Polaris

A rendelőmben az orvosi szobám klasszikus pszichiáter-stílusban van berendezve.
Két egyforma fotel, enyhe szögben egymás felé fordítva (a szemtől szembe pozíció konfrontációt sugall, növeli a szorongást), a két szék között egy kis asztalka (szimbolikus távolságot teremtve).

Ezt azt asztalt egy kicsit megpróbáltam otthonossá tenni.
A puritán skandináv faasztalra az évek során egy kis terítő került, a sarokban meg ott ül egy szomorú kutyus, lehetőséget adva a betegeimnek, hogy azonosuljnak vele. A feladatunk pedig az, hogy felvidítsuk egy kicsit (a kutyust vagy a beteget).
Egy-egy izgalmas ásvány illetve őskövület – ezekre érdekes módon gyakrabban reagálnak a betegeim, mint a kutyusra.
Pár brossúra a betegjogok ismertetését elősegítendő.

Valamint egy igazi érdekesség: a Bibliák.
Pár hónapja, egy különösen lelkes időszakomban elhatároztam, hogy ingyen elvihető Bibliákat helyezek el a szobámban, hogy így is terjesszem az igét.
Van egy cég, akiktől jutányos áron lehet ilyen zseb-Bibliákat rendelni (vagyis csak az Újszövetség van ezekben, de good enough).
Mindenféle tematikus Bibliák vannak (Motoros Biblia, Hard rock Biblia, Rendőrbiblia), a amikben a szent szöveg mellett vannak tanúságtételek a kérdéses célcsoport tagjaitól, valamint reklámok. (!)
Ezeket egy tematikus dolgokat egy kicsit erőltetettnek éreztem, vagy legalábbis nem igazán a betegeimhez passzolónak. Még ha lett volna „Alkoholista Biblia” vagy „Drogosok Bibliája” – de ilyenek bezzeg nem voltak a választékban. Persze lehet, hogy ilyen címekkel esetleg valami másra asszociáltak volna az érdeklődők...
Úgyhogy jobb híján megrendeltem a „Férfibiblia” és „Biblia nőknek” változatokat, és ki is tettem az asztalomra őket.
Kicsit tartottam tőle, hogy mit fognak szólni a betegeim és a kollégáim, hogy a világi Svédországban, egy közintézményben vallási irodalmat rakok ki az asztalra.

Nos, rá kellett jönnöm, hogy félreismertem Svédországot.
A Bibliával nem volt semmi gond, a vallási elfogultságot senki sem tette szóvá.
Azt bezzeg annál többen, hogy mennyire „nem svédes” dolog a külön férfi- és női Biblia.
Jobban belegondolva persze logikus is.
A nemek egyenlősége itt nagyon fontos téma – nemcsak az nemeknek adott egyenlő esély a cél, hanem a nemi különbségek legyőzése/tagadása.

Ebből a szemszögből nézve egy ilyen szexuális megkülönböztetést tevő Biblia homlokegyenest ellentétes az alapelvekkel.
Ahogy egy betegem megfogalmazta, ez nagyon „bináris” hozzáállás.
Még azt is ígérte, hogy ő majd tervez nekem egy „nem-bináris” Biblia-borítót.

Szóval ezen a kérdésen még dolgozni kell egy kicsit.

Ezt a posztot most olyasformán képzelem, amint időnként Hobbiszakács blogjában is van – először csak egy képrejtvény, aztán később jön majd a segítség, a megfejtés újabb képek formájában.

Koreában járva láttam meg egyik nap egy érdekes szimbolikus jelet, amit rögvest ügyesen értelmezni is tudtam. Aztán kicsit arrébb észrevettem ezt a (már eleve nagyon absztrakt) képet még inkább stilizált formában.
Innen már szerintem visszakövethetetlen, hogy mire is utal a jel.

Úgyhogy azt gondoltam, hogy ezt most megosztom veletek egy három lépcsős feladványként.
Először jöjjön a teljesen stilizált kép. Érdeklődve várom a tippjeiteket, de szerintem itt még képtelenség lesz rájönni a megfejtésre. Annál izgalmasabb lesz a találgatás. :-)
Majd két nappal később felrakok egy újabb képet, ahol a kontextus adhat egy kis támpontot.
Majd újabb két nap múlva felteszem azt a képet, ami nincs ennyire stilizálva, így innen már lehetségessé válik a megfejtés.
Annyit azért előre elárulok, hogy valamiféle történetre kell gondolni.

Akkor jöjjön az első segítség...

És akkor jöjjön az a kép, ami már lehetőséget ad a megfejtésre (vagyis inkább további jelentésrétegek felfejtésére):

Az út során – természetesen, magától értetődően – geocachingeltünk is.
Részben (és elsősorban) oly módon, hogy keresgéltünk ládákat arrafelé, amerre amúgy is jártunk volna séta, városnézés vagy vásárlás kedvéért.
De Jucus (és néha Anna is) nagy türelemmel elkísértek olyan alkalmakkor is, amikor kifejezetten a geocaching kedvéért utaztunk valahova.

Az egyik ilyen történethez ismerni kell az FTF (First to find) fogalmát. Az külön dicsőségnek számít, ha valaki elsőként talál meg egy frissen kihelyezett ládát. Stockholmban nagy a rohanás az ilyenek után, vannak páran, akiknek riaszt a telefonjuk, és rögtön autóba pattannak, ha kijön egy új cache, és úgy fél óra alatt a helyszínen vannak. Nekem nincs is itt FTF-em, viszont három éve Szöulban sikerült egyszer találnom egy ládát, amit éppen azon az éjjelen helyeztek el a szállodánk közelében.
Most pedig, még nem sokkal a Koreába való indulásunk előtt láttam, hogy kihelyeztek egy Mystery-sorozatot Szöulban (a Mystery cache esetében meg kell fejteni egy rejtvényt ahhoz, hogy megtudd a láda koordinátáit). Ennek a rejtvénysorozatnak az egyik tagja a germán rúnaíráson alapult, úgyhogy ezt gyorsan meg is fejtettem, ha már egyszer Skandináviábol érkezem; aztán pedig reménykedtem, hogy a hátralévő pár napban nem fogja egy helybéli hamarabb megfejteni a feladatot és megtalálni a ládát.Szöulba érkezvén, ha nem is az első nap, de elég hamar elindultunk a helyszínre Jucussal. A koordináták egy elég kieső külvárosba mutattak, ahová nem volt elég az (otthonos, jól kitáblázott stb.) metró, hanem a metrótól még buszozni is kellett vagy további húsz percet. Viszont végül meglett a láda, meglett a második szöuli FTF.

Egy másik alkalommal elmentünk egy geocaching-találkozóra. Ide Anna is velünk tartott. Egy csirkés-sörös étteremben volt (ez egyébként egy divatos műfaj Koreában, amit csak támogatni tudok). Találkoztunk helyi geocachingelőkkel meg egy Rotary-találkozóra a városba érkezett amerikai családdal is (ahol a pici lány, sőt a játékmaci is geocachingelt). A hely tulajdonosai/dolgozói is nagy geocachingelők lehettek, az étteremben is volt egy láda, meg sok-sok geocaching témájú dolog lógott mindenfelé.
Az alábbi kép nem itt készült, hanem egy népszerű szöuli kávézóban, ahol szintén el volt „rejtve” egy láda.

Ismét egy másik alkalommal egy elég random kalandra kísért el Jucus.
A szállásunk mellett (ami már amúgy is a város keleti szélén volt) haladt el a HÉV. Kinéztem, hogy ha itt felszállunk a vonatra és utazunk háromnegyed órát kifelé a semmibe, akkor egyrészt már jó messze leszünk Szöultól, másrészt viszont az egyik ottani megálló közelében van két cache (és aztán a végén persze újra rádöbbentem, hogy ami a térképen olyan „közel” van, ahhoz a valóságban mennyit kell gyalogolni); és ha ezeket megtalálom, akkor azzal megdöntöm az eddigi saját rekordomat a legkeletibb koordináták terén, másrészt pedig egy újabb megyében lesz találatom (mivel az hely már bőven nem Szöul, hanem mondjuk Pest megye).

A következő két kép erről az útról származik: az egyiken az a pont látható, ahol át lehet menni a főút alatt, a másikon pedig az a környék, ahol keresgéltük (és meg is találtuk) a ládákat.

Amikor három évvel ezelőtt – először – jártunk Koreában, akkor írtam ezt a számozott sorozatot, ami akkor a 9. részig jutott el.
Úgyhogy a mostani utazásunkról szóló beszámolók ennek a korábbi sorozatnak lesznek a folytatásai.
Kicsit úgy érzem, hogy annak idején csaknem minden érdekeset leírtam már; de talán mégiscsak lesz egy-két dolog, amit még el tudok mesélni a mostani út kapcsán is.

Ez a poszt gyakorlatilag csak egy képről szól, ami akkor és ott rögtön egy (a helyzetet tökéletesen leíró) kínrímet ihlehett: 

A szöuli jósok.
Van belőlük jó sok.

Ahhoz persze Anna helyismerete és nyelvtudása kellett, hogy rájöjjünk, milyen tevékenységet takarnak a sátracskák, magamtól biztos valamilyen árusoknak hittem volna őket.
Amikor az egyikünk be akart fényképezni az egyik sátorba, heves tiltakozás volt a válasz.

Erre az a cinikus gondolat ugrott be nekem, hogy ”érthető, hiszen nem tudhatják, mire fogjuk használni a képet” – aztán elgondolkodtam azon, hogy tényleg, miért is rejtőzködnek így, és tartózkodnak a fényképezéstől (hasonlóan például a kirakatokban ülő lányokhoz).
Tulajdonképpen teljesen esetleges, hogy mi számít elismertnek vagy szégyenletesnek egy társadalomban.
Hiszen elvileg lehetnének a jósok köztiszteletben álló figurák is, akik látják a jövőt, segítséget és iránymutatást adnak az embereknek – de ugyanígy lehetséges az is, hogy a közvélemény (vagy akár ők maguk is), csalókat lásson bennük, megtűrt, veszélytelen csalókat, de mégiscsak olyanokat, akik mások hiszékenységéből próbálnak megélni.
Ugyanígy fordítva is – lehetne olyan is, mint a Firefly világában, ahol prostituáltak a társadalom egyik legmegbecsültebb rétege.

Vagy egy hozzám közelebb álló kérdés, hogy az orvosok erkölcsi és anyagi megbecsülése is igen különböző lehet a különféle társadalmakban...

Elég sok idő eltelt már az Annáról szóló „sorozat” első része óta, nem igazán tudósítottam Anna kalandairól – de akit érdekelt, az Anna blogján közvetlenül tőle magától olvashatta, nézhette, hogy mi történt vele.

Lassan kilenc hónapja van már kint Szöulban, most már a hazatérés is itt van belátható közelségben. De előtte még elutaztunk hozzá, hogy meglátogassuk, megnézzük hol tanul, hol és hogyan él.

Büszke szülőként be szeretnék róla számolni, hogy Anna koreainyelv-tanulása nagyon sikeresen zajlott, zajlik.
Egyik negyedév (vagy amilyen egységekben ezen az egyetemen mérik az időt) végén „kiváló diák” kitüntetést kapott.

Nemrég pedig a „19th world Korean languages speech contest for foreigners” döntőjébe kerül, nemzetközi szinten a legjobb 17 versenyző közé (az ő egyeteméről vele együtt hárman jutottak be ide).

Most, hogy meglátogattuk, mi is hallhattuk, milyen szépen, meggyőzően beszél koreaiul. Egyik este pedig egy koreai ismerősünkkel mentünk vacsorázni, és ő is azt mondta, hogy nagyon jól beszél, szép kiejtéssel. Nem is szólva egy másik estéről, amikor egy angolul nemigen tudó család hívott meg minket magukhoz vacsorára – csak találgathattuk, miről cseverészik éppen önfeledten a vendéglátóinkkal.

Mindezt a tudást a Kyung Hee Egyetemen szerezte meg.
A látogatásunkkor úgy foglaltunk szállást, hogy minél közelebb legyünk Anna kollégiumához (egész konkrétan a szomszédban voltunk), így az egyetemhez is egész közel laktunk.
A látogatásunk legelső és a legutolsó sétája is az egyetemhez vezetett.
Hatalmas területen, rengeteg épületből áll az iskola.
Van saját kórházuk az orvosképzés céljaira, de még sokkal izgalmasabb, hogy építettek egy saját Notre Dame-ot, valamint egy klasszicista meg egy romatikus-lovagváras épületet is. És ezekben a hatalmas Harry Potter-hangulatú épületekben még csak nem is az órák zajlanak – az általam Notre Dame-nak nevezett csarnok kizárólag a különféle ünnepségek céljait szolgálja, a másik kettő meg az irodáknak és a könyvtárnak ad otthont.
Közelebbről megnézve nagyon érdekes a stilusok keveredése.
A Notre Dame domborművei és csatlakozó szobrai a leginkább szocreál stílusra emlékeztetnek, az üvegablakok talán a naív művészetre hajaznak, a bejárat előtt meg egy kínai sárkánnyal találkozhatunk.

Az egyetem területén kicsit arrébb további időutazásban lehet részünk.

Szóval jó kis helynek tűnik.

Drukkoljunk Annának, hogy jól sikerüljenek a záróvizsgái ezen az izgalmas egyetemen!

Egy buszmegálló felé szaladok.
Előttem egy lány fut ugyanoda. Ahogy rohan, a nyitott táskájából kiesik egy könyv. Nem veszi észre, fut tovább.
Megállok felvenni a könyvet – miközben tudom, hogy ezzel az időveszteséggel én már biztos, hogy nem érem el a buszt.
Egy kisalakú, vékony, drapp, keményborítós könyv. A múlt század első felében adtak ki ilyen könyveket.
Felveszem, megyek a lány után.
Őt most nem látom, mert egy visszafelé kanyarodó lépcsőn kell menni a megállóhoz.
Remélem, hogy nem érte el a buszt, és így oda tudom adni neki a könyvet.
Felmegyek a lépcsőn, és valóban, ott áll a lány a megállóban, és nagyon keresgél valamit a táskájában.
Odaadom neki a könyvet.
Örül neki, hálás.
Eleinte egy kicsit zavarban van, de aztán valahogy beindul közöttünk a beszélgetés.

Az asszociációim egyrészt egy korábbi posztom felé irányulnak – abban az esetben ugye tényleg felvettem egy lány elejtett újságját...
Aztán kicsit később az is eszembe jutott, hogy a közelmúltban egy kedves, fiatal lányismerősnek adtam kölcsön tudományos-fantasztikus novellákat (direkt az ő számára válogatva), egy másiknak pedig pár nap múlva fogok szintén sci-fi tárgyú regényeket kölcsönözni.
Ez utóbbi alkalomból éppen most újra is olvastam az egyiket könyvet, amit adni készülök neki (A halál útvesztője).
Szóval itt lehet valami összefüggés...

Két hét múlva Magyarországon járva előadást fogok tartani a második legkedvesebb szabadidős elfoglaltságomról.

Hátha netán valakit érdekel a magyarországi olvasóm közül...
Ezt a plakátot magam készítettem – van ugyan egy „hivatalos” is, de nekem a sajátom jobban tetszik.

Pár nappal később nagyjából ugyanez elhangzik majd a stockholmi magyar nagykövetségen is. Ez pedig ideális esetben a svédországi olvasóimat érdekelheti.

Bedőlsz a hízelgésnek.

Imádod azt hallani,
Hogy te nem vagy más, mint
Tiszta szeretet
Végső Jóság
Tökéletesség
Isten
Minden, mi Csodálatos és Értékes.

Olyan mesterekhez rohansz,
Akik biztosítanak afelől,
Hogy nem az a közönséges
Kis seggfej vagy,
Akinek titokban tartod magad.

De tudod mit?

Az a Te, amiről ők beszélnek,
Nem te vagy.

Nem vagyok ugyan teljesen biztos a dologban, de tartok tőle, hogy blogom egyik leghűségesebb olvasója, vén betyár, immár nincs közöttünk.

vén betyár már az idők kezdete előtt olvasta a blogomat.
Ez előtt a nyilvános és illedelmes Polaris előtt volt egy rövid életű, titkos és szókimondó blogom – vén bétyár már ott is lelkes hozzászóló volt.
Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy jelenleg is blogolok.
Annak idején (2010-ben) pár poszt után már éppen fel akartam hagyni az írással; és akkor egy másik blogban olvastam vén betyár egyik hozzászólását, ahol arról számol be, hogy annyira megrázta egy poszt (és a leírásból egyértelmű volt, hogy az én egyik írásomra gondol), hogy egész éjjel nem tudott aludni.

A megrázás és az alvászavarás ugyan nem volt sem szándékolt a részemről, viszont ez a visszajelzés arra utalt, hogy ezek szerint hatásosan tudok  írni – és akkor talán érdemes is írnom, így a folytatás mellett döntöttem.
Egyúttal viszont szándékoltan a kicsit lágyabb, könnyedebb témák felé kanyarodtam.

vén betyár követett erre az új blogomra is.
Sokszor hozzászólt a maga betyáros stílusában, nemritkán irodalmi hivatkozásokkal, és szinte mindig lájkolta és megosztotta a posztjaimat a Facebookon is.
Az utóbbi egy-két hónapban nem bukkant fel, de eleinte nem gondoltam semmi rosszra.
A napokban viszont kicsit jobban utánanéztem a dolognak, és azt láttam, hogy január óta sehol sem írt semmit.
Március végén pedig pár ismerőse „Búcsú” és „Viszontlátásra” témájú hozzászólásokat írt fel vén betyár falára a Facebookon.

A magam részéről stílszerűen ezzel az énekkel szeretnék búcsúzni.
Szép álmokat kívánok neked, vén betyár!

Az utóbbi időben olvastam pár könyvet, amikről aztán nem írtam blogposztot (pedig talán érdemes lett volna).
Egyéb olvasnivalókból kifogyva vettem le ezt a könyvet a polcról – már egy jó ideje ott állt.
Azt hittem, Jucustól kaptam valamikor ajándékba, de ő azt mondja, hogy nem.
Akkor hát nyilván valaki mástól; valahogy egy ködös „ajándék” érzésem van a könyv kapcsán, másrészt meg semmi okom sem lett volna, hogy én magam vegyem meg a könyvet. Sose hallottam korábban a szerzőről (pedig lehet, hogy illett volna), sem magáról a könyvről.

Mindenesetre akárki is volt az ajándékozó, jól eltalálta az ízlésemet.

Van egy előszó a magyar fordítótól – ezt kicsit bosszantónak tartom, mert két oldalban előre elmond mindent, ami a könyvben történni fog. Ha nem is alkalmazzuk a „spoiler” fogalmát – elvégre nincsenek vártalan fordulatok a könyvben, nincs valamiféle megfejtendő rejtvény sem benne – de mégiscsak fölöslegesnek érzem azt, hogy előre megtudjak mindent, aminek a szerző szándéka szerint lassan kellene csak kibontakoznia.
Ugyanakkor ha nincs az előszó, akkor lehet, hogy pár oldal után lerakom a könyvet, mert egyszerűen csak egy fölöslegesen brutális kriminek tartottam volna.
Nehéz is megmondani, hogy mi ez a könyv. Tulajdonképpen akár sci-fi is lehetne, végül is vannak benne valamiféle idegen lények. Vagy urban fantasy – misztikus, vallásos vonal is van benne, és jobbára modern, városi környezetben játszódik. Vagy történelmi regény – nagyjából hetven évet fog át a történet, és valós eseményekről (második világháború, a kommunizmus különböző fázisai, rendszerváltás), létező személyekről, vagy kitalált, de az adott korszakra jellemző szereplőkről (nácik, kommunisták, bűnözők, drogosok, kurvák, menedzserek...) szól a könyv.

Többféleképpen lehet olvasni ezt a művet, engem leginkább a következő vonal ragadott meg benne:
Adott egy helyzet, egy csoport, ahol azok a dolgok, amikről egy vallásban beszélnek, azok itt tényleg, szó szerint, valóságosan és tapasztalhatóan igazak.
Mindenekelőtt a vezérmotívum a „szív felébresztése” – ez az orosz ortodox spiritualitásban egy fontos fogalom. Annak idején fordítottam is egy képregény-könyvet az orosz lelkiségről, ami pont az „Ébreszd fel a szíved” címet viseli. Biztos már csak ezért is áll közel hozzám egy könyv, ami szintén erről szól.

Szóval vannak a kiválasztottak, akiknek „felébredt a szívük”, akik beszélnek és látnak a szívükkel, mégpedig sokkal többet, mint amit a szem láthat. Akik „testvérekre és nővérekre” találtak, akikkel sokkal közelebbi kapcsolatban vannak, mint bárki mással. A testvérekkel való együttlét nagyobb öröm bármi másnál, a szex és hasonlók teljesen érdektelenné válnak mindahhoz képest, amit a testvérek közelsége adhat. Megértik a világ eredetét, és célját...
Nagyon át tudom érezni, milyen nagyszerű dolog, micsoda boldogság ezekhez a nyers gyümölcsöt evő, felébredt, kedves emberekhez tartozni.
Akik ugyanakkor szemrebbenés nélkül megölnek bárkit, ha arra van szükség, mert amúgy is eleve „halott” mindenki, aki nem tartozik közéjük. És úgy adódik, hogy erre gyakran van szükség...

Szóval számomra mindez a vallás szépségéről és kegyetlenségéről szól – nem egy konkrét valláséról, hanem úgy általában.

Közben elgondolkodtató, hogy bár a vallásban gyakran halljuk ezeket a hangzatos kifejezéseket – újjászületés, testvérek, közösség Istennel – de mindez megmarad valami szimbolikus szinten, ezek nem jelennek meg valóságos tapasztalatként.
Viszont a hívő ember nagyon szeretné, hogy mindez valóság legyen – és talán annál inkább igyekszik úgy tenni, mintha ez megtapasztalhatóan igaz lenne – talán ebből az akaratból és erőltetésből születik minden fanatizmus és kegyetlenség?

Nekem főleg ezek jutottak eszembe erről a könyvről.
Tetszett, ajánlom nektek is.

Utóbb trilógiává bővült a mű, a szerző írt hozzá egy előzményt (Bro útja) és egy folytatást is (23 000).

Idővel tán beszerzem azokat is.

Akkor kezdjük először a nyelvtannal.
A magyar (meg pár más nyelv, mint mondjuk az angol, német, francia) névelőkkel fejezi ki a határozottság fokát, ennek megfelelően van határozatlan és határozott névelő.
egy – a, az
a, an – the
ein, eine – der, die, das
un, une, des – le, la, l´, les (mondjuk a franciában van egy még további kategória, a részelő névelő is – du, de la, de l’, des – de ez most mellékszál)

A svéd, dán és a norvég nyelv viszont egy kicsit más úton jár.
Itt is van határozatlan névelő, a határozott „névelő” viszont a szó végére kerül.
Úgyhogy svédül például
egy híd: en bro
a híd: bron
egy ház: ett hus
a ház: huset
(Most ahogy utánanéztem, megtudtam, hogy a skandináv nyelveken kívül még a románban van hasonló rendszer; érdekes.)

Tehát svédül Bron, dánul Broen azt jelenti, hogy „A híd” – ez egyben azt is illusztrálja, hogy mennyire hasonlít ez a két nyelv.
Ami rögvest kapcsolódik is a témánkhoz.

A címben említett krimisorozat ugyanis olyan szorosan egyszerre svéd és dán, amennyire csak lehetséges.
Az első szezon sztorija úgy indul, hogy az Öresund-hídon, Malmö és Koppenhága között, pont a két ország határán találnak egy holttestet. Amiről rögvest kiderül, hogy nem is egy holttest, hanem kettő – egy svéd politikusnő és egy dán prostituált fél-fél testéből lett összeszerkesztve.
Ez hát a kiinduló helyzet, így a svéd és a dán rendőrség kénytelen szorosan együttműködni a nyomozás során. A szálak és a további gyilkosságok is érintik mindkét országot.

Ezt a sorozatot még annak idején a terapeutám ajánlotta nekem megnézésre.
Maradjon jótékony homályban az a kérdés, hogy vajon miért...
Nemrég családilag belekezdtünk Bron-ba, és nagyon-nagyon élveztük, úgyhogy viszonylag hamar meg is néztük mind a három szezont.

A sorozat kicsit a Broadchurch-höz hasonlít.
Itt is van egy férfi-nő nyomozópáros, fontos az ő egymás közötti dinamikájuk. Egyáltalán, fontosak a pszichológiai vonalak.

Maga a sorozat úgy épül fel, hogy a nyomozás mellett látunk néhány párhuzamos történetet futni. Különféle családi drámák, munkahelyi sztorik.
Mindenféle további magyarázat nélkül, hogy az adott történetszál vagy az abban szereplő emberek hogy is kapcsolódnak a nyomozáshoz. Esetleg csak áttételes, közvetlen kapcsolat van. Vagy az egyik nyomozó élete szempontjából lesz fontos az egyik egyik szereplő. Vagy egy későbbi gyilkosságnak lesz a tanúja vagy áldozata valaki. Vagy egy téves nyom.
Jópofa, jó ez a sokáig fenntartott bizonytalanság.
Érdekes, szép vagy tragikus mellékszálak.
Jobbára tragikusak.

A cím szerintem többszörösen szimbolikus.
A híd – egyrészt persze maga a két ország között híd, ahol a gyilkosság történt (és amin folyton oda-vissza kell autózniuk a nyomozóknak).
Aztán híd abban az értelemben, hogy a két ország nyomozóinak együtt kell működniük. Egyébként a svédek mindig svédül, a dánok dánul beszélnek, és szemrebbenés nélkül megértik egymást. OK, persze nagyon hasonlít a két nyelv, de ebben azért egy kicsit kételkedem, mert a dán kiejtés sokkal inkább eltér a svédtől, mint a norvég. Ugyanakkor lehet, hogy akik a határ közelében laknak, jobban hozzá vannak szokva a dán nyelvhez, és tényleg ilyen jól értik.
Közben a svéd-dán kulturális különbségeket is szépen kiemeli a sorozat, ismét a hídépítés szükségességére utalva.
Mint ahogy azoknak a társadalmi, erkölcsi és egyéb szakadékoknak a kapcsán is, amik felvetődnek a filmben. Ahogy például családtagok nem értik meg egymást, nem figyelnek oda egymásra, nem veszik észre, mi zajlik a másikkal.
Aztán híd abban az értelemben is, hogy hogyan talál egymásra két ember, hogy lehet megbocsátani régi hűtlenséget, árulást, tovább lehet-e egyáltalán lépni...

Szóval messze nem csak egy krimi.

Nézzétek meg, nagyon jó.

Tegnap egy meglepő dolgot vettem észre – a következtetések messzire vezetnek...
A vasárnapi evangéliumban figyeltem fel pár szóra. Arról a részről van szó, ahol Jézus, még a pályafutása elején, kivonul a pusztába, és ott megkísérti őt az ördög.
Itt többek között ezt olvassuk:

Ezután felvitte az ördög, megmutatta neki egy szempillantás alatt a földkerekség minden országát, és ezt mondta neki: „Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget, mert nekem adatott, és annak adom, akinek akarom. Ha tehát leborulsz előttem, tied lesz mindez.” Jézus így válaszolt neki: „Meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” (Lukács 4, 5-8)

Jó figyeljük meg a szöveget, olvassuk csak el még egyszer!
...ország...hatalom...dicsőség...
És hogy ezeket az ördög kapta meg, és annak adja, akinek akarja; és azt kéri érte cserébe, hogy Jézus imádja őt.

Elvileg persze hazudhatna is, de akkor üres lenne az ígéret, nem lenne a dologban semmi kísértés. Jézus sem azzal hárítja el az ajánlatot, hogy kétségbevonná a tényt.
A kísértésről szóló történet pedig így ér véget:
Amikor az ördög elvégzett minden kísértést, eltávozott tőle egy időre. (Lukács 4, 13)

A zavarbaejtő gondolat annak kapcsán bukkan fel, hogy Jézus kicsit később imádkozni tanítja a követőit.
A „Mi Atyánk...” imáról van szó, amit vélhetőleg még a nem hívő olvasóim is jól ismernek (Máté 6, 9-13).
Itt Jézus nem használja a megszólításnál Isten valamelyik bibliai nevét, hanem úgy kezdi az imát, hogy „Mi Atyánk” és úgy fejezi be, hogy „...mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.”
Túlságosan nagy az egyezés ahhoz, hogysem véletlen legyen.
A kérdés tehát az, hogy vajon kihez szól ez az ima, kit szólít meg Jézus, és az ő példáját követve sokmilliárd keresztény?

Van egy-két lehetséges ötletem, amelyek persze nagyon messze vannak fősodortól.

1. Jézus később meggondolta magát (az olvastuk ugye, hogy az ördög „eltávozott egy időre”), és megiscsak belement az üzletbe. Cserébe a tanítása a világ minden országában elterjedt, az egyháza a két évezred során valóban nagy hatalomhoz és dicsőséghez jutott.
2. Mint az előző, azzal a különbséggel, hogy nem Jézus kötötte meg a sötét ügyletet, hanem Máté, vagy valaki, aki a Máté evangéliumba utólag beleírta ezt a kérdéses szakaszt. Figyelemre méltó ugyanis, hogy csak Máténél szerepel a Miatyánk ezzel a szöveggel. Lukács is leírja ezt az imát, de ő rövidebben, és nála nincs az ima végén ez a záró fordulat.
3. Nincs is igazi ellentét. Isten és a sátán valaféle jin-jang egységet képeznek, vagy pedig egyazon istenen belül jelen van a jó és rossz oldal is. Ez nem lenne teljes képtelenség, a gondolat létezett (létezik) a gnosztikus felfogásban, de ez az elmélet valahogy sohasem vált igazán népszerűvé.
4. És a legszelídebb elméletem: Eszerint a Miatyánk záró félmondata nem az egész imát lezáró dicsőítés lenne, hanem igazából inkább az azt megelőző könyörgéshez („de szabadíts meg a gonosztól”) tartozna. Ekkor valahogy így lehetne átértelmezni ezt a részt: „szabadíts meg a gonosztól, hogy az ország, a hatalom és a dicsőség inkább örökké a tiéd legyen.”

Nos, mit gondoltok...?

A stockholmi metróban (meg gondolom, egyéb helyeken is) jelent meg mostanában egy reklám, ami – némi filmes utalásokat felhasználva – szélessávú  internetelőfizetést reklámoz.

Amikor felfigyeltem a rejtélyes írásra a képen, reméltem, hogy egy, csak az igazi kockák számára hozzáférhető titkos üzenetet rejt majd.

Ma lefényképeztem, és a munkahelyemen (amikor épp ráértem), nekiálltam a megfejtésnek.
Kicsit csalódás volt; nincs semmiféle üzenet, csak az ábécé elejének az ismételgetése.

Ráadásul egy olyan nyelven (illetve inkább olyan univerzumból...), aminek nincs sok köze a hirdetés Indiana Jones-tematikájához.
Magához az Indiana Jones filmekhez persze van, nagyon is van...

A feladványom tehát a számotokra, akik ezt olvassátok: Milyen nyelv, milyen ábécé, honnan? :-)

Egy jó ideje nem írtam már álomposztot.
Ennek az a fő oka, hogy valami oknál fogva az utóbbi időben jobban alszom, mint korábban.
A felszínes alvás teszi a számomra hozzáférhetővé az álmokat – ha jól alszom, kellemesen ébredek, akkor kevésbé emlékszem az álomra, és az a kevés is hamar szertefoszlik.
Az utóbbi pár napban azonban ismét megmaradt bennem több részlet is az álmokból.

Esténként Az ifjú Lin-Csi vándorlásai-t olvasom, és ott fontos szerepet kapnak az álmok birodalmában tett látogatások.
Talán ez is szerepet játszhat abban, hogy újra jobban odafigyelek az álmaimra.
Ma éjjel álmodtam valamit, és az álom keretében felbukkant két szó, egy jelzős szerkezet.
Ezt ott akkor annyire érdekesnek, értékesnek tartttam, hogy szerettem volna, ha ébren is emlékszem rájuk. Magára erre a két szóra.

Merthogy az álomban tudatában voltam annak, hogy ez csak egy álom.
Ahhoz túl mélyen aludtam, semhogy fel tudtam volna ébreszteni magamat, lejegyzedő a két szót.
Arra jutottam, hogy egy képhez kell kötnöm a szavakat, és akkor a kép megmarad az emlékezetemben a felébredés után is, ezáltal pedig fel fogom tudni idézni a szavakat is.
Nos, sikerült is.
A kép egy koronát ábrázol, ami be van tekerve elektromos drótokkal.

Akkor most innen kell rekonstruálni, hogy mi lehetet a két szó.
A korona nyilván „hatalom” vagy „uralkodás” vagy ilyesmi (ja, mostanában még a House of Cards-ot is nézem esténként).
A drót – ha még hozzávesszük, hogy halványan rémlik, hogy az első szó i-vel kezdődik – „indukciót” kell hogy jelentsen.

Szóval a megfejtés:
Indukált hatalom

De vajon miért találtam olyan zseniálisnak és fontosnak ezt a kifejezést?

Spoiler alert – aki még nem látta a filmet, az ne olvassa el ezt a posztot.

Vagy hát nem is tudom. Annyira talán nincs is mit spoilerezni, olyan sok váratalan fordulatot nem tartogat a film...

Egyik svéd/finn ismerősöm, aki az elsők között látta a filmet, azt mondta nekem korábban, hogy ha szerettem az első Star Wars filmet (mármint az elsőként készült filmet), akkor nem fogok csalódni.

Nos, igen... Utólag érteni vélem, mire gondolhatott.
Valóban szép és látványos a film.
És úgy látszik, hogy annyira megijedtek a készítők az előzménytrilógia negatív fogadtatásától, hogy most inkább újraforgatták az első filmet, csak egy kicsit más szereplőkkel.

Az egyetlen érdekes, új, izgalmas vonal az lehetett volna, ha Han Solo és Leia kicsit jobban belemennek a „Hol rontottuk el a házasságunkat, hol rontottuk el a gyereknevelést” kérdésbe – ez izgalmasan realisztikus, pszichologizáló irányt adhatott volna a filmnek, és teljesen helyénvaló is lett volna az adott helyzetben; de sajnos ezt a szálat végül nem nagyon fejtették ki.

Tartok tőle, hogy ezzel a kritikámmal nem leszek az első, mert annyira adja magát, hogy biztosan sokan mások is kiszúrták.
Szóval a történet, ami az első és a jelenlegi film tartalmát is visszaadja:

Szóval úgy tűnik, biztosra mentek.
Különösen a kocsmajelenetnél volt az a benyomásom, hogy szándékosan hangsúlyozzák a párhuzamot, és még inkább akkor, amikor Han Solo a Halálcsillagon megkérdezi: „Nincs itt valahol egy szemétprés?”

Ha mindez szándékos, akkor pedig a gondolataim a Battlestar Galactica irányába szállnak, ami ugye a szememben továbbra is a legjobb sci-fi.

Ott ugyanis ez az egyik vezérgondolat:
All this has happened before, and all this will happen again.

Eljött hát ez az Anna nélkül ünnepelt karácsony is... a Skype segítségével valamennyire együtt voltunk, de ez a képernyőn keresztüli beszélgetés ugyanakkor még élesebben tudatosította bennünk, hogy mégiscsak 7500 kilométer választ el minket egymástól.

A karácsonyi ünneplésbe egy megfelelő hangulatú film is beleférhet.
Korábban említettem Pollyannát; idén is sikerült egy hasonlóan szép (és igen érzelmes) filmet felfedeznem.

Karácsonyi ajándékként megkaptam ugyan DVD-n a „The 100” második szezonját (ez egy ifjúsági sci-fi sorozat, elég érdekes, de nem hiszem, hogy nagyon ismert lenne), valamint a „Game of Thrones” első szezonját (ez annál ismertebb – és igen, furcsamód én még nem láttam); ezek azonban elég véres sorozatok lévén nem igazán passzoltak a karácsonyi hangulathoz.

Így a javaslatom egy „August Rush” című film volt.
Pár nappal korábban már láttam egyszer a filmet, így amikor közösen néztük meg, az már a második alkalom volt a számomra – ami valamiképpen azzal járt, hogy a meghatottságtól végigsírtam a filmet.
Van ez így velem, hasonlóképpen jártam például az „A beautiful mind” újranézésekor is.

Szóval a (kicsit Twist Oliver történetén alapuló) film egy árvaházban nevelkedő tizenegy éves kisfiúról szól, aki valami misztikus módon „tele van” zenével, érzi a világban lévő hangok harmóniáját, és hisz benne, hogy majd a zene révén fogják megtalálni a szülei – de az árvaházban élve nem találkozik hangszerekkel, így nem tudja kifejezni azt, ami benne van. Aztán amikor kicsit később a kezébe akad valami, amin játszani lehet, akkor minden oktatás nélkül azonnal megérzi/megérti a működését. Sőt, nem csak megérti...

Jöjjön itt például az a jelenet, amikor a fiú először találkozik a gitárral:

Az egész film a zene körül forog, a főbb szereplők inkább így, semmint szavakkal kommunikálnak.
És igazából minden szereplő többé-kevésbé jóindulatú (na jó, van egy negatív szereplő, de ő is inkább csak önző, semmint igazán gonosz...), az egész történet szép és optimista.

Kifejezetten ajánlom, nekem nagyon tetszett ez a film.

Nagyon régen írtam már blogomra.
Tartok tőle, hogy mostanra már a legkitartóbb olvasóim is elpártoltak tőlem.

A hallgatásnak több oka is van, de egy elég jó, átfogó magyarázat lehet a lakásunk felújítása.
Közvetlenül Anna elutazását követően vágtunk bele.

Először a barátaink segítségével raktárba szállítottuk a könyveink, bútoraink, egyéb ingóságaink zömét, majd megkezdődött a festés, parkettázás.
Mi pedig (Leával és Jucussal hármasban) mindeközben a lakás éppen szabadon álló szobáiban próbáltuk meghúzni magunkat kicsit nomád körülmények között.
Mindez jópár hétig zajlott; és bár nem volt annyira szörnyű a dolog, mint amennyire tartottam tőle, de azért nem voltam teljesen tettrekész sem ezekben a hetekben.
Meg történtek közben egyéb – szomorú, vagy egyszerűen csak nehéz – dolgok is, amik eléggé elszívták az energiámat.

Aztán a visszaköltözés, majd a dobozokból való kipakolás, villanyszerelés, valamint annak a konstatálása, hogy a préselt fűrészporből készült könyvespolc vélhetőleg nem sokáig fogja bírni, ha ismét könyveket rakunk rá – nyilván nem ilyen súlyra méretezték.

De ez már többé-kevésbé a múlté, mostanra nagyjából visszarendezkedtünk a lakásba.
Nagyjából ugyanúgy, ahogy a felújítás előtt voltunk, de pár bútort azért áthelyeztünk.
A felújítás alatt Jucus pár képet bekereteztetett, így most ezeket is fel tudtuk tenni a falra.

Ezért arra gondoltam, hogy most folytatom a korábban elkezdett sorozatot a lakásunkban lévő képekről.

Egy korábbi posztban már megénekeltem ezt a Skarpnäck nevű külvárost, ahol lakunk.
Van itt egy pizzéria (úgy is mint „sarki kocsma”, ugyanakkor pár igen színvonalas svéd meg török étel is szerepel a kínálatukban).
Ennek a falait Skarpnäcket ábrázoló festmények díszítik, melyek különösen megnyerték Jucus tetszését.
A pizzéria tulajdonosai elmondták, hogy a festő, Per Sundelin (egy kedves, öreg bácsika) itt lakik Skarpnäckben, méghozzá közvetlenül az étteremmel szemben.

Így aztán az egyik évben Jucus azt kapta születésnapi ajándékként tőlünk (mind a hármunktól), hogy választhat egy képet a bácsitól.
Előzetesen megbeszéltünk a festővel egy tárlatvezetést, Jucust pedig meglepetésként odavezettük. A bácsi megmutatta a pincéjében őrzött képeit, melyekből Jucus ezt a skarpnäcki idillt választotta ki magának.

Kicsit megkésve ugyan, de most végre a falunkra is felkerült.

A blogom hűséges olvasói emlékezhetnek arra, hogy annak idején Lea (a nagyobbik lányom) egy évet töltött Amerikában cserediákként. Egyszer egy április elsejei poszt keretében pedig Annát is elküldtem egy évre Afganisztánba, de ez az utazás nem történt meg a valóságban (noha egy-két emberrel sikerült elhitetni a dolgot).

A lányaim Korea iránti elkötelezettsége pedig aligha kerülte el bárkinek is a figyelmét, aki járt a blogomon.

Így most, mindennek a háttérnek az ismeretében, itt az idő egy döntő és izgalmas lépésre.
Ezúttal Anna utazik el egy évre Dél-Koreába, Szöulba, a Kyunghee egyetemre, hogy nyelvet tanuljon.
Holnapután indul.

Tisztelet illeti a bátorságáért – egyfelől nagyszerű dolog lesz, valóra vált álom; de azért biztos nem lesz neki könnyű. Sőt.
De mivel jártunk már Koreában, láttuk, hogy milyen szimpatikus hely, és hogy mennyire kedvesek, segítőkészek az emberek, így azért nekünk is könnyebb őt elengedni, és ő is valamennyire „ismerős” helyre érkezik.

A magam részéről csodálom és egyben irigylem is őt.
Amikor ennyi idős voltam, mint most ő, Tibetbe szerettem volna eljutni, megtanulni tibetiül, és legszívesebben a tibeti kultúra tanulmányozására szenteltem volna az életemet.
Ebből sajnos semmi sem lett, a gyávaságom és a kényelemszeretetem miatt csak egy közönséges orvos lett belőlem.
Ezen most már kár is siránkozni – inkább annak örülök, hogy Anna sokkal bátrabb nálam, és meri követni a saját útját.

Azt majd meglátjuk, hogy én itt milyen sokszor fogok írni Annáról ennek az évnek a során – viszont melegen ajánlom az ő saját (angol nyelvű) blogját, amit kifejezetten ennek az útnak szentel, és ahol minden bizonnyal sok érdekes részletet fog megosztani velünk.
Már egy-két hónapja elkezdte írni, hogy az előkészületekről és hasonlókról számoljon be.
Szerintem kifejezetten élvezetes, könnyed stílusa van, nekem legalábbis tetszik, ahogy ír...

Szóval sok szeretettel ajánlom a blogját:

The amazing adventures of Anna

Annának pedig jó utat, sikeres, érdekes és kalandos (de azért csak olyan biztonságosan kalandos) évet kívánok!

Ma éjjel arra jutottam álmomban (vagy azt magyarázta el nekem valaki), hogy a Kánai menyegző és az Utolsó vacsora ugyanazon a helyen történt.
Ennek a bizonyítéka egy, a Kánai menyegző leírásában szereplő mondat lett volna, ami arról szólt, hogy Jézus (gyerekkorában?) segített a menyegző előkészületeinél. (Akkor ott, az álomban, ez teljesen logikus és meggyőző bizonyíték volt.)

Felébredve, vagy legalábbis félálomban rájöttem, hogy ez így nem igaz.
Egyrészt a „bizonyító” félmondat nem szerepel a Bibliában; másrész a Kánai menyegző minden valószínűség szerint egy Kána nevű helyen zajlott, az Utolsó vacsora pedig Jeruzsálemben.
Viszont belegondoltam abba, hogy mégiscsak van egy érdekes kapcsolat a két esemény között:
A Kánai menyegző Jézus első csodája, a nyitány.
Az Utolsó vacsora pedig egyfajta a lezárás, összegzés és egy új kezdet.

És mindkét esetben központi szerepet kap a bor – az előbbinél a víz válik borrá, a másodiknál pedig a bor vérré.
Ennek a szimbolikáján most gondolkodjunk el.

Meg azon is, hogy vajon összefügg-e ez az álomtartalom azzal, hogy előző este éppen sörözni voltam?

Ma van Édesanyám 70. születésnapja, ennek megünneplésére a hétvégén egy meglepetés-bulit szervezett a család Győr mellett, aminek során a meglepődés-momentum egyik fontos eleme az volt, hogy én is felbukkanok a helyszínen, teljesen váratlanul.

Így hétvégén hazautaztam Magyarországra egy villanásnyi időre (a munka és a nyári helyettesítések miatt nem tudtam komolyabb szabadságot kivenni).

A következőképen zajlott ez a két nap:

Pénteken érkeztem Budapestre.
Van egy nagyon-nagyon-nagyon jó barátom, akit most ezúttal nevezzünk X-nek. A pénteki napot (vagyis inkább a délutánt és estét) a vele való találkozásra szántam.
Mivel X mostanában nagyon aktívan segíti a migránsokat a Keleti pályaudvarnál, így azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk, és majd onnan indulunk tovább, így az első utam a tranzitba vezetett.
Érdekes volt maga a látvány – a szívfacsaró és az ijesztő keveréke.
X azt javasolta, hogy ha már ott vagyok, maradjak velük úgy egy félórát, hogy egy kicsit magamba szívhassam a hangulatot.
Így aztán valahogy odacsapódtam az önkéntesekhez („én csak X ismerőse vagyok” alapon), ahol hamarosan egy eligazításba is belesordódtam, melynek során megtudtam, hogy a rendőrség azt kéri az önkéntesektől, hogy azok nézzék át pakisztáni menekültek papírjait, és akiknek nincs, vagy lejárt az engedélye, azokat gyűjtsék össze, hogy a rendőrök majd elvihessék őket Debrecenbe.
Furcsa módon az önkéntes segítők engedelmeskedtek ennek az abszurd felkérésnek.
Még érdekesebb volt, hogy nem sokkal később már én magam is ott álltam egy csapat pakisztáni körül, őrizvén őket.
Közben azért elgondolkodtam azon, hogy mit is keresek én itt.
Mire föl őrzök itt pakisztániakat Budapesten, amikor épp csak most érkeztem Stockholmból?
Milyen alapon, milyen jogkörrel?
Mit csinálnék, ha meg akarnának lépni? (Nyilván: semmit.)
Ők meg miért engedelmeskednek nekem, ha azt mondom nekik, hogy maradjanak? (Valószínűleg mert ők még kevésbé értik a helyzetet, mint én.)
Szürreális egy kaland volt.

De csak azt tudom tanácsolni mindenkinek, akármilyen véleményen is van a kérdésről, hogy menjen ki a Keletibe, és vegyen részt a segítők munkájában egy pár órát.
Tudom, mindenkinek sarkos véleménye van a dologról valamilyen irányban –  de úgy hiszem, hogy pár óra a tranzitban a legkeményebb migráns-ellenesnek is megindítaná a szívét, látva a sok szenvedést, aranyosságot és jófejséget mind a migránsok, mind a segítők részéről; ugyanakkor a leglelkesebb migráns-barátban is felébresztené az aggodalmat, hogy ennek nem lesz jó vége.

A magam részéről attól tartok, hogy pár héten belül valami igazán durva dolog fog történni.

Nos, aztán végül csak elszakadtunk a helyszínről, és elmentünk vacsorázni.
A Bestia nevű helyet nagyon hájpolják mostanában, így hát kipróbáltuk.
(Eredetileg ez is X ötlete volt.)
Nem vagyok gasztroblogger, így nem is próbálok érzékletes leírásokkal kísérletezni, de igen, tényleg nagyon jó az az étel, amit ők bestrami fantázianéven árulnak.
Ajánlom minden olvasómnak, hogy ennek kipróbálásában is kövesse a példámat.

Másnap indultam tovább Győrbe, teljes inkognítóban.
Reggel azonban Budapesten még maradt egy kis időm geocachingelni is; ennek keretében olyan virtuális „ládákra” is sort kerítve, ahol nem egy tárgyat kellett keresni, hanem pl. a Stadionok állomás járólapjaként használt labradorit ásványi jellemzőit kellett megvizsgálni, illetve a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet előtt kellett lefényképezkedni.

Mellesleg útközben egy újabb szürreális élményben volt részem:
Elhaladtam egy hatalmas stadion mellett, ami a térkép szerint a „Budapesti Olimpiai Központ” névre hallgat.
Derékmagasságú gaz a futópályán és a lépcsőkön, rozsda és mállás – nem létezik, hogy ez az építmény használatban van – olyan posztapokaliptikus volt a hangulata.
Ugyanakkor lehetséges, hogy egy ilyen és ekkora stadion, egy ilyen központi helyen csak úgy üresen álljon?

Na, akárhogy is, most ennyi volt Budapest.

Győrben egy másik nagyon kedves barátom várt, hogy autóval titokban elvigyen az ünnepség helyszínére (Nyúlra).
Útközben beszélgettünk, ebédeltünk, beültünk egy cukrászdába és megkerestünk egy geoládát Pannonhalmán (amit érdekes módon én nem találtam meg, a barátom viszont egy kis idő után megkérdezte, hogy :”Ott a bokor alatt nézted?” majd ő maga odament, és ott volt a láda...).

Ezután jött a meglepetés-party.
Nagyon jól sikerült, tényleg hatásos meglepetés voltam.
Mindenki örült, szépek voltak az ajándékok, finom volt a vacsora.
Egyik ponton, két fogás között felvetettem, hogy a közvetlenül a fogadó előtt kell lennie egy ládának, úgyhogy azt is megkereshetnénk – így legalább a család és a távolabbi rokonság is kapott egy kis ízelítőt a geocachingből.

A meglepetés-buli fedőtörténete az volt, hogy egy ismerős meghívta szüleimet egy Országtorta-kóstolásra (úgy sejtem, hogy ezt a tortát is nagyon futtatják mostanában odahaza).

És bár ez csak ürügy volt, hogy így kicsábítsák Édesanyámat Nyúlra, de azért tényleg volt Országtorta a vacsora végén.
A referálást ismét meghagynám az erre hivatott szerzőknek, de tanúsíthatom, hogy nagyon finom volt. Pont annyira volt barackos és diós és karamelles, amennyire kell.

Másnap, vasárnap már repültem is vissza.
Itt már csak annyi volt a kaland, hogy a lila, magyar légitársasággal jöttem. Menetrend szerinti időben be is engedtek minket, majd letereltek a szokásos büntetőbarakkba, ahogy ők szokták. Itt viszont aztán vagy háromnegyed óráig nem történt semmi. Majd jött egy busz, ami szépen visszavitt minket a terminálra.
Itt további várakozás majd egy órát (közben semmi információ, csak a tájékoztató táblán szerepelt egyre későbbi indulási időpont), majd végül visszatereltek minket a kapuhoz, majd ismét le a fémbarakkhoz.
Végül úgy két óra késéssel indultunk, de a légitársaság azt sem mondta, hogy bocsesz.
De hát olcsó húsnak híg a leve, meg minden, kibírtam.
Majd máskor nem velük megyek.

Aztán Svédországba hazaérve persze egy újabb geoláda, de ekkorra már kicsit kezdtem elfáradni.

Hát így nézett ki ez a hétvége.
Nagyon szépen köszönöm a barátaimnak és a családomnak a segítséget és a kellemes programokat!

És főleg Édesanyámnak:
Isten éltessen, boldog 70. születésnapot!

Nem igazán haladok úgy a blogírással mostanában, ahogy szeretném.
Addig is megosztok veletek egy érdekes számot egy svéd musicalből.
Az én számomra legalábbis vicces. :-)

Volt egyszer egy film, az volt a címe, hogy „Sláger az élet" – a főszereplőnek, egy átlagos külvárosi családanyának az az álma, hogy bekerüljön a svéd Dalfesztiválba. Mellesleg ennek a versenynek a nyertese képviseli aztán Svédországot a Eurovision Song Contest-ben. Ez utóbbi nem volt hangsúlyos a filmben, az viszont igen, hogy a szereplő a piciny (úgy 11.000 lakosú) Skarpnäckben él.
Ahol ugye mi is.
Sőt, a film szerint (mutatják ugyanis a nő házát) pont a mi utcákban, tőlünk egy sarokra lakik.
Ebből a filmből nemrég készült egy musical (jó nagy siker is lett), és ennek az egyik dala („Skarpnäck fölött pislákoló csillagok") kifejezetten Skarpnäcket énekli meg – a valóságnak megfelelően olyan tulajdonságait kiemelve a városrészünknek, hogy ezt itt a metró (egyik) végállomása, meg hogy „itt nem találsz sokmindent, Skarpäckben jobbára csak tégla van”. Annak valóságtartalmát nem tudom eldönteni, hogy „Skarpnäckben minden enyhe késlekedéssel történik”, viszont kifejezetten tetszik, amikor ilyet énekel, hogy „Ez az én helyem a Földön, és ez minden, amit kívánok”.

És valóban, Skarpnäck számomra is otthonos pont – egyrészt persze azért, mert immár több mint tíz éve ténylegesen ez az otthonunk, másrészt, mert a téglaházak mellett rögtön a természetvédelmi terület kezdődik a maga erdeivel, tavaival, nádas mocsaraival, remek sétákra nyújtva lehetőséget.
Minket követve pedig még vagy további tíz magyar orvos költözött a szomszéd háztömbökbe, miáltal méginkább magunkénak érezzük ezt a külvárost.

A Youtube-klippre is az egyik itt lakó kolléganőm hívta fel a figyelmünket.
Mellesleg a színpadkép is elég jól visszaadja a városrész hangulatát.

Szóval hajrá Skarpnäck!

Egy fájdalmasan zseniális könyvet olvasok.
Szinte nincs szívem gyorsan olvasni, annyira jó – nem akarom, hogy gyorsan a végére érjek.

Valószínűleg később majd részletesebben is beszámolok a könyvről a blogomon.
Addig is jöjjön egy idézet. Ez egyben rejtvény is lehet – kitaláljátok-e ennek alapján, hogy mi is ez a könyv?

„Egyszóval: ez a két escort-lány jó volt. De nem elég jók ahhoz, hogy kedvet csináljanak egy újabb találkozáshoz, vagy ahhoz, hogy hosszabb kapcsolatot alakítsak ki velük; vagy ahhoz, hogy élni akarjak. Talán akkor meg kellene halnom? Ezt elhamarkodott következtetésnek éreztem.”

Geocaching – you do interesting things, you meet interesting people.

A harmadik nap szólt arról az általam javasolt rekordkísérletről, hogy minél több különböző típusú cache-t találjunk, regisztráljunk egy nap alatt.
A többieket sem kellett sokáig győzködni erről, úgyhogy ezen a napon ebbe vágtunk bele.

Mint korábban említettem, a GPS Adventures és a Giga-esemény eleve két különleges cache-típus, ezeknek a regisztrálásával nyílt lehetőség arra, hogy több típust szedjünk össze, mint ami bármikor máskor lehetséges lenne.

A hagyományos láda ugyebár nem gond, a megfejtett rejtvényekből is spóroltunk erre a napra.
A mászkálós „Multi” és „Wherigo” ládákból egyet-egyet előkészítettünk Tetovált Lánnyal már a megérkezés napjának estéjén/éjszakáján (akkor végigjártuk az utat, megkerestük a végládát, hogy ezen a rekordos napon már csak egyenesen a ládához kelljen mennünk beírni a nevünket).

Ami nagyobb kihívást jelentett, azok a különleges ládák, valamint a hagyományosabb események voltak.
Mivel ugye ezen a napon volt már egy Giga-esemény, a szervezők nem akarták, hogy „sima” események is legyenek ugyanakkor a közelben.
Nos, ha a közelben nem, akkor majd máshol...

Egy ilyen esemény a CITO (Cach In Trash Out – ezek afféle takarítós, szemétszedős események szoktak lenni, ez is egy külön típus). Nos, ha Mainzban (és egyáltalán Rheinland-Pfalz államban) nem is volt, hát rendeztek mások egy ilyet Hessenben, még Frankfurton is messze túl.
Reggel fél nyolckor kellett egy parkot takarítani (tehát újabb korai kelés).
Vajon mennyire lehet népszerű egy ilyen program?
Nos, annyira, hogy nem bizonyult elegendőnek a kijelölt terep, még két-három további parkot kellett találni a számunkra, hogy ott is takaríthassunk.
Az esemény netes oldala szerint 327-en voltunk jelen, és ez a szám teljesen hihetőnek is tűnik.

Kellett aztán a teljesítményünkhöz egy „sima” esemény is (nem Giga, nem takarítós).
Ilyen is csak egy kicsit távolabb akadt.
Egy igen érdekes figura hirdetett meg egy 72 órás „eseményt” – ami kicsit eltér a szokványos időtartamoktól (általában fél vagy egy óra szokott lenni). Nehézségként 4,5/4,5-et adott meg (a szokványos 1/1 helyett).
És a történet:
A fickó egy olyan céget vezet, ami a Németországba vezényelt amerikai katonák költöztetésével foglalkozik. Kamionok, raktárak, efféle.
Ő maga is vezeti a kamionokat, és útközben persze goecachingezik is.
Mainzban (is?) van egy jókora raktára, ahol a katonák  cuccait tárolja órási ládákban.
Beiinvitált, megmutatta, lenyűgöző látvány volt.
Szívesen fényképeztem volna, de meg sem mertem kérdezni...
De higyjétek el, rendkívüli élmény volt.
Szóval ez a fickó kitalálta, hogy aki a Giga-eseményre jön, és már nem jut neki szállás a városban, az tábort üthet a raktár körüli szabad téren.
Még egy kis (szintén logolható...) tűzrakó helyet is kialakított tábortűz/grill céljából, mellette hintával és függőággyal.
Ez a tábor három napig állt, aki akart, ott lakott, de bárki, aki a három nap alatt beköszönt, regisztrálhatta, hogy „részt vett” az eseményen.
Viszont egy konténer tetején helyezték el a könyvet, amibe fel lehetett jegyezni a látogatást – innen a magas terepnehézség...
A tulaj és a felesége nagyon jó arcok voltak, és igen szívesen fogadtak minket, noha mi már sokszázadik látogatók lehettünk, és mint megtudtuk, ők maguk nem sokat aludtak az elmúlt napokban.

Kellett még pár további különlegesebb ládatípust is találnunk a rekordhoz, többek közt egy „Letterbox”-ot. Ilyenből egy igazán megfelelő volt a környéken.
Egy teljesen kieső, kihalt bekötőút mellett (ahol még parkolni is csak jóval odébb lehetett) kellett fölmenni egy hegyoldalra.
Ismét jelét láttuk annak, hogy mások is hasonló rekordkísérlettel foglalkoznak, mint mi: emberek sokasága ment az úton, a hegyoldal csúszósra volt koptatva a sok aznapi mászótól, a ládánál meg szabályos sorbanállás alakult ki.

Végül meglett a rekord (13 különböző cache-típus egy nap alatt) – érdekes, hogy végül magán a Giga-eseményen igazából nem is maradt időnk igazából résztvenni, éppen hogy csak bementünk és regisztráltuk a jelenlétünket, noha sok érdekesnek ígérkező kiállítás volt ott, mindenféle izgalmas és hasznos mütyürrel vagy éppen logikai játékkal.
Talán majd legközelebb...

Nos, hát akkor ennyit Mainzról.

Nem tudom, nem unjátok-e már a sok geocaching-témát a blogomon – én egy kicsit igen, úgyhogy igyekszem legközelebb valami másról írni.
Addig azonban megint jön egy kisebb szünet – várhatólag július elején tudok legközelebb egy újabb poszttal jelentkezni.

A második aktív napra az volt a terv, hogy egy nap alatt öt országban találjunk ládákat.

Mainz pont jól helyen van ahhoz, hogy egy ilyen túra kiindulópontja legyen.

Először egy német ládát kerestünk meg (mellesleg a Saar-vidéken, egy újabb német tagállamot meghódítva az addigi Rheinland-Pfalz¹ és Hessen után), majd átmentünk Franciaországba.
Itt többek közt egy aranyos kis útmenti keresztnél találtunk egy ládát.
Ahol ez a kép készült, ott a hátam mögött öt méterrel, földút túloldalán már (még) Németország volt.

Franciaországban jártunk ugyan, de Lotaringiában, úgyhogy vicces volt látni azt a sok német (vagy pontosabban: lotaringiai frank) nevet mindenütt.
Ezzel együtt mégiscsak elkapott a Franciaország-feeling, és nosztalgikus hangulat (valaha fél évet éltem itt).
Ha már Franciaországban jártunk, akkor természetesen megnéztük az Eiffel-tornyot is (egyébként nem is olyan nagy, mint a filmek alapján hinné az ember).

Schengenben ebédeltünk, és itt is megtaláltunk két ládát (ez már Luxemburg volt).
Ennek kapcsán jut eszembe, hogy vicces volt ezekkel a politikából ismert nevekkel találkozni (Maastrichton is keresztülmentünk), de a többiek (a rockzenével valaha hivatásszerűen foglalkozó Tetovált Lánnyal az élen) különösen azokat a német szavakat és neveket értékelték útközben, amik különféle együttesekre utaltak: Ramstein, Autobahn, Kraftwerk.

Luxemburg után Belgium jött, ahol egy igazi ereklyét kerestünk fel.
Európa (legalábbis a kontinens...) legrégibb ládáját, amit még 2000. júliusában helyeztek ki.
Egész egyszerűen a „Geocache” nevet viseli. Ez még egy kétjegyű GC-kódot visel (ma már, a lassan 3 millió ládához kicsit hosszabb kódok kellenek). Szépek a koordinátái is: ezredpercre pontosan az északi szélesség 50° 00.000’ és keleti hosszúság  005° 00.000’-nál található.

Utána még beugrottunk Hollandiába is, majd az úton visszafelé még belefért egy újabb német láda, és ezzel egy újabb tagállam (Nordrhein-Westfalen²).

Aztán este, Mainzban regisztráltunk a másnap kezdodő gigaeseményre, amely regisztráció maga is egyben egy találkozónak  számított.

Tartalmas nap volt, és ezt a napot (érdekes módon) sikerült is viszonylag időben befejezni.
Erre szükség is volt, mert a másnapi rekordkísérlethez korán kellett kelni...
__________

1. Ennek a magyar neve a hivatalos helyesírással így néz ki: Rajna-vidék–Pfalz.
   Egy néven belül kiskötőjel és nagykötőjel is. Szeritem ez borzalmas, úgyhogy maradok inkább a német névnél.
2. Na, ez is: Észak-Rajna–Vesztfália

Geocaching – you do interesting things, you meet interesting people. 

Az első teljes értékű napunk elsősorban a rejtvényes ládákról szól.
A mystery (vagy hivatalos nevén: unknown) ládák esetén valamilyen rejtvényt kell megfejtened ahhoz, hogy megkapd a koordinátákat.

Mainzban található az a rejtvénysorozat (Cachen auf dem 50. Breitengrad)  amit korábbi posztomban már említettem. Rejtvényes ládák, amelyek lefedik a nehézségi mátrix összes kombinációját – könnyebb és nehezebb rejtvények, amik könnyebben vagy nehezebben elérhető helyekre mutatnak.
A csapatunk már előre megfejtette az összeset, így csak meg kellett ezeket találnunk.
Ezekről a ládákról szólt az első napunk.

Elsőnek azonban (a csapat később érkező részére várva) egy hagyományos ládát kerestünk meg, ami ebben a kedves kis őrbódéban volt elrejtve.

Utána pedig az első utunk egy 5-ös terepnehézségű helyre vezetett.
Itt egy fán, úgy négy méter magasan megláttunk valamit, ami egy cache-nek tűnt, azonban nem tudtuk elérni (fontos háttérinformáció, hogy mivel mindannyian repülővel érkeztünk, így nem volt nálunk létra).
Némi terepszemle után az a remek ötlet jutott eszembe, hogy ha átmászunk a kerítésen a közeli óvoda udvarára, és onnan kihozunk két asztalt, akkor azokat egymásra állítva már el tudnánk érni a ládát.
Érdekes, hogy a geocaching mennyire hozzásegít ahhoz, hogy áthágjuk a személyes határainkat....

Volt némi tiltakozás, de a csapat többsége végül elfogadta a javaslatomat.
Azért valahogy úgy szerveztem, hogy ne én legyek az, aki bemászik az óvodába...
A módszer azonban nem működött (nem volt elég stabil a konstrukció), így visszacsempésztük az asztalokat.
Közben észrevetettük, hogy emberek mozognak az épületben.
Erre odamentünk hozzájuk, és megkérdeztük, hogy nem tudnának-e kölcsönadni egy létrát, merthogy geocaching.
Azt mondták, hogy OK, adnak, de a cache-t nem fogjuk elérni a létráról.
Mondtuk, hogy de, de, adják csak ide azt a létrát.
Ideadták, felmentünk, és rájöttünk, hogy igazuk volt: amit mi ládának hittünk, az egy madáretető volt – az igazi láda úgy nyolc-tíz méter magasan volt.

Mint később kiderült, ez volt a mainzi sorozat egyetlen ládája, amit nem lehetett egy sima létrával megközelíteni. A nap folyamán kicsit késöbb visszatértünk a helyszínre, és láttuk, hogy hogyan lehet ehhez a ládához eljutni.
Így:

Ahogy aztán továbbmentünk, láttunk egy társaságot, aki éppen egy hirdetőoszlopnak támasztottak egy létrát. Gyorsan kiugrottam az autóból, hogy megkérjem őket, hogy mi is logolhassuk a ládát, ha már ők ugye éppen amúgy is másznak... Erre egy kedves mozdulattal a létrára mutattak – azzal a kódolt üzenettel, hogy hogyne, sőt én magam lehetek az, aki felmegy. Kissé szorongó érzéssel (attól tartottam, úgy járok, mint az Egert ostromló török harcosok), de megtettem.
Később, egy másik hirdetőoszlopnál találkoztunk egy köpcös fickóval, akinek volt létrája, de félt mászni – neki kifejezetten ez volt a stratégiája, hogy kölcsönadja másoknak a létrát, ha azok cserében felmásznak neki, hogy ő is beírhassa a nevét a ládába.

Még később találkoztunk egy kedves német csapattal, akik már több napja/hete csinálták ezt a sorozatot, és csak néhány láda volt nekik hátra. Velük nagyon-nagyon szociálisak voltunk, aranyosan beszélgettünk velük, meg elkísértük őket ahhoz a pár hátralévő ládához, azzal az alig titkolt hátsó szándékkal, hogy utána majd elkérjük a létrájukat.
Be is vált a számításunk, miután készen lettek a sorozattal, tényleg kölcsönadták nekünk a nap hátralévö részére – innentől mi voltunk az élet császárai.

Menet közben értékes információmorzsákat is felcsipegettünk az alkalmi ismerőseinktől.
Többek között megtudtunk a korábban említett fáramászós ládáról, hogy a szervezők nem akarták, hogy a Giga-rendezvény alatt pár nap alatt több ezer ember próbáljon a videón látható módon eljutni a kis műanyagcsőhöz – így  „letették” a ládát, egy logolható ikerládát helyeztek el a közeli szökőkútban, a talajról könnyen elérhető helyen. Így végül mi is – asztallopás és köteles mászás nélkül – könnyedén elérhettük a ládát.
Úgyhogy ez egy igen könnyen megszerzett Terep5 pont lett.

Érdekes volt egyébként a városban mindefelé létrával szaladgáló emberekbe, vagy teljesen jellegtelen helyeken látszólag ok nélkül öszeálló csoportosulásokba botlani.
Ilyenkor aztán mosolyogva odabiccentettünk egymásnak.
Volt köztük olyan is, aki egészen extrém formáját választotta a geocachingelésnek:

A nap vége felé negyvenvalahány rejtvényes láda volt meg.
Én a magam részéről simán megelégedtem volna mondjuk a 47-es számmal is, de a többiek ragaszkodtak hozzá, hogy akkor már legyen meg az 50, mert az egy jó kerek szám (meg van valahol egy olyan láda is, amit csak akkor logolhatsz, ha találtál valaha egy nap alatt 50 rejtvényest).
Szóval így adódott, hogy a nap vége felé, koromsötétben, valami bevándorlós külváros közelében lévő erdőben botorkáltunk a zseblámpánkkal, hogy így próbáljuk megtalálni az egyik fán lógó ládát.
Hm...
De ez is meglett, úgyhogy ez a nap teljes sikerrel zárult, és találtunk egy nap alatt 50 rejtényes ládát az 50. szélességi fok mentén.