a másutt élőknek pedig azt javaslom, hogy vegyétek elő újra Bulgakov könyvét, biztos ti is nagyon régen olvastátok már, és érdemes felfrissíteni az élményt.

Kedvcsinálóul egy idézet.

– Minden beteljesült, igaz–e? – folytatta Woland, a fej szemébe nézve. – A fejét egy nő vágta le, az ülést nem tartották meg, és a lakásában lakom. Mindez tény. A tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon. Most azonban a távolabbi jövő érdekel bennünket, nem a beteljesült tények. Ön mindig lelkes terjesztője volt annak az elméletnek, hogy a fő levágásával az élet megszűnik, az ember hamuvá válik, és a nemlétbe távozik. Nagy örömömre szolgál, hogy itt, vendégeim jelenlétében, noha ők, mármint a vendégeim, egészen más elmélet igazolására szolgálnak, közölhetem önnel: elmélete szellemes és egyúttal helytálló. Egyébként egyik elmélet sem különb a másiknál, és nem is rosszabb. Van olyan felfogás is, miszerint mindenkinek az ő hite adatik. Hadd legyen így! Ön a nemlétbe távozik, én pedig örömmel iszom a létre, az életre, abból a serlegből, amellyé az ön koponyája változik!

Most, hogy megfázva fekszem az ágyamban, a zászlók helyett ezek az egyszínű fehér papírnégyzetek vannak inkább a figyelmem előterében.

Ennek kapcsán gondoltam megosztani veletek egy-két nyelvi tárgyú gondolatomat.
Mint talán tudjátok (de nem biztos, mert nem különösebben közismert tényről van szó), a címben szereplő szó helyes írásmódja a papír zsebkendő lenne.

Node miért? – kérdezhetnétek jogosan.

Egyrészt a jelzős szerkezeteket nem szoktuk egybeírni (nem számítanak összetett szavaknak).

Másrészt viszont az anyagnév + tárgy összetételeket gyakran igen:
betonút, kőhíd, papírhajó.

Ámde.
Ha a tárgy (vagy éppen az anyagnév) már magában is összetett szó, akkor különírjuk az anyagot és a tárgyat:
beton gyalogút, mészkő híd, papír játékhajó.

Már ez is eléggé (és szerintem szükségtelenül) bonyolult, mert így például a bevezetőben említett papírnégyzet helyes forma volt, de ha az alakzat oldalai netán nem lennének teljesen egyenlő hosszúságúak, akkor már papír téglalap lenne belőle.

De akkor most térjünk rá a konkrét kérdésre.
A zsebkendő összetett szó (zseb + kendő) így a fentiek értelmében különírandó lesz a
papír zsebkendő kifejezés is.

A magam részéről azonban ellenérzéseim vannak az ilyen írásmóddal szemben.
Szerintem kifejezetten meghonosodott, összeforrott fogalomról van szó.
De van egy jobb érvem is.
Noha a zsebkendő eredetileg valóban összetett szó, de mára ez már részben elhomályosult. Ennek bizonyítéka az, hogy becézett formában nem azt mondjuk, hogy zsebi, hanem hogy zsepi – vagyis nem a zseb szóösszetevőre gondolunk, hanem a [zsepkendő] hangalakú szót rövidítjük.

További támogatást lelek abban a tényben, hogy a körülöttem most nagy mennyiségben található (Svédországban vett, valószínűleg Németországban gyártott) Lambi zsebkendő csomagolásán több nyelven fel van tüntetve a termék mibenléte, és itt a magyar kifejezés a nekem kedvesebb, egybeírt formában olvasható.

További töprengésre adhat okot, hogy egyáltalán miért is tartjuk fontosnak a „papír” jelző használatát. Nagyjából harminc éve már, hogy nemcsak hogy nem használtam, de még csak nem is láttam vászonzsebkendőt (a frakkomhoz tartozó díszzsebkendőt leszámítva), és szerintem ezzel ma már a magyarok túlnyomó többsége hasonlóképp lehet.
Szóval lehetne egyszerűen zsebkendő is.

Egyébként meg amúgy is pézsé.

Mint tudjátok, vagy legalábbis sejtitek, Svédországban nem létezik hálapénz.

A törvény szigorúan tiltja bármiféle érték, szolgáltatás stb. elfogadását a betegtől, és ezt komolyan is veszik errefelé.

Olyannyira, hogy eddigi (immár tíz évnyi) svédországi pályafutásom alatt egyszer sem próbáltak meg még csak fel sem ajánlani nekem ilyesmit (illetve de, egyszer – de az is egy itt élő magyar volt). Pedig hát a betegeim egy része kemény drogos, adott esetben a kisebb-nagyobb bűncselekmények sem állnak távol tőlük, és jópárszor nagyon szeretnének is elérni nálam valamit (erős gyógyszereket, táppénzt) – de az egyáltalán fel sem merül bennük lehetőségként, hogy egy orvost meg lehetne vesztegetni.

Azt viszont a törvény is lehetővé teszi, hogy apróbb ajándékokat (jellemzően tortát) el szabad fogadni. Valószínűleg konkrét összegben meg is van szabva az értékhatár.

Úgyhogy én is elfogadtam egy sapkát, amit az egyik betegem kötött a számomra.

Egy középkorú nőről van szó, aki figyelemzavaros betegségben (ADHD) szenved. És minden szempontból nehéz múlt áll mögötte, de ezügyben nem kívánok részletekbe bocsátkozni.

Az elmúlt bő egy évben viszont hozzánk jár, és a rendelőnk híresen szigorú rutinjai (+ némi gyógyszer, terápia, egyebek) segítségével azóta egész jól van.

Szóval tőle kaptam tegnap ezt a sapkát, amit feltétlenül el kellett fogadnom, és ha elolvassátok a levelét, akkor ti is megértitek, hogy miért.

(Igyekeztem a stílust az eredetihez híven visszaadni.)

Kedves Oszkar!

Itt jön egy megkésett karácsonyi ajándék.

Mint látod, egy kicsit segített az előrelépésben. Végigcsináltam, amibe belekezdtem, miután többször felfejtettem és újrakezdtem, normál körülmények közt már rég feladtam volna + ez a kötésminta baromi nehéz volt...!

Brioche* Mackókötésnek hívják. 5x fejtettem fel, és végül készen van!!

Úgy értem, hogy feladtam volna, és valami másba kezdtem volna bele helyette. Ez az első dolog, amit valaha készre csináltam. Talán mégiscsak a társadalom része lehetek a hiányosságaim ellenére is??

Remélem, hogy egy csomó rafinált dolgot találsz ki nekünk, ADHD-soknak?!

Üdv

XY

__________________

*A svéd eredetiben nem ez a szó áll – szerény netes keresgélésem alapján találtam úgy, hogy ez lehet a megfelelő „magyar” szó, de köszönettel veszem, ha egy (a témában járatosabb) olvasóm kijavít.

Noha abba akartam hagyni a blogomat, de olyannyira meghatódtam a kedves visszajelzéseitektől, hogy végül mégiscsak a folytatás mellett döntöttem.
Annál is inkább, mert ha minden jól megy, az év során még sor kerülhet egy-két érdekes utazásra, meg aztán a Művészet a lakásban sorozatot is még éppenhogy csak elkezdtem.

Viszont sem időm, sem ihletem nem nagyon volt mostanában, így arra gondoltam, megvárom, hogy magától adódjon valami írásra érdemes téma.

Bár ez a mai is elég soványka sztori, de legalább átütötte azt a szintet, hogy nekiüljek megfogalmazni.

Éjjel telefonügyeletes voltam, ilyenkor itthon alszom, aztán ha kell felhívnak valamilyen kérdéssel a benti kollégáim, vagy akár be is hívhatnak az akutra, hogy ott intézkedjek.
Éjfél körül be kellett mennem, nem volt benne semmi különösebb, eltekintve attól, hogy hazaúton a taxissal volt egy kisebb gond. Örök dilemma ugyanis, hogy hazafelé menetkor a S:t Göran (vagyis Szent György) kórház főbejáratához rendeljem-e a taxit, ahova ugyan bizonyosan odatalál, de ahhoz nekem is sétálnom kell, majd a szabadban várakoznom – vagy pedig a saját osztályunkhoz, ahol ugyan épületen belülről figyelhetek kifelé, de az egzotikus cím miatt nincs rá garancia, hogy a söfőr tényleg oda is ér a megfelelő épülethez.
Most a hideg miatt az utóbbit választottam, persze nem is talált oda.
Ez előfordul máskor is, de most még el is kezdett nekem okoskodni, hogy nem is tudott volna közelebb jönni, mert nem lehet arra menni... Éjjel fél kettőkor még én is egy kicsit feszültebb tudok lenni, ha alvás helyett a hidegben kell álldogálnom.
De végül hazaértem, lefeküdtem, el is aludtam, bár a mérgelődéstől kicsit nehezen.
Éjjel aztán még további telefonhívás is ébresztett, de bemennem már nem kellett.

Reggel, felébredvén világosan emlékeztem, hogy két ilyen telefonhívásom volt az éjjel, az egyik Pétertől, a másik Ádámtól. Mind a ketten a klinikánkon dolgozó magyar orvosok, ráadásul mind a ketten itt is laknak a közelben, konkrétan Ádám ugyanabban a háztömbben, mint mi.

Aztán ahogy megnéztem a jegyzeteimet meg a telefonom híváslitáját, rá kellett jönnöm, hogy nem, valójában csak egy hívásom volt.
Még jobban belegondolva, nem is igen fordulhatott volna elő, hogy egyszerre mind a ketten ügyeljenek, mert általában csak egy vizsgázott orvos van benn az akuton, a másik pedig (gyakorlatilag, a magyar fogalmak szerint) orvostanhallgató.
Szóval ezek szerint, míg ügyeletesként aludtam, közben azt álmodtam, hogy felhívtak, és dolgoztam.
Ez nagyjából olyan, mint amikor egy éve elmentem az űrhajóra, és ott azt játszottam, hogy orvos vagyok...

A képről: Próbáltam a neten valami témához passzoló illusztrációt találni. Azok a fotók, amiket a S:t Göranról találtam, nem voltak meggyőzőek.
Az „ügyeletes álom” kifejezésre keresve többek között ez a csaj jött elő. A témához való kapcsolódása ugyan korántsem nyilvánvaló, de mivel elég bájos, így azt gondoltam, maradhat.

Mint már említettem, az utóbbi időben egyre kevésbé volt már időm, energiám és ihletem a blogíráshoz.
Ugyanakkor rossz is volt a lelkiismeretem, ha egy ideje nem írtam – ilyenkor a hűséges olvasóimra gondoltam, akik rendszeresen visszanéznek az oldalamra, és aztán nem találnak itt hetek óta semmi újat.

Aztán belegondoltam abba, hogy a 2013-as év végével pár más dolog is véget ér.
A két legjobb barátom pont most, az év végén költözött el Stockholmból.

Érdekes adalék, hogy mindkettejüknek pár holmija itt kötött ki nálam, ráadásul mindketten – adminisztratív okokból – bejelentkeztek a lakásunkba, hogy maradjon egy svédországi címük.
Ez azonban nem változtat azon, hogy elmentek.
Valahol reménykedem benne, hogy visszatérnek, de az eszemmel tudom, hogy ez nem fog megtörténni.

Az aranyműves műhely, ahol Jucus dolgozott, szintén most az év végével szüntette be a működését.

És ahogy megtudtam, hogy Skandi is épp most szüntette be a blogját, azt gondoltam, megragadom én is az alkalmat, és hagyom, hogy a 2013-as évvel ez a blog is a múlté legyen.

Az új év pedig hozzon valami újat az élet minden területén, ahol valami régi elmúlt.

Köszönöm szépen mindegyikőtöknek, hogy eddig követtetek, reagáltatok, hozzászóltatok.
Néhányatokkal a virtuális világ más terepein is kommunikáltunk, sőt egy-két olvasómmal személyesen is találkozhattam.
Sokat jelentett a figyelmetek, az érdeklődésetek.

Köszönök szépen mindent még egyszer!

Boldog új évet kívánok Nektek!

Vajon az olvasóim közül ki hallott erről a kislányról és a róla szóló könyv(ek)ről?

Először a svéd orvosi hetilapban olvastam Pollyannáról, a „Pollyanna bias” vagyis (nagyjából) Pollyanna torzítás fogalma kapcsán. Ez arról szól, hogy hajlamosak vagyunk tudat alatt a kedvező információkat előnyben részesíteni, a negatív töltetűek fölött könnyebben átsiklunk.
Ez hátrányos lehet többek között, ha egy komplex döntést kell hozni (mondjuk egy beteg állapotát értékelni), mert így fontos adatok veszhetnek el az értékelésünk során, illetve irreálisan kedvezőnek ítélhetünk meg egy helyzetet.

Kicsit később az egyik pszichoterápiás tankönyvben találkoztam Pollyanna nevével, ott az egyik pszichés háritási mechanizmus illusztrációjaként említik a szegény kislányt.

Ezek után már kíváncsi lettem erre a csajra.

Mivel kereken száz éves könyvről van szó (1913-ban jelent meg) így az angol eredetit gond nélkül le lehetett tölteni a netről. Jó, tudom, mindent le lehet tölteni, de ezt legálisan is le lehet, mert már rég kifutott a szerzői jog.
Mellesleg a maga idejében nagyon nagy siker volt ez a mű. Olyannyira, hogy maga a szerző írt hozzá egy folytatást, de aztán más szerzők még tizenegy* további „örömkönyvet” írtak hozzá.

Szóval az a sztori, hogy van ez a Pollyanna nevű kislány, akinek a szülei meghaltak, és most egy jómódú, de undok nagynéni fogadja magához.
A kislány pedig azzal foglalatoskodik, hogy „öröm-játékot” játszik, ami arról szól, hogy bármi is történik, abban találni kell valamit, aminek örülni lehet.
A dolognak kétségkívül van a számára pszichológiai haszna, mert (eleinte) nem sokminden jó van szegények az életében.
Viszont ezzel a hozzáállással kicsit elviselhetőbbé, sőt élvezhetőbbé válik az élet, ráadásul a belőle folyamatosan áradó derű lassan a környezetében elő emberekre is hatással van, és mások is egyre vidámabbak lesznek.

Van azért pár dolog, ami kicsit furcsa a számomra.
A lány kicsit autistának tűnik, legalábbis nem nagyon veszi le, hogy más embereknek mik az indítékai, milyen reakciókra lehet tőlük számítani, így néha elég inadekvát húzásai vannak. Ennek persze lehet egy pozitív olvasata is, miszerint a lány nem aszerint viselkedik az emberekkel, hogy konkrétan milyen a másik ember, hanem aszerint, hogy annak milyennek kellene lennie. És ez néha be is jön neki.
Mint ahogy gyakran az is bejön, amikor igyekszik rávezetni a környezetében élőket, hogy ők is találják meg, minek örülhetnek az adott helyzetben. Bár nem tudom, hogy a való életben egy bénán ágyban fekvő embernek valóban olyan nagy vigaszt** jelent-e arra gondolni, hogy mások viszont szabadon járkálhatnak az utcán...
Hozzá kell azért tenni, hogy Pollyanna ezen az üres bölcsességen kívül sok kedves dolgot is mond és tesz a béna nővel, amik viszont (az „örülj annak, hogy...” gondolattól eltérően) tényleg feldobhatták a beteg nő sötét, nyomasztó hétköznapjait.

Érdekes még mai szemmel, hogy amikor egy magányos, zárkózott, kifejezetten furcsa idősebb férfi kapacitálja Pollyannát, hogy költözzön oda hozzá, akkor semmiféle vészcsengő sem szólal meg sem az íróban, sem a szereplőkben. Arra már biztos csak az én piszkos agyam figyelt fel, hogy pont ez a szereplő az, akivel kapcsolatban a könyv többször is a „sat erect” és a „ejaculate” szavakat használja (persze az utóbbit felkiált értelemben).

Egyébként a „queer” szó is gyakran előkerül a könyvben. Érdekes, a „gay” nem, pedig ha már olyan vidám mindenki, akkor ez is egy kézenfekvő szinoníma lett volna.

Szóval változik a nyelv és változnak az idők.

Na, de miután felsoroltam az ellenérzéseimet, legyek már én is egy kicsit pozitív, főleg ha egyszer Pollyannáról van szó.
Mégiscsak egy kedves, aranyos könyv.
Éppen karácsonyra sikerült kiolvasnom, Jucus pedig – miután meséltem neki a könyvről – megtalálta a neten a filmes feldolgozást, magyar szinkronnal.

Ennek örömére meg is néztük a filmet családosan, és azt kell mondjam, hogy tényleg szép, megható, karácsonyhoz tökéletesen illő élmény volt.
És tetszett. Komolyan.
Úgyhogy jó szívvel ajálnom nektek is.

Találjátok meg ti is az öröm forrását az életetekben!

-------------------
* Igen, így kell írni.
Tök logikátlan, nem? Mert ugye: kéz-kézen, víz-vízen, akkor miért nem tíz-tízen...?

**Ez is miért nem hosszú í-vel van, amikor a szótő a víg? Legszívesebben eltörölném az i-í megkülönböztetést a magyar helyesírásban, unom, hogy az ilyen szavakat blogírás közben mindig meg kell néznem a szótárban, mert sem a kiejtés, sem a logika nem segít.

Az álmom elején egy Donald kacsa filmecskét néztünk, ami arról szólt, hogy be kell oltani a kacsát, de ő nem akar menni, így aztán lasszóval kell megkötözni, hogy el tudják vinni.

Utána (korántsem nyilvánvaló a kapcsolódás) ennek révén azon gondolkodtam, hogy van egy film, amiben a főszerepet játszó színésznő a forgatáson belesült a szerepébe, a film végső változatában pedig ezt így szándékosan benne is hagyták.
Azon gondolkodtam, hogy vajon melyik film lehet ez, és hogy ezt így, ennek az információnak az alapján nehéz lesz akár a Google segítségével is megtalálni.
Csak ahogy haladt tovább az éjszaka, úgy (továbbra is álom-állapotban) rájöttem, hogy ez Godard „Éli az életét” című filmje. Ahogy telt az idő és az álom, úgy lettem benne egyre biztosabb, hogy ez a helyes megoldás.

Reggel ébredés után természetesen az első dolgom volt a neten leellenőrizni a dolgot, bár elég biztos voltam benne (így ébren is), hogy jól emlékeztem.
Számomra kellemes meglepetés, hogy még a rendező neve is stimmel – ez finoman szólva nem szokott az erősségem lenni.
Az persze vitatható, hogy a színésznő valóban belesült-e a szerepébe, vagy pedig (mint az általam hirtelenjében megnézett oldalak írják), a kamerába való kitekintés is egy szándékos húzás, elidegenítő effektus, annak tudatosítása, hogy „ez csak egy film.”
Érdekes, hogy került ez most így elő. Láttam én ezt a filmet, kifejezetten tetszett is annak idején – dehát ennek már van vagy 25 éve...

A Donald kacsára pedig az a magyarázat, hogy tegnap este, nem sokkal lefekvés előtt mutatta meg nekem Lea a rajzfilm egyik régi epizódját, amit manapság nem olyan gyakran mutatnak be a tévében. Az oltás motívuma meg összefügghet egy nagyon kedves ismerősöm közelgő egzotikus utazásával, aki épp tegnap oltotta be saját magát kolera ellen.