A blogom figyelmes olvasói, valamint a személyes ismerőseim tudhatják rólam, hogy életemnek egy viszonylag rövid, ámde meghatározó időszakát egy (katolikus és egyben karizmatikus) közösség kolostorában töltöttem.
A még közelebbi ismerőseim azt is tudják, hogy hogy hívják ezt a francia alapítású társaságot, de ebben a posztban most nem írom le a nevét.
Lelkes, buzgó tagja voltam a közösségnek, mindaddig, amíg – máig rejtélyes okokból – el nem küldtek minket Jucussal együtt 1994 elején. Akkor ezt igen rossz néven vettük; ma már hálát adok a Gondviselésnek, hogy ez így történt.
Lelkes, jámbor, imádkozós tag voltam, igyekeztem megfelelni a szegénység, tisztaság, engedelmesség hármas követelményének. Ezek közül a szegénység nem jelentett számomra problémát, az anyagiak sohasem csábítottak különösebben. Az engedelmesség egy árnyalattal nehezebb kérdés, időnként határozott véleményem van a dolgokról (és valamiért az a gyanúm, hogy az elküldésünk hátterében is az állhatott, hogy valakinek ez nem igazán tetszett), de alapvetően gond nélkül el tudom fogadni, hogy egy szervezeten belül (legyen szó akár egy vallási közösségről, akár mostanában egy munkahelyről) megvan a magam adott helye – úgyhogy végső soron az engedelmesség sem volt gond.
Nagyon fontos és szép időszak volt az életemben, amikor a kolostorban lakhattam; azt érezhettem, hogy végre valahol befogadnak, fontos vagyok, része vagyok egy csapatnak, és az egész életem egyfajta misztikus, természetfölötti, szent célt nyert.
Nagyon szerettem a közösséget, a katolikus egyház egyik legprogresszívebb, legjobb, szinte példaértékű szervezetének tartottam, még ha esetleg apróbb hibákat fel is fedeztem benne.
Na, amiről most mesélni akarok, és aminek a kedvéért meg kellett írnom ezt a bevezetőt:
Pár éve megszellőztette a francia sajtó, hogy a közösség egyik tagja ellen pedofília gyanújával nyomozás indult.
Mivel a mai napig kapcsolatban vagyok a közösség magyarországi ágával, próbáltam az ügyben tájékozódni, de a hivatalos álláspont az volt, hogy ugyan sajnos valóban történt valami, de a sajtó igencsak felfújja a dolgot, és a közösség már el is indította a megfelelő rágalmazási pereket. Hát legyen így, akkor én is kicsit fenntartással olvasom a Le Canard Enchaîné-t.
Most viszont látom ám, hogy fenn van a neten egy hivatalos állásfoglalás a közösség vezetői részéről november 15-i dátummal.
Az „emlékek gyógyulása” felkiáltással elhatárolódik a közösség az elkövetett szemétségektől (nemcsak pedofíliáról van szó, hanem formálisan beleegyező felnőttek között zajló, ámde az adott kontextusban mégiscsak illetlen dolgokról).
Mondjuk valószínűleg az állhat a nagy önvizsgálat hátterében, hogy most kezdődik a pedofilügy bírósági szakasza, szóval ezek most már úgyis napvilágra fognak kerülni, így hát, gondolom, elébe akartak menni a dolgoknak.
Az viszont különösen érdekes, hogy nem csak arról az illetőről (egy mezei énekvezető szerzetes) van szó, akiről eddig lehetett tudni, hanem egyrészt magáról a közösség alapítójáról, másrészt a közösség az egyik későbbi úgynevezett „általános előljárójáról” is.
Az alapítóról többek között konkrétan ezt írják:
„Ce dernier a reconnu de graves manquements à son devoir d’état en matière sexuelle, en particulier avec des soeurs de la Communauté, ce qui a entraîné plusieurs d’entre elles à quitter la Communauté. Un cas concerne même une jeune fille mineure... Son prestige de fondateur charismatique, joint à la seduction de sa parole, a conduit la plupart de ses victims à se laisser abuser par un discourse prétendument mystique, couvrant de motifs spirituels de graves entorses à la morale évangélique.”
Azaz hogy az illető különösen (en particulier) nővéreket szeretett elcsábítani, de egyszer egy fiatalkorú lányról is szó volt. A (hivatalos közleményben meglehetősen érdekes stíluselemként ható) három pont mellesleg ennek a kiskorú lánynak az említése után kerül a mondat végére.
Azt is leírják, hogy az alapítói tekintélye segítségével, misztikus beszélgetések révén csábította el az áldozatait (arról mondjuk tudtunk, hogy nagyon nagy misztikus a fickó).
Szóval lám, lám, ki mivel tud csábítani, nem csak a kockahas, a nagy farok, a vastag pénztárca, de még ez a spirituális szöveg is döglesztő lehet pár nőnek.
Hát, sajnos (vagy szerencsére) ebből én kimaradtam – miközben a francia anyaházakban ilyesmi zajlott, én csak csendben imádkozgattam valahol Esztergom közelében.
Másrészt viszont akkor és ott megismerkedtem Jucussal – őt pedig nem cserélném le holmi szenteskedő dumától rámcuppant apácára, de nem ám!
Ezen a ponton viszont 
Igen nyilvánvaló a könyv oktató célzata: gyakran kitér azokra a kérdésekre, hogy egy űrállomás miért marad a pályán, mitől lép fel a súlytalanság jelensége, hogyan befolyásolja a súlytalanság a hétköznapokat és az emberi szervezetet, hogy lehet így enni és inni, hogy irányítják az űrjárműveket, hogyan lehet (geostacionárius) műholdakkal megoldani nagy távolságokat áthidaló adatforgalmat stb.
A stockholmi utcán nyitott szemmel járva a romantikus kreativitás különféle jeleibe botolhat az ember, ahogy ezt 
Sokszor láttam már ezt a követ, mert gyakran járok a környéken, de mindig meghatódom, ha látom.
Stockholmot erős túlzás lenne a gasztronómia fellegvárának nevezni – ezzel együtt viszont tény, hogy viszonylag jó felhozatal van különféle jellegű éttermekből.
Sajnos, egyáltalán nem volt olcsó (végül ezer korona fölötti összeget hagytunk ott), de azt mondom, egyértelműen megérte.
3. Buszon utazom egy régi ismerőssel (egy lányról van szó, aki valaha tetszett nekem). Felszáll a klinikánk frissen nyugdíjba vonult igazgatója, csavarok, kerekek, efféle van nála. Kiderül, hogy ez egy skateboard, csak még össze kell rakni – most, hogy nyugdíjba vonult, gördeszkázással akar foglalkozni. Beszélget velünk, a buszban utazókkal erről, meg mindenféle másról is (a táskájáról, öltönyökről stb.). A végén mindenki szívhez szólóan búcsúztatja, ölelgeti. A velem utazó lány is (akinek egyébként semmi köze a klinikánkhoz, az álomban sem) – a főnököm elgondolkodik ezen, és azt mondja: „Mi még nem találkoztunk.” A lány ezen végképp meghatódik, hogy egy ekkora klinika igazgatója emlékszik arra, hogy kivel találkozott és kivel nem, és azzal válnak el egymástól, hogy „De majd fogunk.”
Nos, ma nekem is határátlépős élményben lehetett részem.
Mindenekelőtt a mai naptól a (kb. 700 alkalmazottat foglalkoztató) klinikánk eddigi megszokott és (tényleg!) szeretett igazgatójának a helyét átveszi egy új ember. Igen nagytudású orvosról van szó, az eddigi munkája (amit most otthagy a klinikánk kedvéért) a Stockholm megyei pszichiátriai kutatásokat összefogó centrum vezetése volt. (Ha valakinek ez nem hangzik elég nagy dolognak, annak a gondolataiba most egy pillanatra villanjanak be a „Karolinska Intézet” és a „Nobel-díj” kifejezések.)
De most kedvező irányba fordulnak a dolgok: Két hete kaptam erősítést, egy nagyon-nagyon érdekes kolléga személyében, aki 61 éves, valaha sebész volt, de ezt a szakmát hosszú ideig nem gyakorolta, ugyanis inkább a profi vitorlázásnak szentelte az életét. Ebben viszont tényleg olyannyira profi volt, hogy többek között egy ideig ő tartotta (a csapatával, persze) a Föld megállás nélküli körbevitorlázásának a világrekordját (amit azonban azóta sajnos már megdöntöttek). Ámde nem csak erről híres, hanem arról is, hogy komoly szexfüggő volt, habzsolva a mindenféle (de jobbára fiatal) csajokat, ami érdekes és néha életveszélyes helyzetekbe sodorta (mintha az antarktiszi jéghegyek közötti szlalom nem lett volna elég az életveszélyből) – majd pedig, egy csalódott és dühös nő akciójának köszönhetően a svéd bulvársajtó címlapjára is repítette.
Egy drogos csaj szül titokban, egy pincében: egészséges, fehér gyereke születik.
Álmomban függvénytani Isten-bizonyítékot (vagy legalábbis Isten-leírást) akartam alkotni, ahol szépen f(x) formában leírom Isten mindenkori (ti időpontban vett) állapotát az előző időpont állapotának a függvényében. Már álmomban is fennakadtam rajta, hogy mi lenne az a ti-1 „előző időpont”, hiszen az idő (amennyire ma tudjuk...) folytonos jellegű.
Az egyik álomban valami ősrégi kabaréműsor szerepelt, amiben valaki azon bosszankodik, hogy milyen hülyeség az, hogy amikor a busz átmegy a vasúti kereszteződésen, akkor a kalauz (vagy akkor már inkább a bakter, de az álomban kalauzról volt szó) szaggatott sípszóval jelzi, hogy szabad a pálya. Az illetőt azért zavarja ez, mert aludna a buszon, de ilyenkor mindig felébred. Álmomban azon gondolkodtam, hogy emlékszem-e rá, hogy még az én gyerekkoromban is így volt-e.
Az előkészítő tábor Rhode Islandben végetért.
(Az alábbi gondolat pedig mintha akár egyenesen Gaius Baltartól származna:)