Polaris

Ez volt számomra tegnap (ügyeletben) a nap szava.
Egy orvos kérte ezt tőlem egy beutalón.
Elgondolkodtam azon, hogy talán úgy gondolja, hogy túl józan a beteg, és meg kellene szüntetnünk ezt az állapotot...

Ma aztán persze tovább gondolkodtam, és nyomoztam.
Az av- végül is bizonyos esetekben tényleg nem valamilyen állapottól való eltávolodást, annak megszüntetését (avvika, avvara, avidentifiera, avregistrera, avskriva) jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, valaminek a beteljesítését, végigvitelét (avbilda, avkunna, avkräva).
Tulajdonképpen analóg a magyar el- igekötővel. Ott is van egyrészt elmegy, elnéz, elgépel, eltanácsol, másrészt elvégez, eljár, elért (egy célzást).

A Google ad néhány - nagyon kevés! - találatot az avnyktringre, a legtöbb helyen kijózanítás értelemben használják, de van olyan is, ahol valaki a kocsmába megy avnyktring céljából. :-)

Vettem Thaiföldön egy érdekes kiskönyvet, nem mintha használni akarnám, pusztán csak az elméleti érdekesség kedvéért.

Egy thai nyelvü társalgási zsebkönyv a bárlányokkal (bar girls) való beszélgetéshez. Ezek a lányok nem (csak) prostituáltak a szó nálunk használatos értelmében.

Be lehet ugyan fizetni náluk egy-egy órára is (láttam az ilyen szolgáltatásokhoz rendszeresített szállót a bárok mellett, és el is ment rögtön az egésztől a kedvem), de ha akarod, a lány veled tölt több napot, akár az elkísér ide-oda az egész thaiföldi nyaralásod alatt, mindenféle közös programokat csinálhattok (úgy hívják ezt az opciót, hogy „thai girlfriend”), de még a házasság lehetősége is benne van a pakliban (erre többek közt bizonyíték Svédország jelentős, ámde szinte kizárólag nőkből álló thai népesége is).

Na, szóval a velük való beszélgetéshez nyújt segítséget a könyvecske, sorra véve a kapcsolat különféle szakaszait, a bárban való ismerkedéstől, csevegéstől kezdve a szexuális aktus megbeszélésén és a lánykérésen át egész a szakításig.

Jucussal eltért a könyvről a véleményünk - ő egyértelmüen poénnak tartotta az egészet. Én azt gondolom, hogy a könyv ebben az összefüggésben teljesen releváns és hasznos mondatokat tartalmaz, a humorforrást pedig pont ennek a kontextusnak a - számunkra való - idegensége szolgáltatja.

Néhány különösen érdekes példamondat innen-onnan:

- Szeretnék veled lefeküdni, de meg tudod előbb mondani, hány éves vagy? Van nálad személyi igazolvány?

- Ma éjjel négy lánnyal szeretnék lefeküdni. Ez okés a részedröl?

- Itt harapj meg!

- Nem tudok veled szexelni, mert másnapos vagyok.

- Nem akarok elkapni valamit. Akkor rájön a feleségm, hogy lányokat kerestem itt fel, és nem templomokat.

- Pénzre van szükségem. Apám vízibivaly nélkül nem tud a rízsföldön dolgozni.

- Húzzál innen, te lusta csaj!

- Miért nem beszéltél a férjedröl és a gyerekeidröl?

Az persze egy jogos ellenvetés lehetne, hogy hogyan képzelték a szerzők a lány mondatainak az értelmezését. Kapásból leveszi a szegény férfiember a hosszú thai mondatból, hogy miről van szó? Vagy inkább az a terv, hogy amikor a lány plusz pénzt akar kérni, akkor a srác az orra alá dughatja a könyvecskét, amiből a thai  barátnő kiválaszthatja, hogy az apa/anya betegségét, a lakbért, a megszökött ökröt, az áradást vagy az aszályt akarja-e megjátszani.

Mindenestere tanulságos és vicces.

Érdekes élmény és tapasztalat volt a buddhizmust élőben megtapasztalni, kicsit meg is kérdőjelezte az előítéleteimet.

A buddhizmussal való találkozásom itt Thaiföldön pozitív, kedves, meleg élmény volt (mint maga az ország és a thai emberek úgy általában is), viszont korántsem tűnt számomra olyan mélyen spirituálisnak, mint amit magamban elvártam ettől a vallástól.

Erre én újra beállítottam azt, az éjjeliszekrényen fekvő másik (héber számlapos, azaz „fordítva” járó) karórámról. A héber számlap értelmezésével egyébként nem is volt semmi gond, de mivel ezt az órát viszonylag régen hordtam utoljára (hú, de hülyén néz ez ki ez a szó rövid o-val, le is kellett csekkolnom, hogy tényleg így írják-e, de tényleg), így még a nyári időszámítást mutatta - amire persze én akkor még nem gondoltam. Mondjuk csodálkoztam is lefekvéskor, hogy már milyen későre jár az idő...

Ma este pedig a héber órámat fogom felvenni.

Gyönyörűek.

Már első nap felfigyeltünk a stardon arra, hogy valami fürge kis állatkák futnak be közeledtünkre a a homokba fúrt (kb. fél centi átmérőjű) lyukacskákba.

Alaposabb megfigyelés után (ha mozdulatlanok maradtunk, hamarosan újra előbújtak) azt láttuk, hogy ezek ici-pici rákocskák (talán fél centiméteresek, ha lehetnek), akik kis homokgolyócskákat gyúrogatva, görgetve mélyítették a gödröt, majd később a felszíni homokból is gyúrták ezeket a golyókat.

A homokot a szájukba veszik, lenyalogatják (talán mikroorganizmusokat, meg mindeféle szerves hulladékot találnak a homokszemek felszínén), majd a „tiszta”, azaz számukra már érdektelen homokból készül a golyó. Módszeresen haladnak, a lyukakból kiinduló sugárirányú útvonalak mentén takarítanak, de nem mennek messzire a lyuktól, hogy veszély esetén hamar visszabújhassanak.

 Jellemző a hely és az idő, amikor tevékenykednek: Az árapálynak kitett fövenyen, a dagály   elvonultával (amikor már nem öntik el a hullámok a homokot) szorgoskodnak. Lehetőleg a napsütéses órákat választják, de amikor éjjelre esett az apály, akkor éjszaka dolgoztak – érdekes módon akkor inkább nagyobb golyókat gyúrtak, amiket egy kupacba gyűjtöttek össze, míg napsütésnél nagyobb területet járt be egy-egy rák, ilyenkor a golyósorok betakarták jószerivel az egész fövenyt.

Ha ilyenkor, napos időben egymásba nyúlt a szomszédok homokbányája, összetűzésre is sor kerülhetett – a pici, körülbelül egy milliméteres ollócskáikkal fenyegették egymást.

Nagyon aranyosnak tartottuk ezeket a szorgos kis állatkákat, és aggódtunk is, nehogy a strandolók eltapossák őket – de úgy tűnt, ez szerencsére nem nagyon fordul elő, a rákocskák éberségének köszönhetően.

Úgyhogy a Thaifölddel kapcsolatos kellemes meglepetések már a repülőn kezdődtek. Minden úgy működött (sőt, még úgyabbul), mint a repülés hőskorában: Kedves, mosolygós légikisasszonyok, párna, takaró, fülhallgató (aminek használatáért nem kértek külön pénzt, ellentétben pl. a Kanári-szigeteki charterjárattal két éve) – igaz, a hangszórók a mi sorunkban konkrétan nem müködtek, másrészt viszont úgyis csak valami propagandafilmet lehetett volna nézni a királyról, meg az épülő, fejlődő Thaiföldről. :-)

A mosdó virágokkal volt díszítve, a szélére pedig a szappanon kívül parfüm is ki volt téve.

A megérkezéskor kicsit izgalmas volt, hogy nem kaptunk információt arról, hogy innen hogyan tovább. (Elképzeléseimmel ellentétben) nem állt ott senki kis táblácskával, hogy „Apollo - Koh Chang”, valaki odavetette ugyan, hogy „indulási oldal, F”; csakhogy a nevezett helyen aztán végképp nem várt ránk senki. Ott ugyan állt egy szép nagy sor, akik szemlátomást becsekkolásra vártak, de nekünk senki sem mondta, hogy repülővel kéne továbbmennünk (noha ez kétségkívül kézenfekvő megoldásnak tűnt), és főleg nem kaptunk semmiféle jegyet a továbbutazáshoz. Zavarunkat fokozta, hogy a sorban állt egy svéd család, akik ugyanazzal az utazási irodával utaztak ugyanoda, és nekik viszont volt repülőjegyük. A stockholmi iroda persze nem vette fel a telefont, hiszen Svédországban ekkor éjfél volt.

Tratban aztán minibusz várt ránk (itt már olajozottan működött minden), ami elvitt (egy kompozás közbeiktatásával) Koh Chang-ra, ahol laktunk.

Hazaérkeztem Thaiföldről, ahova nem vittem magammal számítógépet (hogy bölcs döntés volt-e ez, vagy sem, az persze vitatható), így most utólag szeretnék egy folytatásos élménybeszámolót írni, amit terveim szerint úgy kétnaponta fogok majd egy-egy poszttal bőviteni.

Kedvet kapva Skandikamera hasonló akcióitól, úgy gondoltam, hogy én is egy feladvánnyal nyitok.

Négy képet teszek most föl, ezekkel kapcsolatban várom a tippjeiteket. Mindegyik egy-egy tervezett bejegyzésem témájához kapcsolódik.

Az első képről azt kérdezem, hogy vajon hol járunk, miféle épületet vagy intézményt látunk itt? Segítségként (vagy nehezítésképp) elmondom, hogy ez maga a főépület.

Kedves olvasóim!

Nem tudom, hogy a most következő két hétben mennyire lesz időm és lehetőségem írni a blogba. Talán igen, de nem ígérhetek semmit.

Ha eltűnnék is, január közepén-végén visszatérek.

Addig is "búcsúzóul" szeretném megosztani veletek az egyik kedvenc József Attila-versemet (de cseles módon nem azt, ahonnan a poszt címét vettem):

Ma reggel a metrón olvasgatva megakadt a szemem a „kaffeflicka” szón, amiről pedig eszembe jutott egy régi, vidám történet.

Talán 1987-et írhattunk akkor, másodéves voltam az orvosegyetemen.

Voltunk egypáran, akik feljártunk a Széchényi Könyvtárba tanulni, nem annyira az ottani könyvek miatt, sokkal inkább azért, mert a csönd,  a szintén ott tanuló többi diák inspiráló hatása, és az időnként közbeiktatott szünetek alatti kellemes társaság jó hatással volt a teljesítményünkre. Néhány évfolyamtársammal jókat beszélgettünk, és egyszer azon gondolkoztunk, hogy mit lehetne tenni vasárnaponkánt, amikor zárva van a könyvtár.

Valaki fölvetette, hogy beülhetnénk egy luxushotel előterébe, ami túl elegáns ahhoz, hogy csak úgy kidobjanak minket.

Így egy vasárnap el is mentünk a Hiltonba, két lány (nevezzük most őket Katinak és Ildinek) tartott velem. Szépen elrendezkedtünk egy asztal körül, ki-ki elővette a maga tankönyveit, a kristálytiszta hamutartóba csokoládékockákat tettünk (az agyműködés serkentésére is gondolva).

És valóban nem dobtak ki minket, sőt, a szálloda személyzete még az apróbb szemeteket (pl. csokipapír) is szó nélkül eltakarította utánunk.

A délután folyamán viszont odajött hozzánk egy szimpatikus középkorú úriember, aki elmondta, hogy pár nap múlva egy üzleti tárgyalása lesz itt Budapesten, és a megbeszélés utáni vacsorára meg szeretne hívni néhány lányt „magyar egzotikumként”, úgyhogy Katit és Ildit szívesen vendégül látná ebből az alkalomból, sőt, ha van még néhány barátnőjük, akik szívesen jönnének, akkor őket is.

Én a magam részéről kicsit zokon vettem, hogy rám nem terjed ki a meghívás, de mindenestre a dolog izgalmasnak hangzott, olyannyira, hogy Kati meg is adta a telefonszámát a további tervezést elősegítendő.

A későbbiekben aztán élénk vitát folytattunk egymással (és pár barátunkkal) hogy mi legyen: az akció lefújásától az évfolyamtársnők tényleges beszervezéséig minden lehetőséget számbavettünk.

Az igazán vicces azonban az volt, hogy egy-két nap múlva megszólalt a telefon otthon Katinál (ez ugye még a mobilkorszak előtt volt), amit a szülei vettek fel. Bemutatkozott az illető, hogy ő X.Y. és Katit keresi.

Nagy volt ám a csodálkozás Kati apja részéről, hogy hogy lehet az, hogy X.Y. a lányát keresi, és nem őt. Az apuka ugyanis ismerte X.Y.-t, és egy (vacsorával egybekötött) üzleti tárgyalásra készült vele a közeli napokban...

Betegekről nem írok a blogomon, még névtelenül sem (pedig lenne mit...), a munkám egyéb vonatkozásairól viszont nyugodtan mesélhetek.

Valami rejtélyes oknál fogva afféle öngyilkosság-szakértőnek számítok a klinikánkon (nem tudom, mire föl, sose kutattam a témában, de még csak különösebben nem is érdekel a kérdés), egyre több ilyen ügy fut át a kezeimen.

Egy-egy öngyilkossági eset kapcsán vizsgálni kell, hogy mit csináltunk esetleg rosszul - a hangsúly elsősorban a dokumentáció elemzésén van.

A minap a Socialstyrelsen (nagyjából az ÁNTSz svéd megfelelöje) több kórrajzunkat is visszadobta „az öngyilkossági veszély megítélésének elégtelen dokumentálása” címén, olyanokat , amiket pedig én teljesen helyre kis írásoknak ítéltem. Oké, az ő dolguk nyilván a kötözködés.

Fölhívtam hát az illetékes hölgyet, hogy akkor ugyan mondja már el nekünk ő, hogy hogy dokumentáljunk a jövőben, hogy ők is elégedettek legyenek.

Elmondta, hogy az nem elég, ha azt írja az orvos, hogy „A páciensnek nincsenek öngyilkossági gondolatai”, mert ebből nem derül ki, hogy honnan származik az adat, hogy ez tény-e vagy csak az orvos következtetése.

Ő a „Megkérdeztem a pácienst, hogy vannak-e öngyilkossági gondolatai, és azt mondta, hogy nincsenek.” formulát javasolta.

Végül kompromisszumos megoldásként „A páciens tagadja az öngyilkossági gondolatokat” (svédül: „Patienten förnekar s-tankar”) fordulatban sikerült megállapodnunk (a tagadás ugyanis már implikálja a kérdést).

Előre látom, hogy 2011 első fele többek közt arról fog szólni, hogy a klinika közel 1000 dolgozóját megpróbálom rávenni a förnekar kulcsszó alkalmazására.

Úgyhogy, mint látjátok, értelmes dolgokkal töltöm az időmet itt a zimankós Svédországban. De ha nekik ez kell, és megfizetik, hát csinálom...

Ezt a posztot igazából svédül kellene írnom, hiszen leginkább az itteni vitához kapcsolódnak a gondolataim.

Mint tudjátok, nemrég egy (szerintem egész rokonszenves arcú) srác öngyilkos terrorakciót kísérelt meg Stockholmban, amiből szerencsére csak az öngyilkosság jött neki össze (tényleg, vajon fog valaki ez ügyben Lex Maria-anmälan-t írni?). Ennek kapcsán aztán föllobbant a vita az iszlám és a terrorizmus kapcsolatáról, mondta mindenki a magáét a baloldali sajtótól a sverigedemokratákig.

Én magam is végiggondoltam, mi is igazából a véleményem.

Aki ilyen oldalamról is ismer, az tudhatja, hogy nem vagyok elragadtatva a svéd bevándorlási politikától - ez azonban számomra sokkal inkább gazdasági, semmint kulturális kérdés. Semmi bajom az iszlámmal önmagában, sőt: Gyakorló katolikusként magamhoz közelebb állónak érzek egy hívő muszlimot, mint egy szekularizált svédet. Sőt, szinte szent irigységet érzek az imaláncot morzsolgató arab férfiak láttán, arra gondolva, hogy mi sajnos nem imádkozzuk ugyanilyen buzgón a rózsafűzért.

Így arra gondoltam, hogy ebben a párhuzamban nézem ezt az eseményt is:

A katolikus egyház a pedofil papokkal és az iszlám vallás az öngyilkos terroristákkal.

Amikor a pedofil papok esetét tárgyalja a sajtó, akkor legitim érvelésnek számít a katolikus egyház tanítását és gyakrolatát (szexuáletika, engedelmesség, cölibátus) kapcsolaba hozni a történtekkel, az elöljárók felelősségét firtatni, akik esetleg tudtak a pedofil papról, de nem cselekedtek elég aktívan (csak áthelyezték az érintettet, ahelyett hogy fel is jelentették volna). A bírósági ítéletek nemritkán az egyház kollektív kártérítési kötelezettségét mondták ki, például Írországban és Amerikában a csőd szélére sodorva egy-egy egyházmegyét.

Svédországban ugyan nem volt ilyen eset az itteni mini katolikus közösségben (illetve valami 40 évvel ezelőtti esetet sikerült nemrég előásni), de az egyházmegye mégis igen aktív megelőző munkát végez, kidolgozták az erről szóló belső előírásokat, a hittanra járó gyerekeket az elsö összejövetelen felvilágosítják, hogy milyen (világi) szervezetnél tehetnek feljelentést, ha valami gyanúsat tapasztalnak.

A muszlim terroristákkal kapcsolaban viszont az hangzik el, hogy ez az illető egyén felelőssége, nem a közösségé; a terrorcselekmény, mint olyan, idegen az iszlám szellemétől, tehát ezért nem lehet a közösséget hibáztatni.

Ez így szerintem kettős mérce: a pedofil pap is saját felelősségére ront meg kiskorúakat, a pedofília is idegen a katolicizmus szellemétől, mégsem ússza meg az egyház a számonkérést.

Úgyhogy azt gondolom, hogy itt is ugyanabból kellene kiindulni, mint a pedofil papok esetén:

Belülről látva a helyzetet, átérzem, hogy az egyház tanításainak kívülről való leegyszerűsítő magyarázata nemcsak sértő, hanem téves következtetésekre is vezet, így nem szeretném az iszlám esetében sem azt, hogy kívülről magyarázzuk nekik, hogy mi a dzsihád, meg mi nem az.

Viszont jogosan elvárható, hogy a svéd (magyar, angol stb.) iszlám közösség is (éppúgy, mint a katolikus egyház a pedofiloktól) nyilvánosan és egyértelműen ne csak elhatárolódjon a terrorakciók végrehajtásától, tervezésétől és támogatásától, hanem cselekvéstervet is dolgozzon ki ezek megakadályozására, azt hajtsa is végre, és a terrorizmust propagáló tagokat maga az iszlám közösség jelentse a rendőrségnek.

Ha ilyesmi elvárható tőlünk, katolikusoktól, akkor joggal elvárható ez muszlim testvéreinktöl is.

Hát ezt gondolom.

Ha ezt most svédül írtam volna, felkerülhetne a link az SvD vagy a DN oldalára, és heves vita bontakozhatna ki. Így talán kevésbé számíthatok indulatokra, de kiváncsi vagyok a véleményetekre.

!السلام معكم

Ezt a könyvet is a téli utazásom során vettem, mint a Hajszőnyegszövőket.

Pétertől kértem és kaptam kölcsön ezt a könyvet. Figyelmeztetett ugyan, hogy nehéz olvasmány, de nem vettem komolyan. Látatlanul besoroltam a könyvet abba a kategóriába, amit magamban „amerikai beat irodalom” címen tartok nyilván, és amibe nálam (nyilván teljesen pontatlanul) Jack Kerouacon kívül Richard Brautigan és Kurt Vonnegut munkássága is beletartozik, és így, azt hittem, nagy gond nem lehet.

Hát tévedtem.

A könyv a harstadi ingerszegény magányomban is végig velem volt, mégis csak a feléig jutottam el az alatt a két hét alatt.

Piszok nehéz olvasni, egyrészt a nyelvezete, másrészt a mélyen filozófikus vonulata miatt (aminek a keretében ráadásul nem is mindig könnyü kihámozni, hogy mit is ért pontosan bizonyos szavak alatt).

De most mégis szeretnék megosztani Veletek egy elgondolkodtató idézetet a könyvből (a könnyebbek közül...):

„Hegyekről, hágókról és a köztük történő mindenfélékről nemcsak a zen irodalmában olvasni, hanem minden nagyobb vallás legendáiban. A földrajzi hegységből természetes az allegória útja a lelki hegységig, amelyet minden léleknek le kell gyűrnie, hogy céljához jusson. Mint hátunk mögött a völgylakók, a legtöbb ember lenn él a lelki hegyek alján, és látja bár mindéletében, soha nekik nem vág. Inkább meghallgaja a visszatérő utazók történeteiet, és megtakarítja az inszkasztó fáradságot. Mások nekivágnak, de csakis tapasztalt kalauzok vezetésével a legjobban kijárt és legkevésbé veszedelmes ösvényeken. Ismét mások, akik sem nem tapasztaltak, sem nem bíznak kalauzokban, a maguk ösvényét próbálnák kitaposni. Sikerrel kevesen járnak közülük, azonban olykor az akarat, a szerencse és a kegyelem megsegíti őket. S ha már benn vannak a hegyek közt, ráébrednek, hogy a lehetséges utak közt nincs se egyedül üdvözítő, se kivált ajánlatos. A hegyen át annyi út vezet, ahány lélek nekivág.”

Korábban már szóba került a blogomon (igaz, egész konkrétan annak köszönhetően, hogy én magam hoztam szóba, de akkor is) a „memento mori”, úgyhogy most ezt a vonalat gondoltam egy kicsit továbbvinni.

Meg szeretnék osztani Veletek egy linket, ami egy tinédzserlány blogjára mutat. Abba az iskolába járt, mint a lányaim. Tavaly nyáron (az utolsó blogbejegyzését követő napon, pár nappal az évzáró előtt) meggyilkolták.

http://thresrojo.blogg.se/

Mivel nem minden olvasóm tud svédül, ezért lefordítom Therese bemutatkozó szövegét magyarra:

„Therese-nek hívnak, 15, hamarosan 16 meleg nyarat éltem, és akár hiszitek, akár nem, ez az én érdektelen blogom az én hétköznapi és unalmas életemről, egy teljesen átlagos tinédzserként, nagyon kedves, ha kommenteltek, minden jót nektek. és pusziljátok meg a mamátokat a nevemben.”

Therese mottója, ami a blogjának a fejlécében is szerepel, úgy hangzik, hogy ”Lev livet fullt ut!”, ami azt jelenti, hogy „Éld meg teljesen az életet!”

Furcsa. Amíg Harstadban voltam, nem álmodtam norvégul, ma éjjel viszont igen.

Igazából nem is emlékszem magára az álomra, csak arra, hogy felébredés után ez a mondat volt a fejemben, így, norvégul:

Det er vanskelig å huske.

Ebben az a paradoxon, hogy a mondat azt jelenti: Nehéz [dolog] emlékezni.

Mire ez az (időzített) hozzászólás megjelenik, én már – remélhetőleg – egy Oslóból Stockholmba tartó repülőgépen ülök.

A végére értem a norvég kalandomnak, ideje hát összegzést, értékelést tartanom erről a két hétről.

Nem volt bennem teljesen világos előre, hogy mit is várok pontosan ettől az időszaktól.

– Meditáció, magamba szállás, ima. Vegyes a kép. Volt alkalmam mindezekre, valamennyire csináltam is, bár nem teljesen következetesen. Viszont nem jutottam semmiféle megvilágosodásra, vagy különösebb szent elhatározásra (szemben a nyári ålesundi kalanddal, amikor sokmindent átértékeltem, eldöntöttem magamban; az más kérdés, hogy utóbb mennyit valósítottam meg ezekből).

– Pihenés, kikapcsolódás. Ez tulajdonképpen megvolt. Itt csak a betegekkel kellett foglalkoznom, ellentétben Stockholmmal, ahol egy csomó értekezlet, adminisztratív munka hárul rám, ráadásul az átmeneti rendelő-összevonás miatti káoszban elég feszült is a légkör; úgyhogy ennyiből sokkal nyugalmasabb volt az itteni munka (másrészt persze ennek is megvolt a maga sajátos stresszfaktora egyrészt a nyelv miatt, másrészt amiatt, hogy nem ismerem az itteni rutinokat, szokásokat). Esténként pedig már 9-kor lefekhettem, és gyakran tíz órát is aludtam. A furcsa az, hogy általában ennek ellenére sem ébredtem igazán kipihenten.

– Ismerkedés új emberekkel. Na, ezen a ponton tökéletes a kudarc. Ezt részben a körülmények számlájára írom, de a végén már én magam is feladtam a dolgot – a mise után például nyugodtan ott lehetett volna maradni beszélgetni, ahogy annak idején Östersundban is ilyen módon ismertem meg azt a lengyel orvos-házaspárt, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. De vasárnapra se energiám, se kedvem nem volt már ehhez.

– Hogy elmondhassam, hogy a Sarkkörön túl is járam és dolgoztam már. OK, ez kipipálva. Na, és akkor mi van?

– De a legfontosabb talán az (noha ezt nem is tereveztem), hogy átéltem azt, amiről Szemi beszélt úgy egy hónapja (és amit én akkor sajnos valami poénnal ütöttem el): Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, amink van. Ez a két hét kétségkívül segített abban, hogy átérezzem, milyen szépek a Jucus oldalán töltött szürke stockholmi hétköznapok.

Akárhogy is, megvolt ez az út, ennyi volt, túl vagyok rajta.

Amikor elindítottam ezt a blogot, azt volt vele a szándékom, hogy erről a kéthetes norvég kalandról beszámoljak. A kaland végetért, visszatérek az ismerősök körébe, az olvasóim zömével ismét tudok személyesen, telefonon, Facebook-on is érintkezni. A blog tehát elvileg betöltötte a hivatását.

Másrészt.

Néhányan jelezték, hogy élvezettel olvassák a blogomat, „jókat szórakoznak” rajta, sőt van, aki azt mondta, hogy „ki kellene adni”.

Szólnának tehát amellett is érvek, hogy folytassam.

Ez esetben persze naponkénti frissítésre aligha érnék rá, és a hétköznapokban kevesebb új benyomás is ér, de heti egy-két posztot talán tudnék írni erről-arról.

Úgyhogy most egy kicsit nárcisztikus módon szavazásra bocsátom a kérdést:

Ha akad legalább hat ember, aki itt kommentben azt javasolja, hogy folytassam a blogot, akkor a jövőben is fogok írogatni.

Ha nem, akkor köszönöm szépen az eddigi figyelmeteket, a harstadi magányomban sokat jelentett a számomra, hogy követtétek a kalandjaimat.

Ha det bra!

Жди меня, и я вернусь.
Только очень жди,
Жди, когда наводят грусть
Желтые дожди,
Жди, когда снега метут,
Жди, когда жара,
Жди, когда других не ждут,
Позабыв вчера.
Жди, когда из дальних мест
Писем не придет,
Жди, когда уж надоест
Всем, кто вместе ждет.
 

Állhatatosság

Áldozat

Nincsenek

rossz előjelek

Amit mondok varázsbeszéd

s jövőd javára hat

Csak menj, minden táj számtalan

gyümölcsöt tartogat

Állhatatosnak lenni annyi

mint az időben hosszan fennmaradni

Az égi-földi út

a messzeségbe fut

meg nem szakad

Ki hová megy

ott arat

Mert minden végre új kezdet fakad

Nap-Holdnak

ott az Ég

sokáig fognak

ragyogni még

Négy évszak

változtat

és átalakít

Így tudnak

nap mint nap

létrehozni valamit

Útján a szent

fáradhatatlanul halad

Így tud jó végre vinni

mindent az Ég alatt

Vizsgáld meg

mindezek

miben állhatatosak

És megjelenik majd

az Ég s a Föld

igaz természete

ámuló szemeid előtt

Ahogy már említettem, többek közt a Battlestar Galactica segít eloszlatni a sarkvidéki magányomat.

(Tartalmi összefoglalóként a főcímet idézem: Az ember alkotta a cylonokat – fellázadtak – továbbfejlődtek – néhányan úgy néznek ki, és úgy éreznek, mint az emberek – némelyeket arra programoztak, hogy azt higgyék magukról, emberek – sok példány van – és van egy tervük.)

Lassan a végére érek az első szezonnak.

Ahogy nézem, egyre inkább a cylonokkal kezdek szimpatizálni. Egy cylon-támadás következtében gyakorlatilag az egész emberiség elpusztult, negyvenvalahányezer túlélő kivételével.

A megmaradt emberek viszont (akinek pedig igencsak jó okuk lenne összefogniuk ebben a helyzetben) idegesítően korlátoltak (az elnöknővel az élen), kicsinyes félelmek, hiúság, alkoholizmus, aggresszivitás, személyes elfogultságok mozgatják őket, és egyben akadályozzák a hatékonyabb lépéseket az cylonokkal szemben. Ehhez képest viszont a cylonok üdítően céltudatosak, racionálisak, ugyanakkor (néha egész emberi) érzelmeknek sincsenek teljesen híján.

Lehet persze, hogy ezt nem csak az én perverzióm láttatja így, hanem pont ez volt az alkotók célja is.

Mindenestre elgondolkodtató a dolog.

Aki megnézi az adatlapomat a Facebook-on, az a vallási meggyőződés rovatban ezt olvasthatja: „catholic; transhumanist”.

Ezt még bőven azelőtt írtam, hogy ismertem volna ezt a sorozatot, ezért aztán különösen érdekesek a párhuzamok.

A filmben az emberek politeisták („Kobol uraiban” hisznek, ami nagyjából az ókori görög isteneket fedi), de leginkább szekularizáltak, a vallás jobbára csak temetések vagy más ünnepélyes alkalmak kapcsán kerül elő.

A cylonok ezzek szemben egyistenhívők, és a hit (vagy Isten akaratának követése) központi szerepet tölt be az életükben.

Ez így együtt pedig azt a kérdést veti föl (legalábbis az én értelmezésemben):

- Ha Isten azáltal teremtette meg az embert, hogy beindította az evolúciót, akkor vajon nem az Isten akarata, hogy segítsünk léthozni valamit, ami fejlettebb az embernél, és aztán átadjuk neki a helyünket?

(Ez a poszt most nem lesz annyira érdekes annak az egy-két olvasómnak, aki valami oknál fogva nem tud svédül – bocsánatot kérek mindenekelőtt Tőled, kedves Heni , ott a vadregényes Zielonkában * !)

Annyira végül is nem vészes az itteni dialektus.

Az a legfeltűnőbb benne, hogy nagyon lágy, tele van [ny] meg [ty] meg [cs] hangokkal. Kicsit vicces hatást is kelt ez így, hogy vegyem komolyan azt, amikor egy beteg hirtelenharagúnak, lobbanékonynak jelemzi magát, hogyha ezt azzal teszi, hogy önmagát [szinyty]-nek minősíti?

A sint szóra gondol egyébként, mint a svédben az (arg)sint.

De az „eller hur?” norvég megfelelője, az „ikke sant?” is gyakran úgy hangzik itt, hogy:

[itty(h)e szanyty?].

És akkor én meg üljek itt komoly képpel.

A kis fekete szótáramban (igazi Trebor-modell!) az új norvég szavak mellé igyekszem norvég szinonímát vagy magyarázatot írni. Ilyenek vannak most benne:

fortelle – berette

rar – merkelig, underlig

bursdag – fødselsdag

morsom – underholdende

innrømme – erkjenne; gi

nabo – (som bor nær ved)

påfellende – iøynefallende

komme seg – friskne til; bli bedre

gutt – ung mann

slett – absolutt

skuffe – ikke svare til håp e. forventning

tummelumsk – forvirret, ør

Végezetül egy rejtvény:

Ki tudjátok-e kitalálni (szótár és Internet nélkül), hogy mit jelenthet a norvég hodepine szó?

_____________________

* Időközben megtudtam, hogy Henriett nem Zielonkában lakik - hanem valahol máshol. Ezzel együtt a zielonkai templomot meghagyom illusztrációként, ha már egyszer fölraktam ezt a képet.

Furcsa dolgokat álmodtam össze már megint.

Először is arról, hogy egy ismerősömet (egy jámbor, többgyerekes családanyáról van szó), rábeszélem, hogy próbálja ki, milyen egy (női) prostival. Érdekes módon rá is harap az ötletre. Egy másik ismerősöm (nem mellesleg a blogom szorgalmas olvasója) elmegy érte, hogy elhozza kocsival a helyszínre, mindeközben én a győri városháza előtt nagy számban álldogáló lányokat mustrálgatom, hogy vajon ki felelne meg neki – némelyek egész szépek, mások kevésbé.

A következő álmomban az esztergomi pszichiátriára térek vissza dolgozni – egész szépen felújították, átépítették az osztályt, így viszont nehezen igazodok el benne. Néhány nővér, aki még régről ismer, kedvesen köszönt, de én kimérten, éppen hogy csak válaszolok.

Egy demens öreg nénit, akivel előző nap találkoztam, kellene megkeresnem, hogy megvizsgáljam az osztályra való felvételhez – csak az a kínos, hogy nem tudom a nevét, sőt abban sem vagyok biztos, hogy felismerném.

Fölmegyek az emeletre, a lépcső tetején egy csomó fiatal lány álldogál, de innen nem vezet tovább semmilyen folyosó, nagy üvegfalak zárják el az utat mindkét irányban. Visszamegyek, megtalálom az üvegfalú termet, ahol az öreg nénik vannak, de mégis visszafordulok. Valaki megállít: „Hiszel Jézusban?” Az igenlő válaszom után azt javasolja, hogy üljek be a nénik közé és csak hallgassam őket. Amikor bemegyek, megtudom, hogy egy másik orvos már megvizsgálta a nénit, úgyhogy megnyugszom, nincs további feladatom. Leülök a nénik közé, és csak hallgatom őket.

Most a vasárnapomról mesélek.

Elmentem misére. Van itt katolikus templom, egy aranyos, pici kis fakápolna. A hívek között pedig érdekes módon nem csak színesbőrűek és (lengyelnek tippelt) fiatal házaspárok voltak, hanem pár norvégnak látszó idősebb bácsi és néni is. Na mindegy, most nem kezdtem el ismerkedni.

Mise után elindultam a híres Trondenes kirke irányába, de amikor egy idő után megláttam egy táblát, miszerint még 2 kilométer van hátra, úgy döntöttem, hogy jobb lesz inkább visszafordulni (elég hideg volt ismét).

Aztán elmentem a múltkori ebédelőhelyre, találomra kiválasztottam egy ételt, ami olyan norvégosnak tűnt (lutfisk). Hát, amit kaptam, arról el is tudom képzelni, ahogy egy –  a külvilágtól félévre elzárt – halászcsalád fogyasztja, hogy erőt gyűjtsön a következő vízreszálláshoz a hóviharban.

A tányér alaposan meg volt rakva olyan öklömnyi nagy, félig átsütött, kocsonyás állagú halcupákokkal. Hozzá a personalkantinéból már ismert zöld pép (most azt gyanítom, csicseriborsóból készülhet), főtt krumpli, párolt répa, valamint egy kis tányérkában a zsírjában bőségesen tocsogó töpörtyű.

Kapásból elfogott a hányinger.

Viszont amíg vártam az ételre, éppen  arról olvastam a helyi újságban, hogy milyen sok a halálos baleset a halászhajókon. Így aztán arra gondoltam, hogy ha már valaki az életét kockáztatta azért, hogy nekem ez az izé az asztalomra kerüljön, akkor mégiscsak muszáj belőle ennem. Próbáltam legyömöszölni magamba annyit, amennyit tudtam, de egy idő után úgy godlotam, hogy itt is bölcsebb lesz időben visszavonulni. Inkább kértem egyet az ínycsiklandozó desszertekből, amik a pulton sorakoztak, és az tényleg finom volt.

A hazaúton pedig rábukkantam az Odd Fellows székházra is – ezek szerint ebben a csöpp kis városkában egész tartalmas (titkos-) társasági élet zajlik.

Este még bejöttem a számítógéphez, látom ám, hogy a leveleim között vár rám egy 58 oldalas jogi szöveg, amit Eszter írt az LPT (a pszichiátriai kényszergyógykezelésről szóló svéd törvény) előírásról, így aztán ennek az átnézésével megvolt a tartalmas programom estére is.