Polaris

Geocaching – you do interesting things, you meet interesting people. 

Az első teljes értékű napunk elsősorban a rejtvényes ládákról szól.
A mystery (vagy hivatalos nevén: unknown) ládák esetén valamilyen rejtvényt kell megfejtened ahhoz, hogy megkapd a koordinátákat.

Mainzban található az a rejtvénysorozat (Cachen auf dem 50. Breitengrad)  amit korábbi posztomban már említettem. Rejtvényes ládák, amelyek lefedik a nehézségi mátrix összes kombinációját – könnyebb és nehezebb rejtvények, amik könnyebben vagy nehezebben elérhető helyekre mutatnak.
A csapatunk már előre megfejtette az összeset, így csak meg kellett ezeket találnunk.
Ezekről a ládákról szólt az első napunk.

Elsőnek azonban (a csapat később érkező részére várva) egy hagyományos ládát kerestünk meg, ami ebben a kedves kis őrbódéban volt elrejtve.

Utána pedig az első utunk egy 5-ös terepnehézségű helyre vezetett.
Itt egy fán, úgy négy méter magasan megláttunk valamit, ami egy cache-nek tűnt, azonban nem tudtuk elérni (fontos háttérinformáció, hogy mivel mindannyian repülővel érkeztünk, így nem volt nálunk létra).
Némi terepszemle után az a remek ötlet jutott eszembe, hogy ha átmászunk a kerítésen a közeli óvoda udvarára, és onnan kihozunk két asztalt, akkor azokat egymásra állítva már el tudnánk érni a ládát.
Érdekes, hogy a geocaching mennyire hozzásegít ahhoz, hogy áthágjuk a személyes határainkat....

Volt némi tiltakozás, de a csapat többsége végül elfogadta a javaslatomat.
Azért valahogy úgy szerveztem, hogy ne én legyek az, aki bemászik az óvodába...
A módszer azonban nem működött (nem volt elég stabil a konstrukció), így visszacsempésztük az asztalokat.
Közben észrevetettük, hogy emberek mozognak az épületben.
Erre odamentünk hozzájuk, és megkérdeztük, hogy nem tudnának-e kölcsönadni egy létrát, merthogy geocaching.
Azt mondták, hogy OK, adnak, de a cache-t nem fogjuk elérni a létráról.
Mondtuk, hogy de, de, adják csak ide azt a létrát.
Ideadták, felmentünk, és rájöttünk, hogy igazuk volt: amit mi ládának hittünk, az egy madáretető volt – az igazi láda úgy nyolc-tíz méter magasan volt.

Mint később kiderült, ez volt a mainzi sorozat egyetlen ládája, amit nem lehetett egy sima létrával megközelíteni. A nap folyamán kicsit késöbb visszatértünk a helyszínre, és láttuk, hogy hogyan lehet ehhez a ládához eljutni.
Így:

Ahogy aztán továbbmentünk, láttunk egy társaságot, aki éppen egy hirdetőoszlopnak támasztottak egy létrát. Gyorsan kiugrottam az autóból, hogy megkérjem őket, hogy mi is logolhassuk a ládát, ha már ők ugye éppen amúgy is másznak... Erre egy kedves mozdulattal a létrára mutattak – azzal a kódolt üzenettel, hogy hogyne, sőt én magam lehetek az, aki felmegy. Kissé szorongó érzéssel (attól tartottam, úgy járok, mint az Egert ostromló török harcosok), de megtettem.
Később, egy másik hirdetőoszlopnál találkoztunk egy köpcös fickóval, akinek volt létrája, de félt mászni – neki kifejezetten ez volt a stratégiája, hogy kölcsönadja másoknak a létrát, ha azok cserében felmásznak neki, hogy ő is beírhassa a nevét a ládába.

Még később találkoztunk egy kedves német csapattal, akik már több napja/hete csinálták ezt a sorozatot, és csak néhány láda volt nekik hátra. Velük nagyon-nagyon szociálisak voltunk, aranyosan beszélgettünk velük, meg elkísértük őket ahhoz a pár hátralévő ládához, azzal az alig titkolt hátsó szándékkal, hogy utána majd elkérjük a létrájukat.
Be is vált a számításunk, miután készen lettek a sorozattal, tényleg kölcsönadták nekünk a nap hátralévö részére – innentől mi voltunk az élet császárai.

Menet közben értékes információmorzsákat is felcsipegettünk az alkalmi ismerőseinktől.
Többek között megtudtunk a korábban említett fáramászós ládáról, hogy a szervezők nem akarták, hogy a Giga-rendezvény alatt pár nap alatt több ezer ember próbáljon a videón látható módon eljutni a kis műanyagcsőhöz – így  „letették” a ládát, egy logolható ikerládát helyeztek el a közeli szökőkútban, a talajról könnyen elérhető helyen. Így végül mi is – asztallopás és köteles mászás nélkül – könnyedén elérhettük a ládát.
Úgyhogy ez egy igen könnyen megszerzett Terep5 pont lett.

Érdekes volt egyébként a városban mindefelé létrával szaladgáló emberekbe, vagy teljesen jellegtelen helyeken látszólag ok nélkül öszeálló csoportosulásokba botlani.
Ilyenkor aztán mosolyogva odabiccentettünk egymásnak.
Volt köztük olyan is, aki egészen extrém formáját választotta a geocachingelésnek:

A nap vége felé negyvenvalahány rejtvényes láda volt meg.
Én a magam részéről simán megelégedtem volna mondjuk a 47-es számmal is, de a többiek ragaszkodtak hozzá, hogy akkor már legyen meg az 50, mert az egy jó kerek szám (meg van valahol egy olyan láda is, amit csak akkor logolhatsz, ha találtál valaha egy nap alatt 50 rejtvényest).
Szóval így adódott, hogy a nap vége felé, koromsötétben, valami bevándorlós külváros közelében lévő erdőben botorkáltunk a zseblámpánkkal, hogy így próbáljuk megtalálni az egyik fán lógó ládát.
Hm...
De ez is meglett, úgyhogy ez a nap teljes sikerrel zárult, és találtunk egy nap alatt 50 rejtényes ládát az 50. szélességi fok mentén.

Már egy ideje be akartam vezetni a blogomon egy új szereplőt Tetovált Lány néven.
Még valamikor ősszel vagy nyár végén, egy geocaching eseményen találkoztam ezzel a kedves fiatal lánnyal, aki (akkor még) viszonylag új volt a geocaching terén, és nagyon-nagyon lelkes.
(Egy bolgár-olasz hard rock lányról van szó, aki ugyan tud svédül, de nem szereti ezt a nyelvet, így inkább angolul kell vele beszélgetni.)
Felajánlottam neki, mint afféle „nagy öreg”, hogy ha akarja, jöhet velem ládákat keresni.
A javaslatomat a vártnál jóval nagyobb lelkesedéssel fogadta, úgyhogy azóta párszor együtt voltunk itt-ott.
Akkoriban még ugyan valóban én voltam a tapasztaltabb, de hamar kiderült, hogy Tetovált Lány (éppen munkanélküli lévén) egyrészt nálam jóval több időt tud a geocachingelésre fordítani, másrészt pedig az ő lelkesedése messze meghaladja az enyémet. Ha én úgy negyed óra alatt nem találok meg egy ládát, akkor hagyom az egészet a fenébe – ő viszont addig nem megy sehova, amíg meg nem lett a keresett láda. Úgyhogy a közös kirándulásaink során az ő kitartásának volt köszönhető, hogy végül megtaláltunk pár nehezebb ládát.

Korábban már említettem, hogy vannak különféle cache-típusok. A hagyományos láda mellett a rejtvényes, a sorozatos, a levélszekrényes; a geocaching találkozók is külön típusnak számítanak, és így tovább.
Egy igen ritka típus a „GPS Adventures Exhibit” nevű/témájú rendezvény.
Ez annyira ritka, hogy Európában eddig csak kétszer volt ilyen: Egyszer korábban Csehországban, és most májusban Mainzban.

Úgyhogy kitaláltam, hogy erre most el kellene menni, hogy ez a típus is meglegyen.
Az ötletet továbbfejlesztve arra is gondoltam, hogy ezt (és az ezzel egy időben megrendezésre kerülő szintén elég ritka Giga eseményt kihasználva) megpróbálhatnánk beállítani az egy nap alatt megtalált különböző láda-típusok rekordját is.
Tetovált Lány ráharapott az ötletre, így elhatároztuk, hogy elutazunk.
Mint utóbb kiderül, úgy 8.000 ember vett részt Mainzban ezeken a geocaching eseményeken, ebből kb. 600 Svédországból érkezett.

Mainzban van még egy nagyszerű, rejtvényes ládákból álló sorozat is, amit először nekiálltunk megfejteni Tetovált Lánnyal együtt, majd én külön is dolgoztam rajta még az út előtt.
Aztán amikor egy ponton segítséget kértem a Facebookon, az végül nem csak a kérdéses rejtvény megfejtéséhez segített hozzá, de áttételesen hozzájárult ahhoz is, hogy bekapcsolódhattam egy teambe, akikkel aztán együtt mozogtunk Mainzban.
A csapat egy középkorú svédből, az ő tinédzser fiából, egy aranyos erdélyi magyar lányból, az ő gipszelt lábú barátjából (a lábát természetesen geocaching közben törte el), Tetovált Lányból és belőlem állt.
Egyesült erővel már előre megfejtettük a sorozatnak mind a 81 különböző rejtvényét, a svédnek köszönhetően volt autónk is, a tinédzser srác és az erdélyi lány másztak a fákra mint a mókusok, a törött lábú fiú optimális útvonalakat számolt és navigált, a Tetovált Lány biztosította a lelkesedést, én meg... én meg velük voltam.

A nulladik nap az utazásról szólt.
Mivel a stockholmi repülőtér közelében és Mainzban is találtam egy-egy ládát ezen a napon, így ezzel most 1210 km a legnagyobb egy napon belüli geocaching-távolságom.

A Mainzban megtalált első ládának egyébként nagyon érdekes témája van:
A Schlaraffia nevű titkos társaság „kastélyának” bejáratánál van elrejtve.
Ez a „testvériség, művészet és humor” mottójú csapat kicsit a szabadkőművesekre emlékeztet, de ők inkább poénosra veszik a maguk (lovagi szimbolizmust idéző) rítusait. További különlegesség, hogy a Schlaraffia összejövetelein csakis németül szabad beszélni. Mondjuk a mainziaknak ez nyilván nem különösebben nagy kihívás, de mondjuk az amerikai vagy a thaiföldi testvéreiknek ez már izgalmasabb feladat lehet...

Lassan két hónapja már, hogy legutóbb írtam a blogomra.
Kissé aggódva gondolok arra, hogy mostanra tán a legkitartóbb olvasóim is megunták a dolgot, és nem figyelik többé, hogy jött-e újabb poszt.

Nos, nem történt semmi különösebb velem, egyszerűen csak a sok munka és az ihlet hiánya ahhoz vezetett, hogy nem jutottam hozzá, hogy írjak.
Esetleg egy-két geocachinges kirándulásról beszámolhattam volna.

De bízom benne, hogy hamarosan kedvezőbbre fordul a blogom állapota.
Ha minden a terveim szerint alakul, akkor a most következő héten az eddigi legizgalmasabb geocachinges kalandom vár rám, az utána következő héten pedig egy vizsgával gyakorlatilag lezárul az immár két éve tartó pszichoterápiás képzésem.

Szóval, ha minden rendben megy (amire persze semmi garancia...), akkor május második felében lesz már miről írnom, és akkor már időm is lesz arra, hogy írjak.

Auf Wiedersehen!

Ma van a π-nap (mert hogy ugye harmadik hónap 14. nap) – ennek alkalmából ma különleges „szuvenír” jár annak, aki egy event-en (adott koordinátára és időpontra meghirdetett találkozón) vesz részt, illetve aki egy rejtvényes geoládát talál ezen a napon.

Lett volna egy találkozó már éjjel 3 óra 14 perckor is, erősen gondolkodtam rajta, de végül mégis inkább kihagytam. Mint utóbb kiderült, elég sokan részt vettek rajta.
Én egy másik, szolidabb lehetőséget választottam, a reggel 9 óra 26 perckor kezdődő találkozót (ha az évszámot is hozzávesszük, akkor az így kiadja a π jegyeit 3,1415926-ig).

Utána elindultam egy megkeresni egy rejtvényes ládát. A feladvány nem volt nehéz, a megoldás egy viszonylag közeli helyre mutatott, ráadásul útba is esett hazafelé a találkozóról.
Amikor útnak indultam, a mellettem állónak valami ilyesmit mondtam „... ha megtalálom” – mire azt a választ kaptam: „Ha már ott vagy, meg fogod találni.”
Nos, igen.
Megtaláltam.
Azt kell mondjam, hogy ez a legjobb, legötletesebb, legszebb cache, amit valaha láttam.

Olyannal már találkoztam korábban, ami egy szoborra volt valahogy rászerelve (az is nagyon szellemes tud lenni).
De itt maga a cache volt egy szobor.
Egy teljesen nyílt, szabad terepen, messziről jól láthatóan ott van valami, ami úgy néz ki, mint egy szobor.
Beton alap, talapzat.
Rajta egy réztábla, az alkotó nevével, évszámmal.

Csakhogy ez maga a geoláda.
A „szobrot” le kell emelni a talapzatról.
Ezt követően a talapzatból (ami egy vascső) ki kell emelmi egy (úgy másfél méter hosszú) műanyagcsövet, és ebből lehet kiszedni egy lécet, amire az a papírszalag van rögzítve, ahová aztán fel lehet jegyezni a találatot.

Le vagyok nyűgözve.
Többek között az ilyen élmények kedvéért érdemes geocachingelni.

A mai napon (ami egyébként az első igazán tavaszi nap volt itt Stockholmban) a misén az az evangéliumi rész hangzott el, amiben Jézus nehezményezi, hogy kereskedelmi tevékenység zajlik a templom előterében.
Biztos ismeritek a történetet (egyébként János 2, 13-25) – Jézus ostort fon, és kikergeti a pénzváltókat meg a galambárusokat, „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” felkiáltással.

Jó kis mise volt, utána beszélgettünk az itteni magyarokkal, ahogy szoktuk.

Ezt követően elmentünk Jucussal keresni egy helyet, ahová beülhetnénk ebédelni.
Ennek keretében bementünk az egyik bevásárlóközpontba (úgy is mondhatnám, hogy vásárcsarnokba), és ott érdekes látványon akadt meg a szemem. A bejárat mellett, mondhatni az előtérben.
Ez a tál és tábla állt ott, csak úgy magában.

Az is érdekes, hogy (hacsak nem most frissiben került oda, amit nem hiszek) korábban már jópárszor el kellett, hogy menjek mellette, de eddig még egyszer sem figyeltem föl rá.

A Böneskål-t mondjuk Imatál-nak fordítanám, a táblára pedig ez van írva:

Imádkozunk érted!

Írd le az imaszándékodat egy lapra,

és helyezd az urnába,

mi pedig imádkozni fogunk érted

a vasárnapi istentiszteleten.

 

Andreaskyrkan

Néhány hónapja vetette fel a stockholmi magyarság önszerveződésének egyik legkiemelkedőbb alakja, hogy elutazhatnánk közösségileg Tromsøbe az Északi Fény Fesztiválra.

Maga a zenei fesztivál nem annyira izgatott, de a lehetőség, hogy viszontláthatom szeretett Norvégiámat, ráadásul geocachingelhetek is ott egy kicsit, már sokkal inkább felkeltette az érdeklődésemet.

Annál is inkább, mert így végre a Sarkkörön túli találataim is lehetnek. A leghűségesebb olvasóim emlékezhetnek rá (a többiek meg most visszapörgethetnek egészen 2010-ig), hogy a blogomat annak idején pont egy Sarkkörön túli észak-norvégiai utazásom kapcsán kezdtem el írni – csakhogy abban az időben sajnos még nem geocachingeltem, így hát találataim sincsenek onnan.

Az egész családnak tetszett a kirándulás ötlete, így mind a négyen elutaztunk egy hosszú hétvégére.
Egy-két nap ottlét után viszont kezdett egy kicsit rossz lelkiismeretem lenni. Én ugyanis (a többiek segítségével) valóban találtam egy pár ládát, ráadásul szerveztem egy „geocaching event”-et (találkozót) a helybeliek számára azzal a témával, hogy most együtt ebédelhetnek a stockholmi látogatókkal. Szóval az én szempontomból már minden rendben volt, de a többiek számára nem volt annyira egyértelműen sikeres a dolog.
A városka persze aranyos volt, és a környező hegyek látványa (mint mindenütt Norvégiában) lenyűgöző.

De a koncertprogram elég szegényes volt (leszámítva a Bolsoj Balett fellépését, ami igencsak ütős – és egyben megfizethetetlenül drága – program lett volna), így végül nem is mentünk el semmire. Egy beígért autós kirándulással annyit kavartak a többiek, hogy mi a magunk részéről egy órát várakoztunk a városszéli autókölcsönző előtt (majd kicsit később a benzínkút épületében), míg végül feladtuk a dolgot. De mindezt legalább a Sarkkörön túl! Végül is nem nézett ki rosszul a környék (lásd a lenti képet), és itt is volt a közelben egy láda.

Alternatívaként kinéztünk magunknak egy hajótúrát, de a nyomtatott brossúrában más idopőntok szerepeltek, mint a hajótársaság (elég szegényes) honlapján. Így felhívtam a céget, ahol elmondták, hogy igazából egyik információ sem igaz, és teljes egészében elbuktuk a hajózást. Mondjuk ezt megfigyeltem már korábban is, hogy errefelé nem kényeztetik el a turistákat...
A fő programpont persze maga a sarki fény lett volna.
A NASA-tól megtudtunk, hogy éppen aktív tevékenység zajlik odafönn – csakhogy nagyon úgy nézett ki, hogy végig felhős időt fogtunk ki, úgyhogy nem látunk semmit a sarki fényből.

Viszont legalább láthattunk aranyos fókákat (meg más sarki élőlényeket) egy oktatóközpontban, az én geocachingelésem pedig, mint említettem, kifejzetetten sikeres volt.

Van például itt egy láda, ami Polstjerna, azaz Sarkcsillag névre hallgat!
Ezt természetesen mindeképpen meg kellett keresnem.
Mint kiderült, ez a név egy (immár muzeumban álló) hajó neve.
A ládához tartozó segítség úgy hangzott, hogy „You see rna”.
A helyszínre érve hamar kapcsoltam, hogy ha megfelelő szögből nézzük a hajó nevét, akkor pont ezt a három betűt fogjuk látni, és nyilván ennél a pontnál lesz elrejtve a láda. És valóban.

Az utolsó napon a Tromsøben lévő magyar csapat közös ünnepi vacsorával búcsúzott egymástól – ugyanis messze nem csak mi négyen mentünk; sőt mint kiderült, nem is csak Stockholmból érkeztünk erre a rendezvényre, de a szervező Madridban, Genfben stb. élő magyar ismerősei közül is érkeztek ide, és egy helyben élő magyar lánnyal is összeismerkedtünk.
Szóval az utolsó estén/éjjel egy hegytetőn álló étteremben találkoztunk – messze a város fölött, ahová csak egy sílift-szerűséggel lehetett feljutni.

És ennek az estének a során egyszer csak váratlanul kiderült az ég, és megláthattuk az északi fényt.
A látványt különösen misztikussá tette az, hogy telihold volt, és itt, messze a várostól, egyéb világítás híján teljesen kijött az a hangulat, amit a telihold fénye tud adni. Aki már tapasztalta, az tudja miről beszélek – aki nem, annak csak azt tudom tanácsolni, hogy menjen ki egyszer egy tiszta teliholdas éjszakán egy erdőbe, távol a civilizációtól, és ha megérkezett, kapcsolja ki a zseblámpáját is, hogy csak a Hold világítsa meg a tájat – természetfeletti élményben lesz része.
Na, szóval most ez a fény világította meg a havas hegyeket, miközben az északi fény zöld fátyla lebegett fölöttünk.
Szinte kedvem lett volna nekivágni a hegyeknek csak úgy. Már ha nem lett volna olyan hideg, hogy két percen belül visszameneküljek az étterembe.
Mindenestre talán érzékelteti a látvány esztétikai értékét, hogy a családom teljes egyetértésben volt afelől, hogy már csak ennek az élménynek a kedvéért is megérte megtenni ezt a nagy utat (Tromsø ugyanis majdnem ugyanolyan messze van Stockholmtól, mint Budapest – csak éppen a másik irányban).

Sajnos nem lehet fényképpel igazán visszaadni az élményt.
A társaság egyik tagja szemlátomást profi fotós, az ő képe azért valamit érzékeltet a dologból.
A képet az ő szíves engedélyével közlöm.
Tehát ez az, ahol voltunk, ez az, amit láttunk (csak élőbben még ilyenebb):

Most éppen nem vagyok formában posztírás terén (pedig szeretnék írni, és lenne is miről), mert egy kicsit beteg vagyok.

Viszont épp az imént kaptam a leghűségesebb (sőt, időnként úgy érzem: az egyetlen) olvasómtól egy nagyon aranyos rejtvényt, amit iziben meg is fejtettem.
Mivel Mormogi Papa nagyon kedvesen hozzájárult, hogy lehozhatom itt a blogomon a feladványát, úgyhogy most ezt osztom meg veletek vendégposztként (picit átalakítva).

__________________________________

Öt házikó állt az Erdő szélén, a Rét tőszomszédságában: egy fehér, egy kék, egy piros, egy sárga, meg egy zöld. (Természetesen nem ebben a sorrendben – legyen az Erdő a bal szélen, a Rét pedig jobbra – így könnyebb lerajzolni.)

A házakban öt jóbarát lakott: a Bagoly, a Medve, a Nyuszi, a Róka és a Sündisznó.
Mindenféle hasznos mesterséget űztek. Volt közöttük favágó, gyümölcstermesztő, hentes, zöldségkertész, de még orvos is.

A legerősebb jóbarát nehéz fizikai munkát végzett. Hogy ne zavarja barátait, mikor hajnaltájban munkába indul, házát az Erdő mellé építette, s mikor a ház készen volt, kedvenc csemegéje színére festette.
A kertész viszont sportolni szeretett, és erre a Rét volt a legalkalmasabb, hát mellé építette a házát.
A kék és a zöld házak nem estek szélről.
A piros ház mellett viszont nem állt se fehér, se sárga.
A kék ház közelebb esett az Erdőhöz a zöldnél.
A Nyuszi házát bundájával egyező színre festette.
A legtanultabb jóbarát a Medve és a hentes között lakott.
A hentes a Nyuszihoz hasonlóan bundája színére festette a házát.

A zöld házba csak igen óvatosan mentek a barátok vendégségbe, nehogy a házigazdát szúrós kedvében találják. 

Az eddigiek alapján már meg lehet fejteni a talányt, de ha mégsem tudod még, melyik ház hol állt, ki volt a lakója és mi volt annak a mestersége, akkor elárulom, hogy:

A gyümölcsök barátjának zöld háza közelebb esett a Réthez, mint az orvosé.
Ha a Nyuszi receptet szeretett volna felíratni magának, majdnem a házsor végéig kellett szaladnia.
Bezzeg a Rókának csak a szomszédbe kellett átkopognia gyógyszerért.

...inkább csak egy jelvény, szimbólum.
Igaz, zászlón is láttam, de volt egy olyan érzésem, hogy a tüntetők nem feltétlenül vennék jó néven, ha embereket is fotóznék (márpedig a zászlók emberek kezében voltak), úgyhogy csak ezt az álló transzparenst választottam.

Szóval a történet az, hogy ma Stockholm belvárosában jártam, a Sergels torg-on, ahol mindig van valami tüntetés.
Most is volt, kettő is. Az egyiken Oroszország ellen tüntettek ukrán és grúz zászlókkal, ebben nem volt semmi izgalmas.
A másik tüntetésen viszont az egyiptomi zászló mellett ezzel a sárga alapon négy ujjat mutató fekete kézzel is találkoztam.
Korábban már írtam egy hasonló, látszólag szintén a Hunger Games-re utaló politikai emblémáról.
Mivel ez a négyujjas jel (a hasonló ukrán kézjeltől eltérően) csak 2013-ban jelent meg először, és nem igazán egyértelmű, hogy ki és miért találta ki, így ebben az esetben azért nem teljesen lehetetlen a filmes utalás sem...

Ez a jel az egyiptomi katonai diktatúra elleni tiltakozás jelképe – ez eddig valamennyire még rokonszenves is lehetne, főleg, ha tudunk arról, hogy pont ezen a hétvégén több embert is megölt az egyiptomi rendőrség.
Másrészt, mint olvasom (és a politikai háttérből sejthető is), ezt a jelet szinte kizárólag a Muszlim Testvériség aktivistái használják (ezt a tényt valószínűsíti, hogy a stockholmi tüntetésen jelenlévő nők is keményen kendőt viseltek).
Ez már valamelyest csökkenti a szimbólum iránti lelkesedésemet.

A svédek – vagy legalábbis a sajtóban teret kapó svédek – nagyon szeretnek antirasszistának, antifasisztának és befogadónak mutatkozni.
Olyannyira, hogy ez néha már komikus mértéket ölt.
Ilyen volt például az az eset néhány hónapja, amikor egy iskolai osztály a svéd fociválogatott mezébe öltözve szeretett volna fényképezkedni, de az iskola vezetése ezt megtiltotta, ugyanis a válogatott mezén szerepel a svéd címer, azt pedig esetleg valaki kirekesztőnek érezhetné.

Arra gondoltam, hogy legújabb ilyen érdekes tiltakozást most feladom nektek rejtvényként.
Svédország az elkövetkező két évben (két lépcsőben) kicseréli a papírpénzeit (meg a fém pénzérmék többségét is). Az új pénzeket a közelmúlt kiemelkedő kultúrszemélyiségei, valamint különféle svéd tájegységek képei díszítik.
Az 500 koronáson egy pár éve elhunyt operénekesnő, Birgit Nilsson látható.

Most ez ellen a dizájn ellen tiltakozik egy másik svéd operaénekesnő (és egyben Eurovision Song Contest versenyző), felháborítóan nácinak minősítve azt.
Számomra érthetetlen módon az illető facebookos oldalán közröhej helyett nagyobbrészt lelkes egyetértés fogadja a tiltakozást.
Akkor tehát itt a rejtvény. Nézzétek meg jól az új ötszázast!
Megtaláljátok-e rajta, hogy miért rasszista/náci/antiszemita/kirekesztő ez a papírpénz?

Aki nem talál rajta semmi kivetnivalót, az nyilván saját maga is neonáci...

Egy svéd dalocska a legkisebbek számára, a közszolgálati televízió gyerekcsatornájáról.

Egy kis nyelvi érdekességként elmesélem még, hogy a snopp (fütyi) régóta létező, bevett szó a svéd nyelvben, viszont a női nemi szerv vonatkozásában a közelmúltig nem létezett olyan szó, ami ne lett volna vagy túlságosan orvosi, vagy túlságosan vulgáris csengésű.
A feministák kezdeményezésére megalkották és bevezették a snopp egyfajta nőnemű párját, ami snippa lett. Ez pár év alatt el is terjedt, ma már teljesen közkeletű szó – ebben a dalban is ez szerepel.
Másik, jelenleg is zajló feminista nyelvújítás az, hogy az „ő” névmás a hímnemű (han) és nőnemű (hon) alak melett létezzen egy olyan formában is, ami nem jelzi az illető személy nemét (tekintettel a transzgender személyekre), ez lett a hen.
Ez még egy kicsit vitatott újítás, én sem szeretem különösebben, de vélhetőleg ez is el fog terjedni.

Most már tényleg nincs kedvem tovább politizálni a blogomon, de ha már belekezdtem, akkor ezt a legújabb fordulatot még mindenképp meg kell osztanom veletek.

Tehát, mint korábban említettem, a miniszterelnök beígérte az előrehozott választást márciusra, de december 29-e előtt alkotmányjogi okokból még formálisan nem írhatta azt ki. Ezzel együtt valahogy mindenki abból indult ki, hogy ha a miniszterelnök ezt ígérte, akkor ez így is lesz (mert hát ugye, amit egy politikus mond...).

De mint kiderült, közben titkos tárgyalások zajlottak az ellenzékkel (pontosabban: a Szövetséggel), vélhetőleg az ünnepek alatt is, mert ma, december 27-én, szombaton kihírdették, hogy megállapodtak: nem lesz választás, a kormány marad, a jövőben nem fogja a Szövetség csak úgy leszavazgatni a kormányt, sőt tavasszal még a (jelenleg érvényben lévő, eredetileg a Szövetség által beterjesztett) költségvetés baloldali ízlés szerinti átszabásához is hozzá fognak járulni.

Vérmérséklettől és beállítottságtól kétféleképpen lehet nézni a dolgot:

1. A poltikusaink önmérsékletről tettek tanúbizonyságot, Svédország, a svéd nép érdekeit figyelembe véve bölcs kompromisszumot kötöttek, hogy így továbbra is kormányozhatóvá váljon az ország, és ne veszélyeztesse a gazdaságot az esetleges politikai instabilitás.

2. A megalkuvó, gerinctelen férgek oldaltól függetlenül annyira rettegnek a pozícióik meggyengülésétől, hogy inkább elárulják az elveiket és a deklarált céljaikat, semmint hogy a nép netán tavasszal megmondja róluk a véleményét.

Szerintem minimális fantáziával rá lehet jönni, hogy én melyik véleményt osztom...

Nos, közkívánatra egy politikai poszt az elmúlt hetek eseményeiről.
A háttérhez olvassátok el a szeptemberben írtakat is.

Tehát Svédországban listás, arányos választás van – ennek megfelelően sok kis frakcióval a parlamentben.

Baloldali blokk (a „piros-zöldek”):
Szociáldemokraták, Zöld Párt, Bal Párt (egykori kommunisták)
Egy blokknak számítanak, de korábban, ha a szociáldemokraták voltak kormányon, sohasem vették be maguk mellé a másik kettőt – ilyenkor azok „támagató partnerként” kívülről segítették a kormányt.
Jobboldali (vagy polgári) blokk, a „Szövetség”:
A nagyobb Mérsékelt Párt mellett három kisebb: a liberális Néppárt, az egykori parasztszövetségből lett Centrum Párt, és a Kereszténydemokraták.
Valamint a harmadik „blokk”, az egykori neonáci pártból kifejlődött bevándorlásellenes Svéd Demokraták.
A deklarált alapállás a többi párt részéről, hogy a Svéd Demokratákkal (a továbbiakban: SD) soha, semmilyen formában nem működünk együtt, és nem hozzuk magunkat tőlünk függő helyzetbe, becsszó.
Ezt jól jegyezzük meg, ennek még nagy jelentősége lesz.

Az utóbbi két hétben azt tervezgettem, hogy írok egy posztot a mostani svéd politikai helyzetről, ugyanis az általam korábban leírtak nagyjából megvalósultak, vagy megvalósulni látszanak.

A kormány nem tudta keresztülvinni a saját költségvetését, így most elvileg (vagyis hát gyakorlatilag is...) az ellenzék által beterjesztett költségvetéssel kénytelenek kormányozni.
Először még arról volt szó, hogy ilyen esetben lemondana a kormány, de végül inkább azt választotta a miniszterelnök, hogy új választást ír ki márciusra.
Most aztán nagy a felbolydulás, sokan vitatják, hogy ez jó ötlet-e, vagy egyáltalán jogszerű-e, mindenki egymást hibáztatja és sározza, a svéd politikában eddig ismeretlen hevességgel.

Szóval ezekről akartam írni egy posztot, mert sok vicces vagy érdekes momentum van a történetben – de inkább nem teszem, mert nem akarom ennyire politikai irányba elvinni a blogomat.

Inkább megosztok veletek egy szellemes rejtvényt, amit geocachingelés kapcsán találtam – a megfejtésként kapott számokból lehet kiszámolni a koordinátákat. A dolog koordinátás része most nem érdekes (Észak-Svédországba küldene minket), jöjjön inkább maga a feladat.
Ez egy metarejtvény (azaz egy olyan feladat, ami arról szól, hogy valakik bizonyos adatok révén megfejtettek egy rejtvényt, mi viszont nem rendelkezünk minden adattal, hanem a rejtvény megfejthetősége alapján kell visszafejtenünk a számunkra ismeretlen adatokat).

Sven egy fogadót üzemeltet a svéd hegyekben. Jelenleg három vendég van a házban. Az új szakácsnő még nem találkozott a vendégekkel, és szeretné tudni, mennyi idős ez a három személy.

Mivel Sven tudja, hogy a szakácsnő szereti a feladványokat, ezért így válaszol:
„Az életkoruk szorzata 2450, az életkoruk összege pedig kétszer annyi, mint a te életkorod.”

A szakácsnő elkezdte megoldani a rejtvényt, de egy idő után visszament Svenhez, és azt mondta: „A kapott információkból nem tudom kiszámolni a vendégek korát.”
„Jaha” – mondta Sven (ez a „Jaha” olyan jó svédes kifejezés, hogy ez így marad a fordításban is) – „Akkor még azt is hozzátehetem, hogy én vagyok a legidősebb a házban”

A szakácsnő hamarosan rájött, mennyi idősek a vendégek.

Hány éves Sven?

Nos, ennyi a feladat.
Bár első ránézésre furának tűnhet (nekem legalábbis annak tűnt), de ez a kérdés tisztán matematikai alapon megválaszolható.
Remélem, felkeltettem az érdeklődéseteket, és lesz, aki sikeresen megfejti a feladványt.

Mármint a Sven életkoráról szólót – a kormányalakításos ügy már fogósabb kérdés, és ott sajnos kisebb szerep jut a logikának...

Elkötelezett geocachingelőként elkezdtem magam is kihelyezni ládákat.

Az első teljesen fantáziátlan volt.
A második már kicsit személyesebb, ötletesebb. A kórházunk területén áll egy hatalmas óra, ennek a fémvázában rejtettem el egy dobozt, a ládának pedig az „Eljött az óra” nevet adtam, a leírásban azon elmélkedve, hogy életünk első és utolsó órája is nagy eséllyel egy kórházban talál minket.
Ezzel együtt ez is egy viszonylag szokványos cache, nem is kaptam még egyetlen „kedvenc” pontot sem rá, noha már vagy 160-an megtalálták.
Hát igen, nem könnyű kitörni a szürkeségből, hiszen van jópár szellemes, eredeti láda, akár a doboz kinézetét, akár az álcázás módját, akár az esetleges megfejtendő rejtvényt illetően.

Törtem a fejemet, hogy mi érdekeset találhatnék ki.
Lassanként megformálódott bennem az ötlet, hogy lehetne egy olyan ládát csinálni, ami az elhelyezésre, kinézetre nézve teljesen hétköznapi, viszont papírlap/füzet helyett üveglapok vannak benne, úgyhogy aki megtalálja, annak üvegre iró tollat kell magával hoznia az erdőbe, hogy felírhassa a nevét.
Az utóbbi hetekben bele is vágtam a dologba. Elmentem az üvegeshez, megrendeltem az lapocskákat.
Meglepő módon a bácsinak a szeme sem rebbent a furcsa kérésre („20 olyan üveglapot kérek, ami belefér ebbe az uzsonnásdobozba”).
A meglepődés sora rajtam volt, amikor fizetnem kellett érte – jobb, ha le sem írom, mennyit volt képes elkérni a kedves bácsika azért a pár nyamvadt üvegdarabért.
Hát igen, a geocaching drága mulatság is lehet, ha komolyan akarja űzni az ember.
Kihelyeztem a ládát, aztán jött az újabb meglepődés: a felelősök eleinte nem akarták jóváhagyni, keményen kellett érvelnem (és kicsit módosítanom a leíráson), hogy végül megjelenhessen.

Tegnap pedig egy újabb kísérlettel tettem próbára a svédeket.
Ez alighanem Jucus ötlete volt eredetileg.
Korábban már említettem, hogy vannak geocaching rendezvények, ahol egy adott időpontban találkoznak az emberek, és csinálnak valamit.
Az ötlet pedig az volt, hogy rendezzünk egy ilyet a zsíroskenyér témára, hadd kóstolják meg a svédek ezt a finomságot.
A rendezvény neve az volt, hogy „Fél nyolckor nálam”, amivel egy otthonfőzős tévéműsorra utaltam – Magyarországon talán a „Hal a tortán” lehet valami hasonló.
Tehát gyakorlatilag meghívtam a geocachingelőket magunkhoz egy vacsorára.

Egy ismerősünk hozott nekünk otthonról erre a célra két kiló disznózsírt (repülőn! – gondolom volt csodálkozás a biztonságiak részéről).
A péntek délutánt kivettem szabadnapnak, hogy felkészülhessek – ezzel együtt a munka jelentős része Jucusra maradt...
A rendezvényre végül úgy tíz ember jött el. Tetszett nekik az ötlet, a zsíroskenyér is ízlett nekik, eszegették is.

Mivel elég nagyvonalúan húsz emberre számoltam, így jópár szelet megmaradt, ezeket aztán a közelben lakó barátaink vitték el a mai nap folyamán – a jó kis hazai ízek iránt mindig van kereslet.

A múlt éjjeli álom magyarázata részben abban keresendő, hogy a pszichoterápiás tanfolyamon az utóbbi hetekben a kötődéselmélet volt terítékén, ahol felmerült az „elég jó szülő” (good enough parent) fogalma, másrészt pedig, ezzel párhuzamosan, filozófiát és etikát is tanultunk – jó pár hétig Heideggert nyomták le a torkunkon, tegnap este, elalvás előtt pedig egész konkrétan Charles Taylor magvas morláfilozófiai gondolataiat olvasgattam.
Nem önszántamból.

Istentiszteletre (valószínűleg egy esküvőre) voltunk hivatalosak, a Jesus Chirst’s Goodenoughist Church felkezethez tartozó templomba.
Tetszett a koncepció, hogy az elnevezés szerint itt nem abszolút (és betarthatatlan) morális követelményeket támasztanak a hívekkel szemben, hanem beérik mérsékeltebb és reálisabb elvárásokkal.
Maga a templom és a kezdődő szertartás (némi csalódásra okot adva) pont úgy nézett ki, mint egy szokványos katolikus templom, illetve mise.
Viszont nem sokkal azt követően, hogy bejött a pap, pár ember rögtön lelépett – szemlátomást abból a meggondolásból, hogy már az is „elég jó”, hogy egyáltalán eljöttek a templomba, nem szükséges végig ott is maradni.
Ezt követően még néhányan elmentek.
Szemezgettem a velem szemben helyet foglaló – focidrukkernek öltözött – hívekkel, hogy ők mikor indulnak.
Aztán arra gondoltam, hogy a vége felé, amikor már csak szó szerint egy vagy két ember maradt a templomban, akkor már elég ciki lehet lelépni, az már nem „elég jó” dolog, ha az ember úgy megy el, hogy magára hagyja a papot.
Úgyhogy ezáltal mindenki abban érdekelt, hogy minél hamarabb lépjen le, nehogy ő maga kerüljön ebbe a helyzetbe.

Nos, a foci annyira nem érdekel, hogy egyáltalán.
Négyévente egyszer nézek meg egy meccset, a mindenkori VB-döntőt.

Viszont úgy alakult, hogy az egyik fiatal magyar orvoskollégánk nagy Bayern München-rajongó, és hivatalos rajongói klubot akart alapítani itt Stockholman – ezért aztán én is (a baráti kör több más tagjához hasonlóan) felíratkoztam a listájára, hogy meglegyen a szükséges létszám.
Így adódott, hogy a rajongói klub egyik alapítótagja lehettem.
Mostanra persze a társaság önjáróvá – sőt, igen sikeressé – vált, alkalmanként 40-50 ember gyűlik össze az erre a célre kijelölt kocsmában, hogy ott kövessék figyelemmel a meccset.

Valahogy érlelődött bennem a gondolat, hogy legalább egyetlen egyszer nekem is el kellene oda mennem, ha már alapítótag vagyok...
Így végül tegnap erre sort is kerítettem (egy másik magyar orvoskolléga társaságában).
Szerintem elég jól sikerült beilleszkedni a tömegbe.
Ti magatok is megítélhetitek ennek a remek képnek a segítségével.

De aztán valahogy úgy adódott, hogy meccs alatt mégiscsak jobbára a munkáról valamint a geocachingről beszélgettem a velem ülő sráccal.

Mellesleg kényelmesen megverük a darazsakat (Borussia Dortmund), 2-1 lett az eredmény.

Érdekesség még a Bayern jelmondata, a címben is szereplő „Mia san mia” – ez a hochdeutsch „Wir sind wir” = „(Azok) vagyunk, akik vagyunk” mondatnak a kissé dialektális formája.
A wir-ből a délnémetben mir lesz, ebből meg a bajorban mia.
A sind hasonlóképp lesz san.

Jó lenne egyszer bajorul is megtanulni...

Ma az évszakhoz képest egészen jó idő volt – ez nagyjából annyit jelent, hogy nem esett az eső.
Reggel még vidáman sütött a napocska, így elhatároztam, hogy ennek örömére elmegyek geocachingelni.
Ezúttal ráadásul Jucust is sikerült rávennem, hogy kísérjen el.
A napsütés az elhatározást el is múlt, de mi azért nekiindultunk az útnak a tervek szerint.

A város északi részén, Danderydben, annak is a Djursholm nevű részén néztünk ki magunknak egy sorozatot, ahol egymáshoz közel (de azért legalább 161 méterre – ez egy ilyen érdekes szabály a geocachingben) van pár „könnyű” láda, így esély van arra, hogy viszonylag sok találatra lehessen szert tenni rövid idő alatt.

Danderyd (ami formálisan önálló település, közigazgatásilag nem Stockholm része) a Rózsadomb itteni megfelelője.
Ennek megfelelően sok szépet és érdekeset láttunk a sétánk során.
Itt következik hát egy képgyűjtemény, további magyarázatok nélkül.

Enjoy!

Ez az igen érdekes építészeti megoldás itt taláható tőlünk egy saroknyira.
Éppen a főutca renoválása zajlik, ennek keretében sikerült ezt a szellemes megoldást létrehozni.
A svédeket ismerve valószínűleg nem egyéni hanyagság, inkább az „Így szerepelt a papírokon, különben sem az én felelősségem” mentalitás állhat a dolog hátterében.

Mindenesetre szép lett.

A mai nap, 2014 szeptember 14., háromszorosan is ünnepi nap.
Egyrészt ma van a svéd választás, amit kicsit fellengzősen a demokrácia ünnepének is nevezhetünk.
El is mentem már korán reggel, hogy az elsők közt leadjam a szavazatomat – bár sajnos (Hobbiszakácstól eltérően) nem vagyok különösebben optimista az eredményt illetően.

Aztán ma van a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepe.
Annak idején, az előző (vagy még inkább az előző előtti) életemben egy Péliföldszentkereszt nevű helyen éltem egy kolostorban.
A kolostor egy erdő mélyén, a semmi közepél állt (a Bajótot Órisáppal összekötő út mentén), csönd, nyugalom, elszigeteltség, madárfütty.

Évente egyszer, a templom búcsújakor viszont megélénkült a környék: körhinta, céllövölde, vásáros bódék, zajongás és zsivaj.
Mi is próbáltunk ilyenkor némi hasznot húzni az egészből, kegytárgyakat árulva, több-kevesebb sikerrel.
A búcsúra érkezők zöme persze be sem tette a lábát a templomba.
Kivéve a cigányokat – ez volt ugyanis egyben a nagy cigánybúcsú is, ahol többek közt állítólag a vajdaválsztásra is sor kerül. Ők lelkesen bejöttek a templomba, rettentető méretű gyertyákat és csokrokat elhelyezve, látványosan imádkozva (és közben nem sokat foglalkozva a templomben esetlegesen zajló bármiféle szertartással).
Igaz, jobban belegondolva, mindez nem a szeptemberi templombúcsúkor szokott volt történni, hanem a májusi Mária-búcsúkor.

Aztán, és főleg ma van az öcsém születésnapja.
Érdekes lehet megemlíteni azt az – ebben az összefüggésben kicsit paradox – tényt, hogy öcsémet Ramonnak hívják, így a védőszentje minden bizonnyal (az összes szent közül talán a legfurcsább melléknevet viselő) Nemszületett Szent Ramon.

Boldog születésnapot kívánok, kedves Ramon!
Isten éltessen sokáig!

Egy hét múlva, szeptember 14-én lesznek a svéd választások (parlament + megyei és községi önkormányzat).
Úgyhogy erről mesélek egy kicsit, mert érdekes.

A legelső, legalapvetőbb háttérinformáció az, hogy a svédek egy konfliktuskerülő, konszenzuskereső, megoldásorientált nép. A közélet terén is, ami vissza is tükröződik a politikai rendszerben.
Tisztán listás, arányos választások vannak. Ez már önmagában is azt jelenti, hogy a rendszer nem kedvez az erösebb pártoknak, a kicsik is arányos méretű frakcióhoz jutnak, így felértékelődik a tárgyalások, megegyezések szerepe.

Svédországot hagyományosan leginkább a szociáldemokraták szokták vezetni (kivétel az elmúlt nyolc év, egy polgári koalícióval, de ezt most vasárnap véget is fog érni). Érdekes viszont, hogy leggyakrabban kisebbségi kormányzás van.
Ez azt jelenti, hogy adott esetben a kormányt állító szociáldemokrata pártnak (vagy az utóbbi négy évben a polgári szövetségnek) nincs többsége a parlamentben, így egy-egy javaslat keresztülviteléhez még egy-két másik párt támogatását is meg kell szerezniük.
Ezt a kisebbségi kormányzásos rendszert könnyítette meg egész mostanáig az a rendszer is, hogy a miniszterelnök megbízása nem szűnt meg a választással – a korábbi kormány folyamatosan hivatalban marad, hacsak a parlament meg nem választ egy másikat. Szóval amíg nincs egy másik formációnak többsége, addig nem nem számít, hogy történetesen a jelenleginek sincs.
Na, ezt a szabályt megváltoztatták, most először mindenképp szavaznia kell a parlamentnek a miniszterelnökről – többek közt ezért is lesz izgalmas a mostani választás.
A kisebbségi kormányzást segíti még elő, hogy a költségvetést illetően is a „negatív parlamentarizmus” működik – amikor a kormány beterjeszti az éves költségvetést, akkor nincs arra szükség, hogy az többséget kapjon – elég az, ha nincs egy másik költségvetés, ami több szavazatot kap.
Ebben a kérdésben is új helyzet áll most elő – eddig csak a a költségvetés egészéről volt szokás szavazni, tavaly viszont a szociáldemokraták és a Svéd Demokraták összefogva kiszavazták a költségvetésből annak az egyik pontját.
Ez egy új gyakorlat előtt nyitotta meg az utat, és a polgári oldal finoman meg is fenyegette a szociáldemokratákat, hogy nem fognak megszavazni olyan kormányt, ami nem tudna keresztülvinni egy költségvetést.

A szociáldemokraták logója.
Állítólag egyszerre ábrázol rózsát, majmot, orrszarvút és papagájt.

Na, de akkor most térjünk rá magának a választásnak az érdekes részleteire.
Nincs kopogtatócédula, aláírásgyűjtés, és egyáltalán jelöltállítás. Bármilyen párt elindulhat.
Nincsenek előre központilag kinyomtatott szavazócédulák sem.
Amikor választani mégy, kapsz egy (vagyis jelen esetben a háromszoros választás miatt három) üres borítékot. A borítékba annak a pártnak a szavazólapját helyezed bele, akikre szavazni akarsz.
Ilyen szavazólapokat a pártok már jó előre osztogatanak, esetleg postán is kiküldenek neked, de a szavazás helyszínén is ki van rakva jópár párt szavazólapja.
Ezen felül ott állnak a különféle pártok emberei a szavazóhelyiség ajtajában, a párt nevét és jelvényét viselve, és nyújtogatják a belépőknak a szavazólapokat.
Ha netán mégsem kaptál a neked tetsző párt szavazólapjából, akkor sincs semmi gond, mert vannak üres lapok is, amire felírhatod a párt nevét. Vagy amit akarsz (itt lenne aztán terepe a Kétfarkú Kutya Pártnak és más, még radikálisabb kezdeményezéseknek). Minden alkalommal szokott is érkezni például pár szavazat (az egyébként persze nem létező) Donald Kacsa Pártra is. A szavazás értékelésekor ezeket is mind gondosan ismertetik.

Az idei választás egyébként azért is izgalmasnak ígérkezik, mert úgy tűnik, hogy a baloldal (szocialisták + zöldek + kommunisták) fog nyerni – a jobboldal megígérte, hogy ebben az esetben átengedik nekik a kormányalakítás jogát.
Viszont úgy tűnik, hogy az (itteni viszonyokhoz képest) szélsőjobboldali Svéd Demokraták „mérleg nyelve” szerepbe fognak kerülni, és nélkülük nem lesz abszolút többsége egyik oldalnak sem.
A jobboldal pedig – mint már említettem – azt is belengette (köszönetképp a tavalyi költségvetés szétszavazásáért), hogy ha a baloldalnak nem lesz meg a saját többsége, akkor szétszívatják őket. Amiben a Svéd Demokraták minden bizonnyal szívesen partnereik is lesznek.
Aztán még elvileg lehetne egy jobboldali kisebbségi kormány is, a szélsőjobb külső támogatásával. Az elmúlt négy évben is ez volt gyakorlatilag a helyzet, csak a kormány úgy tett, mintha nem így lenne. Viszont most egy baloldali győzelem, és a korábbinál kétszer nagyobb SD frakció várható, így már nehezebb lesz megjátszani az ártatlant.
További izgalomra ad okot, hogy ha nem lenne elég a parlamentben jelenlévő nyolc párt, idén a Feminista Kezdeményezés is igen aktív, a bejutásukkal (vagy a be nem jutásuk esetén pedig a baloldalról elvett értékes szavazatokkal) tovább bonyolítva a helyzetet.

Úgyhogy elvileg még az is előfordulhat, hogy nem sikerült semmilyen kormányt sem alakítani, és új választásokat írnak ki.
Ami nagyon jó lenne, mert akkor azon Anna is szavazhatna – most ugyanis két hét hiányzik szegénynek a nagykorúsághoz, így ebből az izgalmas buliból most egyelőre kimarad...

Múlt hétvégén esküvőre voltunk hivatalosak – egy stockholmi magyar pár kért föl tanúnak.
Az esküvő egy külvárosban volt, így jó időben elindultunk, hogy biztosan odaérjünk.
Autónk ugyanis nincs – amikor még Magyarországon laktunk, akkor nagy szükségünk lett volna rá, de az ottani orvosi fizetésből szóba sem jöhetett. Most már simán vehetnénk egy autót, de mostanra már megszoktuk az autó nélküli életet, és a jól működő stockholmi tömegközlekedésnek köszönhetően végül is nincs is rá nagy szükségünk.
Szóval megkérdeztük a telefonom útvonaltervező programját, hogy miként jutunk el az egyik külvárosból a másikba, és az mindenféle, általunk sose hallott háromszámjegyű buszvonalak segítségével egy bő fél óra alatt el is juttatott minket a helyszínre. Bőven időben voltunk, nagyon örültem a dolognak, egyrészt, mert utálok elkésni, másrészt meg így még geocachingelni is maradt időnk.
Minden szép is lett volna, mígnem...
Lea felhívott minket, hogy szándékosan hagytuk-e otthon a nászajándékot.
Nos, nem. És persze volt egy kis ráhagyás az időt tekintve, de az szóba sem jöhetett, hogy hazamenjünk a csomagért. Lea felajnánlotta, hogy elhozza a csomagot, de a telefonja éppen lemerülőben volt, így előbb még azt is valamelyest fel kellett töltenie, különben nem talált volna meg minket, még ha el is jutott volna a környékre.
Telefon nélkül viszont sem az egzotikus (de gyors) útvonalat, se minket nem talált volna meg. Mire viszont valamelyest feltöltődött a telefonja, már nem volt idő rá, hogy tömegközlekedjen.
Így végül nem volt más megoldás, hogy azt mondtuk neki, hogy üljön taxiba.
Időközben eleredt az eső.
Egy ritkán használt, de viszonylag elegánsabb cipő volt rajtam.
Meglepődve vettem észre, hogy egy pillanat alatt átázott – pedig nem is léptem pocsolyába, vagy efféle. Egyre kellemetlenebb volt a vizes cipőben, vizes zoknival caplatni – de közben az utcán kellett vártuk, hogy megérkezzen Lea.
Végül befutott, így – az utolsó pillanatban – mi is megérkeztünk az ifjú párhoz.
Itt már elvileg  csak egy pisilésnyi időnk volt a városházára való indulásig.
A sikeres mikciót követően vissza akartam venni a (mégoly vizes) cipőmet, de látom ám, hogy nem egyszerűen felszakadt egy varrás vagy eltörött a talpa (az ilyesmi előfordul), hanem a sarkából hatalmas darabok hiányoznak. De akkorák, hogy az ujjaimat keresztüldughattam rajta. Szóval a cipő felvétele gyakorlatilag egyenértékű lett volna azzal, hogy mezítláb folytatom az utat.
Ekkor a vőlegény (nagyon-nagyon gyorsan) elővett egy zoknit, és előkeresett egyet a saját fekete cipői közül, hogy abban menjek az esküvőre.
Hála Istennek ez tökéletesen passzolt a lábamra és még kényelmes is volt (mondjuk sok választásom nem lett volna akkor sem, ha töri a lábamat, vagy ha három számmal nagyobb a kelleténél). De jól is jött hogy kényelmes a cipő, mert ezt követően már igencsak futólépésben kellett igyekeznünk az esküvő helyszínére.
Az anyakönyvvezető már nyugtalanul nézegetett ki az épületből, de az utolsó percben mégiscsak megérkeztünk.
Maga az esküvő egyébként igen minimalista (de kedves, aranyos) volt.

A szertartást követően pedig az ifjú pár meghívott minket a Den Gyldene Freden nevű nagyon izgalmas étterembe.
A hely egyik nevezetessége, hogy 1722 óta fogadja a vendégeket, a másik érdekesség pedig az, hogy a Svéd Akadémia itt vacsorázik minden csütörtök este. Tudjátok, akik az irodalmi Nobel-díjakat ítélik oda.
Megmutatták nekünk az Akadémia tagjainak a számozott poharait is (jó réginek tűntek azok is). A Svéd Akadémiának ugyanis 18 széke van. Ha az egyik megürül, akkor választanak oda egy új embert, aki elfoglalja a helyét. Így aztán minden tagról tudható, hogy hányas számú szék tulajdonosa – és az ennek megfelelő számú pohárból ihat ebben az étteremben.

Szóval kalandos volt ez az esküvő, de jól sikerült, szép és érdekes volt.

Ezúton is sok boldogságot kívánunk az ifjú párnak!

Orvostanhallgatóknak, vagy valami hasonlóknak tartottam előadást kisebb körben.
A kezemben egy adag paradicsomot szorongattam, és vélhetőleg ettől inspirálva azt mondtam a hallgatóságnak, hogy a középkorban sok érdekes legenda és babona kötődött különféle gyümölcsökhöz és zöldségekhez.
A diákok érdeklődve figyeltek rám, várták, hogy mit mondok, nekem viszont abban a pillanatban egyetlen zöldséghez vagy gyümölcshöz kötődő hagyomány sem jutott eszembe.
Erre megkérdeztem tőlük (vélhetőleg a kezemben tartott paradicsomtól is inspirálva), hogy tudják-e, milyen gyümölcs volt az az Édenkertben, amiből nem volt szabad ennie az őseinknek (a helyes válasz – a közhiedelemben szereplő almával ellentétben – az, hogy nem tudjuk, ezt ugyanis nem részletezi a Biblia).

Erre a kérdésre furcsa módon azt a választ kaptam az egyik sráctól, hogy a gyilkos galóca.
Tényeleg meglepő volt a válasz, mert ugye az egyrészt egyáltalán nem gyümölcs, másrészt pedig az elfogyasztásának a következményei sem éppen galócamérgezésre utalnak (bár az is igaz, hogy a gyümölcsről szóló előzetes tájékoztatás viszont így hangzott: „... azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.”).

Erre megkérdeztem a fiatalokat, hogy tudják-e, milyen méreg van a gyilkos galócában, amire egy kicsit bizonytalankodtak, mondták, hogy pszilo...valami, aztán én mondtam meg nagy büszkén a helyes választ, hogy pszilocibin.

...ami egyébként nem a helyes válasz. A gyilkos galóca hatóanyaga az α-amanitin.
Viszont a pszilocibin is gombaméreg, csak nem ilyen súlyosan mérgező szer, hanem egy hallucinogén anyag, ami a különféle badargombákban található.
Ha ezen a pszolicibin-vonalon képzeljük el az édenkerti történetet, akkor viszont egész érdekes olvasat jönne ki:
A „jó és a rossz tudásához” férhetnénk hozzá a pszichedelikus utazás során, de ezt a felsőbb hatalmak megtiltják nekünk...
Vagy az is lehet (kicsit Mátrix vagy Inception stílusban), hogy igazából még mindig az Édenkertben vagyunk, csak nagyon rosszul ütött be a szer, és most ezt az itteni világot hallucináljuk magunknak a „bad trip” során...

Na jó, ez így egy az egyben nem igaz.
Nem csak (és nem is elsősorban) a geocachingelés kedvéért utazgattunk.

Mint tudjátok, bő két évvel ezelőtt Lea egy évig Amerikában lakott, egy nagyon kedves család fogadta be (énektanár/kórusvezető apuka, fotóművész anyuka), méghozzá puszta jófejségből, ugyanis semmi anyagi ellentételezést nem kaptak azért, hogy egy évig gondoskodtak a lányunkról. Persze Lea jelenléte önmagában is épp elég jutalom lehetett a számukra. :-)
Szóval azzal akartuk most viszonozni a kedvességüket, hogy meghívtuk őket magunkhoz Svédországba.
Aztán ha már ilyen messzire eljönnek, mi meg amúgy is inkább magyarok vagyunk, mint svédek, akkor hát bővítsük ki a kirándulást Magyarországgal is.
De a svéd időszak alatt igazán áthajózhatnánk Észtországba is, már csak azért is, hogy a hajóról útközben láthassák a gyönyörű stockholmi szigetvilágot.
A repülőjegy pedig bizonyos praktikus okokból Budapest helyett Bécsbe szólt, akkor hát iktassunk be egy-két nap Ausztriát is.
Ha meg Esztergomba is elvetődtünk az út során, akkor már igazán átugorhatnánk Szlovákiába is sztrapacskát enni...
Volt ebben a pár hétben vonatozás, hajókázás, utazás metrón és városnéző buszokon, de utaztunk hintón is Pannonhalmán (a pálinkakóstolás és az édesapám által szervezett nagyszabású bográcsozós és kemencében sütögetős igazi magyar ünnepi vacsora helyszíne között).
Királyi palota és romkocsma.
Gundel és Meki.
Szóval a látogatás igencsak mozgalmasra sikerült.

A sok utazáshoz képest viszonylag kevés alkalmam adódott ládákat keresni, de azért egy-két új találattal mégiscsak bővíthettem a gyűjteményemet.

Itt pedig most megosztok veletek egy-két érdekes képet, nem is igazán a geocaching kapcsán, csak úgy...

Aranyos, észt nyelvű ortodox templom. Itt történetesen tényleg van is egy geoláda...

A Stephansdom egyik zugában akadtam erre a bekötött szájú nőre, akinek a címerét rádásul valami svasztika-szerű nonfiguratív minta díszíti.

A bécsi szállodánk foteleit pedig magyar szöveg díszítette.
Mellesleg talán nem is meglepő. Bécsben rengeteg magyar szót hallottunk – a jelek szerint rengeteg magyar dolgozhat ott kinn.

The Doctor was here...

Gyógyszertár

__________________________________

 2014-08-24

Mormogi Papa küldött nekem ennek a posztnak a kapcsán néhány igen érdekes észrevételt, háttérinformációt. Szíves engedelmével most kiegészítésként idemásolom a sorait:

Mai „kirándulós” posztodhoz itt írok pár mondatot.

Megnéztem a féldombormű képét – nagyítva is. Szerintem másról van itt szó, mégpedig egy kézjegyről. Ezt az alkotás kora (feltételezésem szerinti:-) is alátámasztja.

Régen ugye még a művészek sem tudtak írni - olvasni; vagy csak kevesekre volt ez jellemző. Viszont néha a leglehetetlenebb helyeken (értsd: ahol „legföllebb” az Úr láthatta :-) helyezték el saját kézjegyüket. A szignó aláírásként működött, bár néha nem egy mestert, hanem egy egész műhelyt jelöltek vele.

A képen láthatóhoz igen hasonló kézjegye volt például Lőcsi Pál mesternek (lásd a fényképeket), akinek faragott fa oltárait gyerekként sokszor nézegettem a Szent Jakab templomban.

Itt van róla pár szó:

Lőcsei Pál mester a magyarországi késő gótikus szobrászat legkiemelkedőbb alkotója. Fő műve, a lőcsei Szent Jakab plébániatemplom főoltára 2009-ben felkerült a világörökség listájára. Ez a világ legmagasabb – 18,62 méteres – gótikus stílusú oltára, a szentélyt a padlótól a mennyezetig kitölti. Népes alkotóműhely élén állva Pál mester meghatározó befolyást gyakorolt a Felvidék szobrászatára.

(Nem mintha számítana, de régebben úgy tudtam, ez „csak” Közép-Európában a legmagasabb gótikus faoltár…)

Az idézet forrása, ahol egy bő 4 perces, szöveg nélküli hangaláfestéses videó is látható a szobrokról:

http://www.hirek.sk/video/20110420222014/Locsei-Pal-mester-misztikus-vilaga.html 

A Wiki magyar szócikke kissé szűkszavú - érdemes más nyelveken is megnézni:

http://hu.wikipedia.org/wiki/L%C5%91csei_P%C3%A1l_mester 

Például csak a németben találtam meg három nyelven is a nevét (pedig szinte biztosan három nyelvű volt :-) – illetve azt, ahogyan ma nevezzük, hiszen csak a keresztneve maradt ránk:

Paul von Leutschau (slowakisch Majster Pavol z Levoče, ungarisch Lőcsei Pál mester, * 1460?–1470?; † 1537?–1542?) war ein mittelalterlicher Holzkünstler und Bildhauer des 15. und 16. Jahrhunderts, dessen Hauptwerke in Leutschau (damals Königreich Ungarn, heute Levoča in der Ostslowakei) entstanden sind.

Itt pedig számos képet és részletes leírást találsz több nyelven is a templomról, és persze a benne lévő műalkotásokról is:
http://www.chramsvjakuba.sk/en.html#x 
http://www.chramsvjakuba.sk/hu.html 
http://www.chramsvjakuba.sk/fr.html 

Érdemes megnézni a gömbpanoráma képeket :-) A bal oldalhajó falán a szentély előtti részben látható a „Biblia pauperum” – az írástudatlanok okulására-okítására szolgáló korai „képregény” :-) Az öt gömbpanoráma közül az utolsón látszik valamennyire élvezhetően.

Csatolom fényképen Lőcsei Pál mester kézjegyét, ami az egyik kalapomon díszelgő jelvényen látható. Lőcsén vettük még a hatvanas években.

A család nagy Doctor Who-rajongó lett.
Mind a négyen ott ülünk a tévé előtt esténként és nézzük a Doktor kalandjait (méghozzá DVD-ről, mivel ezen a téren régimódi vagyok, úgyhogy semmi letöltögetés).
Végignéztük a Tizedik Doktor kalandjait (innen indultuk; majd később megnézzük a korábbi kilenc Doktort is), nagyon kedveljük David Tennant-et, mint színészt (a Broadchurch-ben találkoztunk vele először, ott is nagyon jó volt), és nagyon a szerettük a Tizedik Doktor laza, könnyed, ugyanakkor mégis érzelmes stílusát.
Megsirattuk Donna sorsát, majd kicsit később sajnos el kellett búcsúznunk ettől a kedves doktortól is, úgyhogy most már (pár napja) kénytelenek voltunk áttérni a Tizenegyedik Doktorra.

Mindegyik doktornak megvan a maga sajátos személyisége, stílusa, öltözködése és egyben megvan a saját szóhasználata is – hogy aztán Doktor halálával és újjászületésével ezek mind megváltozzanak.
A Tizedik Doktor, ha éppen valami fontosba vagy veszélyesbe készült belevágni, akkor mindig azt mondta, hogy „Allons-y!”. Ez ugye franciául van, és azt jelenti, hogy „Gyerünk!”.
Egyébként amikor Franciaországban laktam, akkor ennek inkább egy fiatalos, kicsit szlenges változatát használtam, ami úgy hangzott, hogy „On y va!” – persze lehet, hogy mostanára már ez utóbbi kifejezést csak a hozzám hasonló középkorúak használják, ahogy ez lenni szokott a szlenggel.
Szóval a Tizedik Doktor azt szokta volt mondani, hogy „Allons-y!”, míg a Tizenegyedik, ha éppen valami veszélyes dologba vág bele merészen, akkor azt mondja, hogy „Geronimo!”

Akkor elmesélem ennek a szónak a hátterét.
Geronimo, az „Ásító” egy híres apacs harcos (és varázsló) volt a XIX. században.
Mexikói katonák megölték a feleségét és három gyerekét, ezt követően a mexikóiak (és az amerikaiak) elleni harcnak szentelte az életét, bátor rajtaütéseket és fogolyszabadításokat hajtott végre a csapatával.
Már ez önmagában is elég lenne arra, hogy a neve csatakiáltássá váljon, de előbb jön még egy csavar a történetben.

1940 augusztusában egy amerikai ejtőernyős alakulat tagjai a bevetés előtti estén egy Geronimóról szóló filmet néztek. A film után a csapat tagjai azzal csúfolták az egyik társukat, hogy annyira be lesz tojva a bevetéskor, hogy a saját nevére sem fog emlékezni. Erre a srác azt mondta, hogy nem hogy emlékezni fog a nevére, de amikor kiugrik a gépből, akkor azzal fogja bebizonyítani, hogy nem fél, hogy azt kiáltja jó hangosan, hogy „Geronimo!”.
Így is tett.
Idővel aztán az egység többi tagja is átvette ezt a szokást.
Olyannyira, hogy manapság állítólag már általánosan is használatos a kiáltás az ejtőernyosök körében, és egyáltalán olyankor, ha valaki magasból ugrik le, vagy más efféle dologba vág bele.
Az 501. Légi Gyalogsági Ezred (remélem, jól fordítottam – az eredeti neve „501st Airborne Infantry Regiment”) címerében pedig – Geronimo leszármazottainak jóváhagyásával – ma hivatalosan is ott szerepel ez a név.

Úgyhogy én is csak azt tudom mondani, úgy maganak, mint neketek, kedves olvasóim, hogy:

Geronimo!

Mint tudjátok, a lányaim igen komoly szinten űzik már a koreai popzene iránti rajongást, és van egy ilyen zenékre szakosodott tánccsoportjuk – pár klippjüket korábban meg is osztottam veletek.
Azt hiszem, azt is említettem már futólag, hogy a koreai nagykövetség – igen dicséretes módon – aktívan támogatja az efféle kulturális tevékenységet.

Olyannyira, hogy most pénteken lesz a követség szervezésében egy k-pop táncverseny itt Stockholmban – a nyertes csapat pedig kiutazhat Koreába.
Úgyhogy drukkolok, hogy a lányaim csoportja jól szerepeljen. Elég erős a mezőny egyébként, sok induló van, és láttam egy konkurrens csapat klippjét, azok is igen profik. Szóval nagy lesz a küzdelem.

A tánchoz megfelelő összehangolt ruházat is tartozik, ennek keretében vásárolták be ma ezeket az arany lábbeliket a lányok:

A látványról rögtön egy svéd sláger jutott eszembe, a Diggi loo diggi ley, ami 1984-ben meg is nyerte az Eurovíziós Dalfesztivált.

Ennek a dalnak a központi fordulata ugyanis így hangzik:

Diggi loo diggi ley
alla tittar på mig
där jag går i mina gyllene skor.

Vagyis:

Digilú digilé
mindenki engem néz
ahol csak járok az arany cipőmben.

 Úgyhogy végül összeér a különböző korok és különböző országok popkultúrája.